Már majdnem hazamentek a vadőrök, amikor egy róka különös viselkedése mindent megváltoztatott
A róka nyomában
A hó egész délelőtt apró, szúrós szemekben hullott a Bükk fölött. Nem volt benne semmi ünnepi szépség, csak az a fajta hideg, amelyik bekúszik a kabát ujja alá, és az ember csontjáig ér, mire észrevenné.
/Boros Laci és Fekete Márton hivatásos vadőrök voltak, régóta járták együtt a Répáshuta fölötti erdőket\./
Aznap azonban hiába mentek ki. Egy bejelentés miatt járőröztek: valaki hurkokat rakhatott ki az erdő szélén. Csak nyomokat találtak, friss emberi lábnyomot nem. Délutánra Laci már egyre türelmetlenebbül fújta a levegőt a bajsza alá.
— Ebből ma már nem lesz semmi — morogta, miközben megigazította a vállán a puskaszíjat. — Mire visszaérünk a terepjáróhoz, ránk sötétedik.
Márton nem válaszolt rögtön. A szeme a fenyők között mozduló vörös foltra tapadt.
— Laci… nézd csak.
Egy róka állt tőlük alig húsz méterre. Sovány volt, de nem beteges. A bundája téli fényben égett, a mellén fehér folt, a füle idegesen rándult. Egy pillanatra úgy nézett rájuk, mintha nem félne, inkább várna.
— Szép példány — suttogta Laci.
A róka ekkor megfordult, tett néhány lépést, majd újra visszanézett. Nem úgy mozgott, mint amelyik menekül. Nem is úgy, mint amelyik lesben áll. Megállt, várt, aztán ismét odébb szökkent.
— Ez beteg lehet — mondta Márton. — Vagy valami baja van.
— Egy rókának mindig baja van, ha embert lát — felelte Laci, de a hangjában már nem volt ugyanaz a közöny.
Elindultak utána. Először csak óvatosan, aztán egyre gyorsabban. A róka mindig épp annyival volt előttük, hogy ne veszítsék szem elől. Kivezette őket az erdőből, át egy fiatal bükkös ritkás szélén, majd le egy széles, hóval borított mezőre, amelyet a környéken csak Nagy-kaszálónak hívtak.
A hely csendes volt, túlságosan is csendes. Se madárhang, se szélzúgás, csak a csizmájuk alatt roppant a hó.
— Nem szeretem ezt — mondta Márton halkan. — Itt régi víznyelők vannak.
— Tudom — bólintott Laci.
A róka a mező közepe felé futott, aztán hirtelen megállt. Egy fekete nyílás szélén állt, amelyet a friss hó majdnem teljesen elfedett. Távolról csak árnyéknak látszott, de ahogy közelebb értek, világossá vált, hogy a föld egy jókora darabon beszakadt.
Márton felemelte a kezét.
— Ne tovább! A széle omlós lehet.
A róka egyet vakkantott. Éles, rekedt hang volt. Aztán eltűnt néhány méterre, de nem ment vissza az erdőbe. Leült a hóba, és onnan figyelte őket.
Laci hasra feküdt, óvatosan előrekúszott, és belevilágított a mélyedésbe a lámpájával. Először csak a falon csillogó jeget látta. Aztán valami fémet. Majd egy sárga kabát ujját.
— Márton… — A hangja egyszerre elvékonyodott. — Itt van valaki.
— Mit mondasz?
— Emberek vannak odalent!
Márton mellé vetette magát, és belenézett. A gödör alján, talán hat-hét méterrel lejjebb, egy felborult quad feküdt az oldalán.
— Hallanak minket? — kiáltott le Márton. — Itt a vadőrség! Segítséget hívunk!
Alulról gyenge hang jött vissza.
— Kérem… a férjem… nem ébred fel rendesen… a fiam fázik…
Laci érezte, hogy megfeszül a gyomra. Letépte a rádiót a mellényéről.
— Központ, itt Boros László. Azonnali mentést kérünk a Nagy-kaszáló közepére, Répáshuta felett. Beszakadás, legalább három sérült, egy eszméleténél alig lévő férfi, erős kihűlés gyanúja. Mentők, tűzoltók, kötéltechnika kell.
A válasz recsegve érkezett, de érkezett. Segítség úton volt.
Márton közben lekiáltott:
— Hogy hívják magukat?
— Szekeres Anna vagyok… a férjem Péter… a fiunk, Bence…
— Mióta vannak odalent, Anna?
A nő néhány másodpercig hallgatott. Talán számolt, talán csak próbált nem elaludni.
— Délelőtt óta.
Bence ekkor felnézett. Tizenhárom-tizennégy éves lehetett, de a hidegtől kicsinek tűnt.
— Anya azt mondta, ne aludjak el — kiáltotta rekedten.
Márton hangja megremegett, de erőt vett magán.
— Jól mondta. Figyelj rám, Bence! Beszélgess vele. Mondj el neki mindent, amit ma láttál. Azt is, ami unalmas. Főleg azt.
A fiú bólintott. Laci levette a hátizsákját, előkereste a hőtakarót és a tartalék kötelet. Tudta, hogy leereszkedni nem volna biztonságos megfelelő felszerelés nélkül, de legalább valamit tenni kellett. Óvatosan leengedtek egy csomagot: hőtakarót, egy termosz langyos teát, zseblámpát, kézmelegítőt.
— Anna, eléri? — kérdezte Laci.
A nő kinyúlt, de az ujja alig engedelmeskedett. Végül Bence mászott oda négykézláb, és behúzta magukhoz a csomagot.
— Ügyes vagy, fiam! — kiáltott le Márton. — Nagyon ügyes!
A szó furcsán visszhangzott a gödörben. Ügyes vagy. Ügyes vagy. Mintha maga a föld is ismételné, hogy tartsa bennük az életet.
A róka még mindig ott ült a közelben. Néha felállt, szimatolt, körbejárta a gödör szélét, aztán visszaült. Laci csak akkor vette észre, hogy a nyílás másik oldalán apró rókanyomok kanyarognak a hóban. Sok nyom. Mintha az állat már jó ideje ott járkált volna.
— Lehet, hogy hallotta őket — mondta halkan Márton.
— Vagy megérezte a vért, az ételt, bármit — felelte Laci, de ő maga sem hitte egészen.
A mentés negyven perc múlva kezdődött. Előbb a miskolci tűzoltók érkeztek, aztán a mentők, majd egy rendőrterepjáró is feltűnt a mező szélén. A csendes fehérség hirtelen tele lett kiáltásokkal, fénnyel, motorzúgással. A szakemberek biztosították a peremet, állványt állítottak, kötelet engedtek.
Anna volt az első, akit felhoztak.
— A fiam… előbb a fiamat kellett volna…
— Már jön — mondta neki a mentős. — Itt vagyunk mind.
Bence reszketve ért fel. Ahogy meglátta az anyját, sírni kezdett, de nem hangosan, csak úgy, hogy a szája remegett, és a könny az arcára fagyott. Anna magához húzta, amennyire a takarók és a mentősök engedték.
Pétert utoljára emelték ki. Eszméletlen volt, de lélegzett. Laci akkor vett csak nagy levegőt, amikor a mentőorvos bólintott.
— Él. Súlyos kihűlés, fejsérülés, de van pulzusa. Indulunk vele.
Anna a hordágyról megfogta Laci kabátujját. Az ujjai hidegek voltak, mint a vízbe ejtett ág.
— Maga talált ránk?
Laci a róka felé nézett. Az állat már nem ült ott. Csak a nyomai maradtak a hóban, vékony vonalként az erdő irányába.
— Nem egészen — mondta végül. — Mi csak utána mentünk valakinek.
Anna nem értette, de talán nem is kellett értenie. A mentők betolták a kocsiba, az ajtó becsukódott, és a jármű lassan elindult a havas úton lefelé.
A mező újra csendes lett. A tűzoltók még dolgoztak, szalaggal kerítették körbe a beszakadást. Márton sokáig nézte az erdő szélét.
— Tudod, mi a legfurcsább? — szólalt meg végül.
— Mi?
— Ha nem látjuk meg azt a rókát, visszafordulunk. A gödör mellett talán holnapig sem jár senki.
Laci bólintott. A torka összeszorult. Eszébe jutott, hogyan emelte meg a puskát, amikor először meglátta az állatot. Csak reflexből. Csak megszokásból. És most mégis ott állt egy család életének szélén, amelyet talán éppen az a vörös kis test tartott meg a világban.
— Reggel kijövünk újra — mondta halkan. — Megnézzük, nincs-e odakint kölyök vagy kotorék. Lehet, hogy nem minket hívott. Lehet, hogy csak a saját útját járta.
Márton elmosolyodott, de szomorúan.
— Az is elég volt.
A hó lassan belepte a csizmanyomokat, a keréknyomokat, a sietés nyomait. Csak a rókáé maradt meg még egy darabig tisztán, ahogy visszavezetett az erdőbe.
Laci levette a sapkáját, mintha ember előtt tisztelegne.
— Menj csak — mondta a fák felé. — Ma te voltál az okosabb.
Aztán visszaindultak a terepjáróhoz. Már nem beszéltek a sikertelen napról. Nem volt sikertelen. Csak egészen más vadat találtak, mint amiért elindultak: egy vékony, törékeny reményt a hó alatt, és egy leckét, amelyet egyikük sem felejtett el soha.
2026. június 11. (csütörtök), 09:44
