Már majdnem késő volt: a katonanőt körbevették, amikor valami megmozdult a fák között…

A csend előtti percek.

A hajnali köd úgy simult a Börzsöny ösvényeihez, mintha része lett volna a tájnak, nem pedig múló látogató. Balla Réka lassan lépkedett a keskeny erdei úton, vállán ott feszült az egyenruha súlya, de ezt már rég megszokta; inkább a magány csendje zavarta néha, amely túl sok lehetőséget hagyott a gondolatoknak, hogy előbukkanjanak. /Harmadik hete volt terepen, és bár a munkát pontosan ismerte, akadtak napok, amikor nehezebben viselte a belső feszültséget\./

A levegőben nyirkos avarszag ült, a fák közül madárhangfoszlányok visszhangzottak. Réka szerette ezt a vidéket: a csendjét, a ritmikus zúgást, ahogy a szél végigsöpör a lombok között, és azt a fajta ősi nyugalmat, amelyet csak az erdő tudott nyújtani az embernek. De aznap reggel valami más lüktetett a levegőben. Nem különösebben erős érzés volt, inkább csak valami apró disszonancia, amit az ösztöne azonnal megjegyzett.

A gondolataiból három férfi hangos nevetése rángatta vissza. A hang természetellenesen pattant vissza a fák közül, mintha tolakodna a tájban. Réka megtorpant, és már csak pár lépés választotta el attól, hogy meglássa őket: három, negyvenesnek tűnő alak állta el az ösvényt. Koszlott kabát, leharcolt bakancs, arcukon az a fajta hetyke magabiztosság, amelyet az ember akkor visel, amikor hozzászokott, hogy nem kérik rajta számon a tetteit.

— Na, nézd már… — szólalt meg a bal oldali, aki foghíjas mosollyal méregette őt. — Ezt dobta elénk ma a sors?

Réka gyomra összeszorult, de az arcán semmi nem látszott. Egy pillanatra elhalkult körülötte minden, hallotta saját szívverésének lassú dobbanásait. A szabály szerint ilyenkor távolságot kellett volna tartania, de az ösvény szűk volt, a fák összezártak mögötte. Nem akarta futással kezdeni — azt sosem jó jel.

— Jó reggelt — mondta kimérten, mintha csak egy kérdező bizottság előtt állna.

— Áthaladnék. Félreállnátok?

A férfiak nevettek. Nem harsányan, inkább olyan sunyi kuncogással, ami mögött ott lappangott a szándék.

— Hallottátok? Parancsot osztogat — mondta a legszélesebb vállú, és féloldalasan elé lépett. — Katonaságnál vagy, mi? Az a szép kis folt ott a válladon sok mindent elárul.

Réka magában elkáromkodta magát. Nem akarta feltűnővé tenni a rendfokozatot, de ezen a terepen nem volt mód civilként mozogni.

— Szolgálatban vagyok — felelte higgadtan. — Jobb, ha békén hagytok.

A középső férfi lassan közelebb lépett. A szemében valami éretlen kíváncsiság és rosszindulat elegye ült.

— Tudod, mit nem értek? — kérdezte, miközben olyan hangon beszélt, mint aki kedélyesen csevegni készül. — Hogy engedhetik, hogy ilyen fiatal lányokat egyedül küldjenek ide. Ez valami tréfa?

— Miért, szerinted féljek tőletek? — kérdezte Réka, és próbált annyira tárgyilagos maradni, amennyire csak lehetett.

— Hát… — A férfi ujja végigszántott a levegőben, mintha érintené őt, pedig még fél méter volt köztük. — Attól függ. Az embernek gyakran az az érzése, hogy bizonyos helyeken senki sem figyel. Senki sem hallja, ha valaki… bajba kerül.

A másik kettő felnevetett. Nem hangosan, inkább úgy, mint akik élvezik saját hangjuk visszhangját a fák között. Réka izmai megfeszültek, de a tekintete tiszta maradt. Ha megmutatja, hogy fél, már vesztett.

— Menjetek haza — mondta csendesen. — Nem akarok gondot.

— Ugyan már — lépett közelebb a legnagyobb darab. — Csak beszélgetünk. Meg különben is… — enyhén előrehajolt — ritkán látni itt ilyen… társaságot.

Réka olyan mély levegőt vett, hogy a tüdeje szinte megfeszült. Tudta, hogy ha feszült helyzetből kell védekeznie, esélyei messze nem rosszak, de ha egyszerre hárman mozdulnak, az már más kategória.

Nem lehetett biztos benne, hogy náluk van-e kés, vagy csak erőből játszanak.

A férfiak körül lassan bezárult a félkör, mintha ösztönösen is tudnák, hogyan kell sarokba szorítani valakit. Réka agya lázasan számolt: távolság, mozdulat, talaj, menekülési ív — minden, amit tanítottak. De a mellkasában mégis ott feszült valami mély félelem, egy kicsi, jeges pont, amelyet próbált lehalkítani magában.

— Komolyan mondom — szólalt meg ismét, ezúttal kissé erősebben —, most forduljatok vissza. Még mindannyian jól járunk.

— Te csak ne oktass ki minket — vágta rá a legközelebbi, és megnyalta a szája szélét. — Hadd döntse el az ember, hogy mitől fél.

A következő pillanatban a férfi megérintette Réka hajának végét. Leheletnyi mozdulat volt, de a lányban valami gyomorszájon vágta a félelem. Mégsem hátrált egy centit sem.

— Abbahagyod — mondta halkan.

A hangja nem remegett, és ettől a férfi egy pillanatra el is bizonytalanodott. De csak egy pillanatra. Aztán újra vigyorgott, mint aki játékot talált.

— Gyere már… ne légy ilyen feszült…

Ekkor történt, hogy a távolból valami egészen más hang szűrődött át a fák között. Nem volt hangos, inkább csak alacsony, mély rezgés, mint amikor egy nagytestű állat moccan. A férfiak egy pillanatra elhallgattak, de hamar vállat vontak.

— Rénszarvas? — kérdezte a kisebbik gúnyosan. — Vagy mi volt ez?

Réka azonban tudta, hogy nem szarvas. Nem is vaddisznó. A hang túl határozott, túl tudatos mozdulatból eredt.

És ami a következő pillanatban felbukkant, arra egyikük sem számított.

Amikor a csend széthasad.

Az erdő mélyén először csak a levegő változott meg. Valami sűrűbbé, súlyosabbá vált, mintha a fák egyszerre visszatartották volna a lélegzetüket. Réka érezte, ahogy a tarkóján finom borzongás fut végig — a felismerés első, ösztönös jelzése.

A férfiak még mindig előtte álltak, de tekintetük lassan elvándorolt a mögötte húzódó sűrűség felé.

A zaj ismét hallatszott, ezúttal közelebb. Egy levelet roppantott valami, majd még egyet. Nem kapkodva, nem ijedten — inkább nyugodtan, kimért erővel. A három férfi ösztönösen hátrébb lépett fél lépést, de hamar igyekeztek visszanyerni a magabiztosságukat.

— Ki van ott?! — kiáltotta a legnagyobb, hangjába rejtett bizonytalansággal.

A válasz csak a fák lassú susogása volt.

Réka emberfeletti erővel igyekezett semleges arcot vágni, pedig belül egyszerre kavargott megkönnyebbülés és újabb, egészen másféle feszültség. A hang ugyanis számára ismerős volt — nem a zaj önmagában, hanem a mozdulat ritmusa, az a bizonyos céltudatosság. A terepen töltött hosszú hónapok alatt megtanulta felismerni: így jár csak az, aki nem elveszett az erdőben, hanem uralja azt.

A következő pillanatban a bozót megmozdult, majd kilépett belőle Szénási Márk, a terepegység egyik vezető kutyás tisztje. Mögötte három szolgálati kutya: Fagyos, Holló és Mázli — mindegyikük tekintete egyszerre volt éber és fegyelmezett. A férfi vállán terepszínű hátizsák, ruhája sárfoltokkal pettyezett, arcán az ismerős, zord nyugalom ült. Nem kiabált, nem sietett. Léptei csendesek voltak, de minden mozdulatából erő sugárzott.

A három férfi döbbenten meredt rá.

— Ez meg ki az isten… — mormolta a legkisebbik, de a hangja elhalt a kutyák halk morgása alatt.

Márk megállt, felmérte a helyzetet, és csak egyetlen másodpercre találkozott a tekintete Rékáéval. Nem volt benne kérdés vagy zavar — csak annak a csendes megértése, hogy tudja, mi történik. És hogy innen átveszi.

— Uraim — szólalt meg végre, higgadt, nyugodt hangon. — A hölgyet egyedül szeretném továbbengedni.

A legnagyobb férfi felhorkant, de a hangja már nem volt olyan magabiztos.

— Mi közöd van hozzá? Menj tovább, komám, ez nem a te…

A mondat végére már nem jutott. A kutyák egyszerre mozdultak: nem támadtak, csak előreléptek pár centit, de a mozdulat olyan összehangolt volt, hogy a férfiak ösztönösen hátrébb estek. A feszültség szinte tapinthatóvá vált.

Márk még mindig nem emelte fel a hangját, de minden szava súlyosan hullott a csendbe.

— A szolgálati állomány tagját fenyegetni törvénybe ütköző cselekmény. A kutyák kiképzést kaptak, és végrehajtják, amit mondok. Ha bárki közületek még egy lépést tesz felé… nos, nem ajánlom kipróbálni.

A középső férfi idegesen lenyelt egy falat levegőt.

— De… mi csak beszélgettünk. Semmi baj nem történt.

Réka ekkor már teljesen egyenesen állt. Arcán nem tükröződött győzelem vagy megkönnyebbülés — csak csendes, mély fáradtság. Tudta, hogy a helyzetet nem szabad engedni elmérgesedni, de már túl késő volt ahhoz, hogy a férfiak tisztességéről feltételezéseket tegyen.

— Félreálltok — mondta Márk határozottan. — És szépen megvárjátok, amíg elmegyünk. A kutyák nem fogják szeretni, ha utánunk indultok.

A három férfi egyszerre kezdett hátrálni, mint akik végre érzik, milyen vékony jégen táncoltak. Holló fenyegetően morrant egy utolsót, mire egyikük majdnem elbotlott egy gyökérben.

— Na jó… jó… rendben van… — hebegte a foghíjas. — Mi már megyünk is. Nem kell ezt túldramatizálni…

Márk nem is válaszolt. Csak intett a kutyáknak, akik újra a lábai mellé sorakoztak, majd Réka felé fordult.

— Jól vagy? — kérdezte csendesen.

A lány bólintott, de a mozdulat nehezebb volt, mint hitte. Az adrenalin lassan kezdett kifutni belőle, helyét pedig valami tompa remegés vette át. Kicsit elfordította a fejét, hogy levegőhöz jusson.

— Igen — felelte, és bár tudta, hogy félrevezetően egyszerű válasz, most nem volt ereje hosszabban kifejteni.

— Időben jöttél.

Márk nem mosolygott, de a szeme sarkában valami finom oldódás látszott.

— Tudtam, hogy ezen az útvonalon vagy. Fagyos jelezte, hogy valami nincs rendben.

Réka a kutyára pillantott, aki félig oldalra billentett fejjel figyelte őt, mintha csak azt kérdezné: Biztos minden rendben? A lány halványan elmosolyodott.

— Köszönöm — mondta halkan.

Márk csak biccentett. A férfiak ekkorra már jó távol kerültek, de a feszültség még nem oszlott el teljesen a levegőből.

— Menjünk — mondta a férfi végül. — Nincs kedvem ahhoz, hogy ezek még egyszer utánunk kóboroljanak.

Réka elindult mellette, a kutyák pedig hangtalanul követték őket. Ahogy az erdő sűrűje lassan elnyelte az ösvényt, mindketten tudták: ez a helyzet messze nem ért még véget. Amit a csend eddig eltakart, most elkezdett felszínre törni — és mindkettejükben maradt valami, amit csak később fognak kimondani.

A kimondatlan dolgok súlya.

Az ösvény lassan szélesedni kezdett, ahogy Réka és Márk egyre távolodtak a korábbi helyszíntől. A nap már áttört a fák között, meleg csíkokat festve a talajra. A kutyák halk, egyenletes léptekkel haladtak mellettük, mintha ők is érezték volna, hogy most nem az őrjárat szokásos ritmusa következik. Valami más vibrált a levegőben — egyfajta feszültség, amely túlmutatott az iménti inciden­sen.

Réka próbált mélyeket lélegezni, de a mellkasában még ott feszült az adrenalin maradéka. Márk néhányszor rápillantott, de nem akarta erőszakkal kizökkenteni.

— Remegett a kezed — mondta végül halkan, inkább tényként, mint kérdésként.

Réka egy pillanatig hallgatott. A hangja, amikor megszólalt, rekedten csendült.

— Igen. De csak utána. Amíg ott álltak… az ember egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy féljen.

Márk közelebb húzta a vállát hozzá, anélkül hogy igazán közel ért volna — csak egy apró gesztus, mintha biztosítani szeretné arról, hogy nincs egyedül.

— Nem a félelem a gyengeség — mondta. — Hanem az, ha valaki hagyja, hogy az irányítson.

Réka halkan elnevette magát. Nem harsány nevetés volt, csupán valami felszabaduló feszültség.

— Ezt mindig ilyen szépen meg tudod fogalmazni?

— Csak ha valaki rá is akar hallgatni — felelte Márk félmosollyal.

Egy darabig némán mentek tovább. A csend most már nem fenyegető volt, inkább megengedő. Réka figyelte a talajt, a fellazult avart, a kutyák ritmikus lépteit. Egy kicsit olyan érzése volt, mintha minden apró részletet élesebben látna. A veszély utózengése gyakran kiélesítette az érzékeket.

Végül ő törte meg a csendet.

— Őszintén… azt hittem, ezúttal tényleg baj lesz.

Márk lépte egy pillanatra megtorpant, de nem nézett rá, csak lassította a tempóját.

— Megértem — mondta. — Nem kell úgy tenned, mintha egy ilyen helyzet nem viselne meg. Még engem is megrázott volna, ha egyedül találkozom velük. Csoportban voltak, és látszott rajtuk, hogy bármelyik pillanatban elborulhat valami a fejükben.

Réka megérezte a mondat mögötti súlyt. Márk nem volt az a típus, aki könnyen beismeri a gyengeséget — de ezt most nem is annak szánta. Egyfajta őszinteség volt, amelyet csak azok engedhetnek meg maguknak egymás mellett, akiket összeköt valami kimondatlan bizalom.

— Tudod… — kezdte Réka, miközben egy ágat félretolt maga elől —, amikor előléptek, az jutott eszembe, hogy anyám mindig azt mondta: a baj ritkán előre szól, de ha megjön, ne kezdd el vele alkudozni. Most már értem, mire gondolt.

Márk felnézett, és ezúttal tényleg ránézett. A tekintete sötét volt, de nem rideg — sokkal inkább figyelmes, elmélyült.

— Nem voltál tehetetlen — mondta. — Láttam az arcukon. Azt hitték, megijesztenek, de valójában ők ijedtek meg először. Csak nem merték bevallani.

— Lehet — bólintott Réka. — De azért mégsem lett volna jó, ha egyedül kell megoldanom.

— Nem is kellett — felelte Márk, és ebben a mondatban ott volt minden, amit nem mondott ki: hogy figyelte az útvonalát, hogy tudta, merre jár, hogy nem hagyta teljesen magára még akkor sem, amikor a szolgálat ezt lehetővé tette volna.

A kutyák ekkor megálltak egy kis tisztás szélénél, mintha jeleznék: a terep innen már biztonságosabb. A napfény áttört a lombokon, az avar apró csillámokkal szórta szét a fényt. Réka leült egy kidőlt fatörzsre, és először érezte azt, hogy a lábai tényleg elgyengültek az előbbi feszültségtől.

Márk mellé állt, nem túl közel, de épp elég közel ahhoz, hogy érezze a jelenlétét. A kutyák letelepedtek — Fagyos Réka lábaihoz, míg Holló és Mázli szokás szerint Márk mellé. A lecsendesedett erdő puhán fogadta be őket.

— Vissza kell majd jelentenünk — mondta végül Márk. — A három férfi valószínűleg nem fogja nagy dobra verni a dolgot, de az ilyen incidenseket nem hagyjuk szó nélkül.

— Tudom — bólintott Réka. — És rendben is van így. Csak… adj még egy percet, jó?

Márk bólintott, és nem kérdezett többet. Nem kellett. A csend közöttük most már nem volt kínos — inkább gyógyító. Mindketten érezték, hogy a történtek nem csak egy veszélyes helyzet súlyát hagyták bennük, hanem valami mást is, valami nehezebben megfogalmazhatót.

Pár perc múlva Réka lassan felállt. A mozdulat bizonytalan volt, de határozott.

— Mehetünk — mondta.

Márk elmosolyodott, és finoman vállát érintve indított el a helyes irányba.

— Persze, őrnagy — felelte félig tréfásan, félig tisztelettel.

Réka szeme egy pillanatra felcsillant.

— Ezt most szándékosan csináltad.

— Lehet — vont vállat Márk. — Jól áll neked, ha emlékeztetlek rá.

A tisztás lassan eltűnt mögöttük, ahogy újra beléptek a fák közé. A napfény csíkokra töredezett, a kutyák nesztelenül követték őket, és bár a történtek még ott rezegtek a levegőben, már nem nyomasztóan. Inkább úgy, mint egy tapasztalat, amely mélyebbé, erősebbé, valahogy közelebbé tesz két embert egymáshoz.

Az ösvény egyre emelkedett, és Réka ekkor már biztosan tudta: amit ma megélt, az nem csak egy incidens lesz a jelentések listáján. Valami elkezdődött benne — és köztük is.

A levegő hűvös lett, de nem fázott. A félelem már nem követte. Csak a lépések halk ritmusa maradt, és valami halvány bizalom, amely napról napra csendesebben, de kitartóbban növekedett.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. február 19. (csütörtök), 18:49