A barátnőim azt mondták, hogy elvesztettem az eszemet, amikor újra elkezdtem figyelni a férfiakra. 54 éves vagyok, a férjem, Gábor elhagyott. Egyszerűen csak újra nőnek akartam érezni magam – szépnek, kívánatosnak, fontosnak. Ekkor lépett be az életembe Viktor. Szomszédok voltunk, néha összefutottunk a parkban. A beszélgetéseink egyre hosszabbak lettek, a pillantásaink egyre melegebbek. Végül elhívott egy randira. Úgy döntöttem, hogy a találkozót az otthonomban tartom. Egész nap egy különleges vacsorát készítettem, gyertyákat gyújtottam, kiválasztottam a legszebb ruhámat. Pontban hét órakor megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót… és ledermedtem. Erre aztán egyáltalán nem számítottam. A folytatás a kommenteknél ?

Meghívtam egy férfit magamhoz vacsorára, de a találkozó soha nem történt meg – és mindez az ő buta hibája miatt .

A barátnőim a fejemet fogták.

– Zsófi, teljesen megőrültél – mondta Klári a telefonban. – 54 éves vagy, elvált asszony, mi a fenének kezdesz újra randizni?

/– Mert nő vagyok – válaszoltam halkan, de határozottan\./

– És szeretném megint annak érezni magam. Szépnek. Fontosnak. Kívánatosnak.

Huszonhat év házasság után a férjem, Gábor, egy másik nő kedvéért elhagyott. Egy fiatalabb, harsányabb nőért, aki a feleannyit sem tett bele a kapcsolatba, mint én.

Eleinte kétségbe voltam esve. Azt hittem, vége az életemnek, egyedül maradok, mint egy öregedő macskás néni. De valami bennem azt súgta, hogy ez nem a vég – hanem egy új kezdet.

Amikor a fiam, Balázs elment egyetemre, és beköltözött a kollégiumba, már nem volt mihez kötődnöm ebben a házasságban. Összepakoltam, és elköltöztem a kis lakásba, amit anyám rám hagyott.

– Eredetileg ezt Balázsnak szántuk – mondtam magamnak. – De ő is dolgozzon meg a saját otthonáért. Most én jövök.

Az első hónapok furcsák voltak. Minden új volt – a csend, a magány, az ismeretlen szabadság. Gábor persze próbált visszacsábítani. Rózsával jött, vacsorát ajánlott, könnyes szemmel kérlelt.

– Zsófi, változni fogok. Minden más lesz. Kérlek, adj még egy esélyt!

– Nem. Én nem visszamegyek, hanem előre – válaszoltam. És ez volt az első döntés, amit százszázalékosan magamért hoztam.

Elkezdtem figyelni a világot. A férfiakat is. Igen, 54 éves vagyok, de nem érzem magam öregnek. Miért ne lehetne még valami jó ebben az életben?

Így ismertem meg Viktort.

A szomszéd házban lakott. Magas, szikár férfi volt, mindig sportosan öltözve, és gyakran láttam a parkban kocogni. Először csak biccentettünk egymásnak, aztán egyszer a bolt előtt összefutottunk, és beszélgetésbe elegyedtünk.

– Maga mindig ilyen vidám reggelente? – kérdezte mosolyogva.

– Csak ha nem fogyott el a kávém – vágtam vissza. Nevetett.

A találkozásaink egyre gyakoribbak lettek. Néha együtt ittuk meg a reggeli kávét a pékség előtt, máskor csak sétáltunk egyet. A beszélgetések hosszabbak lettek, a tekintetek melegebbek.

Aztán egy délután megkérdezte:

– Zsófi, nem lenne kedve egyszer... úgy igazán találkozni? Egy vacsora, mondjuk?

 

 

 

Mosolyogva bólintottam. – Nálam. Jöjjön el hozzám vacsorára. Meglepetés lesz.

A következő napokban csak az járt a fejemben, hogy mit főzzek.

Meg akartam mutatni neki, ki is vagyok valójában. Nem csak egy elvált nő, hanem egy igazi, méltósággal teli, érző nő, aki tud szeretni. És főzni is.

Kiválasztottam a legszebb estélyimet – fekete, csipkés, amit még sosem volt bátorságom viselni. Vettem gyertyákat, és egy üveg jó vörösbort. Az étel? Házi zöldségleves, majd tárkonyos csirkeragu tésztával, végül málnás sajttorta. Még a terítéket is ünnepivé varázsoltam.

Amikor megszólalt a csengő, pontosan hétkor, hevesen vert a szívem. Elővettem a legszebb mosolyomat, és ajtót nyitottam.

Viktor állt ott. Kényelmes farmerben, sportdzsekiben. Sem virág. Sem csokoládé. Sem egy üveg bor. Semmi.

Megdermedtem.

 

– Komolyan, üres kézzel jöttél? – kérdeztem döbbenten, még mindig remélve, hogy ez csak vicc.

– Miért? Mi ebben a gond? Már nem vagyunk gyerekek – vont vállat könnyedén.

Néztem rá. A hangja laza volt, mintha csak valami kocsmába ugrott volna le.

Nem volt benne tisztelet, izgatottság, semmi. Egyetlen szikrája sem annak, amit az elmúlt hetekben éreztem.

– Pontosan – feleltem hűvösen, és gúnyosan elmosolyodtam. – Viszlát.

Becsaptam az ajtót.

 

 

 A csend vastagon hullott rám. Csak a gyertyák égtek tovább az asztalon, és a leves illata kúszott ki a konyhából.

Nem sírtam. Csak ültem. Néztem a szépen megterített asztalt, a sajttortát, a bort, amit senki nem bontott fel. És lassan dühös lettem.

Ott ültem a nappaliban, a félhomályos gyertyafényben, és egyetlen gondolat járt a fejemben: „Hogy viselkedhet így egy felnőtt férfi?”

Nem egy tini voltam, akit az első szerelem sodor magával. Érett nő vagyok. Megérdemlem a tiszteletet, az odafigyelést – és igen, egy csokor virágot is, ha már vendégségbe jön valaki.

Másnap reggel Klári már korán rám írt:

– Na? Milyen volt a nagy este? Csillagok, tűzijáték, vagy inkább gyertyaviasz a hajadban? ?

– Csillagok nem voltak – írtam vissza. – De az ajtót úgy becsaptam, hogy azóta is visszhangzik a lépcsőházban.

Felhívott.

– Mi történt?

– Viktor. Üres kézzel jött. Mint egy gyerek, akit leküldtek tejért. Sem virág, sem bor, sem egy köszönöm, hogy főztél, semmi. Mintha csak egy... kantinban lenne.

– És te?

– Becsuktam az ajtót. De úgy rendesen.

Klári felnevetett. – Zsófi, te vagy az istennőm! Komolyan. Ez az! Nem alázkodtál meg, nem nevettél kínosan, nem mondtad, hogy „semmi baj”... Fantasztikus vagy.

– Csak... fájt egy kicsit. Tudod? Hittem benne.

– Az a baj, hogy mi, nők, mindig a lehetőséget látjuk, nem a valóságot. Ő egy kényelmes pasi. Olyan típus, aki azt hiszi, elég csak megjelenni. Hát, nálad nem elég.

És tényleg. Ez volt a kulcs. Nálam már nem elég.

A következő napokban Viktor persze nem hagyta annyiban.

Küldött egy üzenetet:

„Ez most komoly volt? Csak azért, mert nem hoztam virágot? Kicsit túlreagáltad, nem gondolod?”

Nem válaszoltam.

Aztán újabb üzenet:

„Azért gondoltam, felnőtt emberek vagyunk. Nem kell ez a színház.”

Színház? A vacsora, amit órákig készítettem, a ruha, amit csak most mertem először felvenni, a gyertyák, a megterített asztal – ez neki színház volt.

Írtam egyetlen mondatot:

„Nem várok sokat – csak azt, hogy nőként bánjanak velem.”

Viktor ezután megsértődött. Elmesélte a közös ismerősöknek, hogy én beképzelt vagyok, hogy „egy szál rózsán rugózom”, és hogy úgyis egyedül fogok maradni, mert senkinek nem vagyok elég jó.

Aztán Klári egyik nap küldött egy képernyőképet. Az egyik női csoportban, ahol mindketten benne voltunk, Viktor ezt írta:

„Manapság a nők azt hiszik, minden férfi lovag. Pedig csak vacsorázni akartam, nem színdarabot nézni.”

Megdörzsöltem a szemem, majd hangosan nevettem. Aztán hirtelen elkomorodtam. Ez a férfi komolyan nem érti.

Felnőtt nőként nem várok herceget fehér lovon. Nem kell kastély, se gyémántgyűrű. De ha már meghívlak vacsorára, ha már megpróbálom megmutatni, ki vagyok, akkor legalább hozd magaddal a tiszteleted.

És ha ez neked sok, akkor nem engem kerestél.

A barátnőim azóta is ünnepelnek.

– Zsófi, példát mutattál – mondta Panni. – Annyi nő engedne, legyintene, azt mondaná, „hát ilyenek a pasik”. De te nem.

– Mert már nem félek egyedül lenni – válaszoltam. – Attól félek, hogy újra olyasvalakivel leszek, aki nem lát igazán.

A lakásban most már gyakran hallgatok zenét. Visszatértem a régi hobbimhoz: festek. Rendet raktam nemcsak a szekrényekben, hanem a lelkemben is.

Viktor? Azóta többször láttam a parkban. Először zavarban volt, aztán megpróbált beszélgetni. Csak biccentettem. És mentem tovább.

Nem tudom, hogy léteznek-e még „igazi” férfiak. De azt tudom, hogy én igazi nő vagyok – és csak olyan férfinek engedek közel, aki ezt képes felismerni.

Talán egyszer még találkozom valakivel. Vagy talán nem.De egy biztos: már nem elég a puszta jelenlét. A szívemért tenni is kell.

 

2025. április 04. (péntek), 05:19