Már majdnem hazamentek a vadőrök, amikor egy róka különös viselkedése mindent megváltoztatott

A róka nyomában

A hó egész délelőtt apró, szúrós szemekben hullott a Bükk fölött. Nem volt benne semmi ünnepi szépség, csak az a fajta hideg, amelyik bekúszik a kabát ujja alá, és az ember csontjáig ér, mire észrevenné.

/Boros Laci és Fekete Márton hivatásos vadőrök voltak, régóta járták együtt a Répáshuta fölötti erdőket\./

Ismerték a fák hajlását, a vadcsapásokat, a kövek alatt megbúvó forrásokat, sőt még azt is, melyik tisztáson csalóka a hó, mert alatta üregesre mosta a mészkövet az idő.

Aznap azonban hiába mentek ki. Egy bejelentés miatt járőröztek: valaki hurkokat rakhatott ki az erdő szélén. Csak nyomokat találtak, friss emberi lábnyomot nem. Délutánra Laci már egyre türelmetlenebbül fújta a levegőt a bajsza alá.

— Ebből ma már nem lesz semmi — morogta, miközben megigazította a vállán a puskaszíjat. — Mire visszaérünk a terepjáróhoz, ránk sötétedik.

Márton nem válaszolt rögtön. A szeme a fenyők között mozduló vörös foltra tapadt.

— Laci… nézd csak.

Egy róka állt tőlük alig húsz méterre. Sovány volt, de nem beteges. A bundája téli fényben égett, a mellén fehér folt, a füle idegesen rándult. Egy pillanatra úgy nézett rájuk, mintha nem félne, inkább várna.

— Szép példány — suttogta Laci.

A róka ekkor megfordult, tett néhány lépést, majd újra visszanézett. Nem úgy mozgott, mint amelyik menekül. Nem is úgy, mint amelyik lesben áll. Megállt, várt, aztán ismét odébb szökkent.

— Ez beteg lehet — mondta Márton. — Vagy valami baja van.

— Egy rókának mindig baja van, ha embert lát — felelte Laci, de a hangjában már nem volt ugyanaz a közöny.

Elindultak utána. Először csak óvatosan, aztán egyre gyorsabban. A róka mindig épp annyival volt előttük, hogy ne veszítsék szem elől. Kivezette őket az erdőből, át egy fiatal bükkös ritkás szélén, majd le egy széles, hóval borított mezőre, amelyet a környéken csak Nagy-kaszálónak hívtak.

A hely csendes volt, túlságosan is csendes. Se madárhang, se szélzúgás, csak a csizmájuk alatt roppant a hó.

— Nem szeretem ezt — mondta Márton halkan. — Itt régi víznyelők vannak.

— Tudom — bólintott Laci.

A róka a mező közepe felé futott, aztán hirtelen megállt. Egy fekete nyílás szélén állt, amelyet a friss hó majdnem teljesen elfedett. Távolról csak árnyéknak látszott, de ahogy közelebb értek, világossá vált, hogy a föld egy jókora darabon beszakadt.

Márton felemelte a kezét.

— Ne tovább! A széle omlós lehet.

A róka egyet vakkantott. Éles, rekedt hang volt. Aztán eltűnt néhány méterre, de nem ment vissza az erdőbe. Leült a hóba, és onnan figyelte őket.

Laci hasra feküdt, óvatosan előrekúszott, és belevilágított a mélyedésbe a lámpájával. Először csak a falon csillogó jeget látta. Aztán valami fémet. Majd egy sárga kabát ujját.

— Márton… — A hangja egyszerre elvékonyodott. — Itt van valaki.

— Mit mondasz?

— Emberek vannak odalent!

Márton mellé vetette magát, és belenézett. A gödör alján, talán hat-hét méterrel lejjebb, egy felborult quad feküdt az oldalán.

Mellette két ember mozdulatlanul kuporgott, a harmadik a falnak dőlve integetett. Egy nő volt az. Az arca kékesfehér, a haja jégcsomókban tapadt a sapkája alá.

— Hallanak minket? — kiáltott le Márton. — Itt a vadőrség! Segítséget hívunk!

Alulról gyenge hang jött vissza.

— Kérem… a férjem… nem ébred fel rendesen… a fiam fázik…

Laci érezte, hogy megfeszül a gyomra. Letépte a rádiót a mellényéről.

— Központ, itt Boros László. Azonnali mentést kérünk a Nagy-kaszáló közepére, Répáshuta felett. Beszakadás, legalább három sérült, egy eszméleténél alig lévő férfi, erős kihűlés gyanúja. Mentők, tűzoltók, kötéltechnika kell.

A válasz recsegve érkezett, de érkezett. Segítség úton volt.

Márton közben lekiáltott:

— Hogy hívják magukat?

— Szekeres Anna vagyok… a férjem Péter… a fiunk, Bence…

— Mióta vannak odalent, Anna?

A nő néhány másodpercig hallgatott. Talán számolt, talán csak próbált nem elaludni.

— Délelőtt óta.

El akartunk jutni a kilátóhoz… eltévedtünk. A hó alatt nem láttuk, hogy beszakadt a föld. Péter próbált kimászni, de visszacsúszott. Beütötte a fejét.

Bence ekkor felnézett. Tizenhárom-tizennégy éves lehetett, de a hidegtől kicsinek tűnt.

— Anya azt mondta, ne aludjak el — kiáltotta rekedten.

Márton hangja megremegett, de erőt vett magán.

— Jól mondta. Figyelj rám, Bence! Beszélgess vele. Mondj el neki mindent, amit ma láttál. Azt is, ami unalmas. Főleg azt.

A fiú bólintott. Laci levette a hátizsákját, előkereste a hőtakarót és a tartalék kötelet. Tudta, hogy leereszkedni nem volna biztonságos megfelelő felszerelés nélkül, de legalább valamit tenni kellett. Óvatosan leengedtek egy csomagot: hőtakarót, egy termosz langyos teát, zseblámpát, kézmelegítőt.

— Anna, eléri? — kérdezte Laci.

A nő kinyúlt, de az ujja alig engedelmeskedett. Végül Bence mászott oda négykézláb, és behúzta magukhoz a csomagot.

— Ügyes vagy, fiam! — kiáltott le Márton. — Nagyon ügyes!

A szó furcsán visszhangzott a gödörben. Ügyes vagy. Ügyes vagy. Mintha maga a föld is ismételné, hogy tartsa bennük az életet.

A róka még mindig ott ült a közelben. Néha felállt, szimatolt, körbejárta a gödör szélét, aztán visszaült. Laci csak akkor vette észre, hogy a nyílás másik oldalán apró rókanyomok kanyarognak a hóban. Sok nyom. Mintha az állat már jó ideje ott járkált volna.

— Lehet, hogy hallotta őket — mondta halkan Márton.

— Vagy megérezte a vért, az ételt, bármit — felelte Laci, de ő maga sem hitte egészen.

A mentés negyven perc múlva kezdődött. Előbb a miskolci tűzoltók érkeztek, aztán a mentők, majd egy rendőrterepjáró is feltűnt a mező szélén. A csendes fehérség hirtelen tele lett kiáltásokkal, fénnyel, motorzúgással. A szakemberek biztosították a peremet, állványt állítottak, kötelet engedtek.

Anna volt az első, akit felhoztak.

Amikor a hordágyra fektették, nem magával törődött.

— A fiam… előbb a fiamat kellett volna…

— Már jön — mondta neki a mentős. — Itt vagyunk mind.

Bence reszketve ért fel. Ahogy meglátta az anyját, sírni kezdett, de nem hangosan, csak úgy, hogy a szája remegett, és a könny az arcára fagyott. Anna magához húzta, amennyire a takarók és a mentősök engedték.

Pétert utoljára emelték ki. Eszméletlen volt, de lélegzett. Laci akkor vett csak nagy levegőt, amikor a mentőorvos bólintott.

— Él. Súlyos kihűlés, fejsérülés, de van pulzusa. Indulunk vele.

Anna a hordágyról megfogta Laci kabátujját. Az ujjai hidegek voltak, mint a vízbe ejtett ág.

— Maga talált ránk?

Laci a róka felé nézett. Az állat már nem ült ott. Csak a nyomai maradtak a hóban, vékony vonalként az erdő irányába.

— Nem egészen — mondta végül. — Mi csak utána mentünk valakinek.

Anna nem értette, de talán nem is kellett értenie. A mentők betolták a kocsiba, az ajtó becsukódott, és a jármű lassan elindult a havas úton lefelé.

A mező újra csendes lett. A tűzoltók még dolgoztak, szalaggal kerítették körbe a beszakadást. Márton sokáig nézte az erdő szélét.

— Tudod, mi a legfurcsább? — szólalt meg végül.

— Mi?

— Ha nem látjuk meg azt a rókát, visszafordulunk. A gödör mellett talán holnapig sem jár senki.

Laci bólintott. A torka összeszorult. Eszébe jutott, hogyan emelte meg a puskát, amikor először meglátta az állatot. Csak reflexből. Csak megszokásból. És most mégis ott állt egy család életének szélén, amelyet talán éppen az a vörös kis test tartott meg a világban.

— Reggel kijövünk újra — mondta halkan. — Megnézzük, nincs-e odakint kölyök vagy kotorék. Lehet, hogy nem minket hívott. Lehet, hogy csak a saját útját járta.

Márton elmosolyodott, de szomorúan.

— Az is elég volt.

A hó lassan belepte a csizmanyomokat, a keréknyomokat, a sietés nyomait. Csak a rókáé maradt meg még egy darabig tisztán, ahogy visszavezetett az erdőbe.

Laci levette a sapkáját, mintha ember előtt tisztelegne.

— Menj csak — mondta a fák felé. — Ma te voltál az okosabb.

Aztán visszaindultak a terepjáróhoz. Már nem beszéltek a sikertelen napról. Nem volt sikertelen. Csak egészen más vadat találtak, mint amiért elindultak: egy vékony, törékeny reményt a hó alatt, és egy leckét, amelyet egyikük sem felejtett el soha.

2026. június 11. (csütörtök), 09:44