Már mindenki halottnak hitte őket – aztán egy ugatás törte meg a csendet a romok alatt
A FÖLD MEGREPED.
A rengés nem robajjal kezdődött.Hanem egy furcsa, mély sóhajjal, mintha maga a föld venne levegőt.
Szabó Márton tűzoltó főhadnagy éppen a régi felsőhámori művelődési ház hátsó szárnyában haladt előre. /A falakon régi plakátok lógtak féloldalasan, a levegő dohos volt, hideg, a por pedig minden lélegzetvételnél megült a torokban\./
– Mutasd, fiú – mondta halkan.
Betyár, a belga juhász megfeszült testtel állt meg az egyik ajtónál. Orrát a réshez nyomta, majd halk, rövid ugatást hallatott.
– Értem. Jelölés.
Márton megnyomta a rádió gombját.
– Kettes egység a parancsnokságnak. Találat valószínű a pince irányából.
A válasz sercegett, de mielőtt érthetővé vált volna, megrázkódott alattuk a padló.
– Betyár! Hozzám!
Nem értek oda egymáshoz.
A második rengés brutális volt. A mennyezet recsegve indult meg, a falak repedései egy szempillantás alatt kígyóztak végig a termen.
Amikor magához tért, nem látott semmit.
A sötétség sűrű volt, tapintható. A levegő tele porral, minden belégzés fájt. Márton próbált megmozdulni, de a teste nem engedelmeskedett.
– A francba… – nyögte.
A bal lábát nem érezte. A mellkasát nyomta valami nehéz. A sisakja félrecsúszott, a homlokán vér csorgott.
– Betyár… – szólt ki újra, ezúttal halkabban.
Semmi.
A szíve vadul vert. Oldalra fordította a fejét, amennyire tudta. A kutya ott feküdt mellette, porral és törmelékkel borítva. Nem mozdult.
Márton keze remegett, amikor kitapogatta a nyakát.
Pulzus. Gyenge. De ott volt.
– Hallod a hangom? – suttogta. – Figyelj rám. Amíg hallod, addig nem engedlek el.
A föld felett ekkor már szirénák szóltak, emberek kiabáltak, gépek indultak be. Lent viszont csak a csend maradt.
És az idő, ami nem haladt.
A SÖTÉTSÉG ALATT.
Márton nem tudta, hány óra telt el. A karja zsibbadt, a szája kiszáradt. Néha apró kövek hullottak rájuk, ahogy a romok lassan mozdultak.
Beszélni kezdett. Nem tudta abbahagyni.
– Emlékszel az első napodra? – kérdezte halkan. – Elloptad a kolbászt a parancsnok asztaláról. Azóta se mert rád haragudni.
Betyár egy halk, rekedt hangot adott ki.
– Jól van… jól van. Itt vagy.
A férfi szeme megtelt könnyel, amit azonnal szégyellt.
– Gergő is így nevetett volna ezen – tette hozzá csendesen. – Ő volt az előző társam. Nem jött ki. Én igen.
A csend válaszolt helyette.
Ekkor egy távoli hang szűrődött le.
– VAN OTT VALAKI?!
Márton minden erejét összeszedte.
– ITT! A PINCE ALATT!
Por hullott, a föld remegett, de a hang visszatért.
– Tarts ki! Dolgozunk rajta!
Betyár megmozdult. Nehézkesen feltápászkodott, majd egy félig leszakadt szellőzőcső felé indult.
Friss levegő.
– Nem… – rázta meg Márton a fejét. – Nem hagylak egyedül.
A kutya visszanézett rá. Ugyanaz a tekintet. Munka előtt. Mindig.
– Értem… – suttogta Márton. – Menj. Mutasd meg nekik.
Betyár eltűnt a nyílásban.
A férfi egyedül maradt.
És először igazán félt.
AMI FENT VÁR.
Odafent Tóth Eszter mentőtiszt állította le először a munkát.
– Hallottátok?! – kérdezte. – Ez kutya!
A következő pillanatban Betyár kibukkant a romok közül, sánta lábbal, vérrel és porral borítva, de ugatva.
– Szabó Márton kutyája! – kiáltotta valaki. – Ő lent van!
A csapat követte az állatot.
– ITT VAGYOK! – hallatszott lentről.
Amikor Eszter végre leért hozzá, Márton első szava ez volt:
– A kutyát… előbb.
Betyárt óvatosan emelték ki. Amikor hordágyra került, a farka lassan megmozdult.
Márton ekkor omlott össze.
– Megcsináltuk… – suttogta. – Hallod a hangom? Élünk.
A gyógyulás hosszú volt. Fájdalmas. De együtt.
Márton később oktató lett. Nem ment többé romok alá. Betyár mellette ült minden képzésen.
És néha, amikor az éjszaka túl csendes volt, Márton megsimította a fejét, és halkan így szólt:
– Nem hősök vagyunk. Csak túléltük.
Ketten hallották.És ez elég volt.
EPILÓGUS – AMI MEGMARAD.
Egy év telt el a felsőhámori rengés óta.
A hegyek ugyanott álltak, mint korábban, de aki ott élt, tudta: már nem ugyanaz a táj volt. A művelődési ház helyén üres telek tátongott, körülötte friss föld, fiatal fák, egy egyszerű emléktábla. Nem volt rajta sok szó.
Szabó Márton minden tavasszal eljött ide.
Nem egyenruhában. Nem hivatalosan. Csak egy kabátban, zsebre dugott kézzel, mellette Betyár lassú léptekkel haladt. A kutya már nem sántított, de a mozgásában volt valami óvatos méltóság, mintha emlékezne arra a napra a teste minden porcikájával.
Márton megállt az emléktábla előtt.
– Nem szeretem a csendet – mondta halkan, inkább magának. – De ez most rendben van.
Betyár leült mellé. Nem nézett fel rá, csak figyelt. Mindig figyelt.
A férfi eszébe jutott az a pillanat a romok alatt, amikor tényleg elhitte, hogy ott fog véget érni minden. Nem fájdalommal. Nem drámával. Csak lassan, hangtalanul. És az is eszébe jutott, hogy mi mentette meg.
Nem az erő.Nem a tapasztalat.Hanem a kötődés.
Azóta sok újoncot tanított. Megtanította nekik, hogyan kell hallgatni a csendet, hogyan kell figyelni a legapróbb jelre is. De volt egy mondat, amit mindig elmondott, a képzések végén, amikor már nem jegyzeteltek, csak figyeltek.
– Ha egyszer lent ragadtok, ne a kijáratot keressétek először – mondta ilyenkor. – Hanem azt, amiért érdemes kijönni.
Senki nem nevetett ezen.
Betyár időközben afféle legenda lett az állományban. A fiatalok megsimogatták, mielőtt vizsgára mentek. „Szerencsét hoz” – mondták. Márton nem javította ki őket. Nem szerencse volt az. Soha nem is volt.
Aznap délután, amikor elindultak hazafelé, a nap alacsonyan járt. A fény aranyszínűre festette a hegyoldalt. Márton megállt még egyszer, lehajolt, és a kutya homlokát az övéhez érintette.
– Hallod a hangom? – kérdezte halkan.
Betyár egyetlen rövid hanggal válaszolt, a farkát megmozdította.
Márton elmosolyodott.
Nem szélesen. Nem hangosan. Csak úgy, ahogy az teszi, aki már tudja: nem kell mindent túlélni újra ahhoz, hogy éljen.
Elindultak lefelé az ösvényen.
A hegy mögött lassan eltűnt a nap.De a hang megmaradt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek
2025. december 12. (péntek), 15:06
