Megmentette a megkötözött férfit – nem tudta, hogy egy veszélyes világba lépett be
Az idegen a hóban.
A tél szürkére lepte a Zempléni-hegyek oldalát. A fák meztelenül nyúltak az ég felé, mintha még mindig valami utolsó melegségre várnának, de az égbolt csak hideget szórt, a föld meg hallgatott. /A szél se szólt sokat, csak néha végigsöpört a bokrok között, és megzörgetett egy\-egy száraz ágat\./
Barta Marci tízéves volt, de már rég nem gyerek, legalábbis nem úgy, ahogy a mesékben mondják. A szülei négy éve haltak meg egy téli balesetben a 37-esen, azóta a nagynénje nevelte őt és az ötéves kistestvérét, Borit, egy hegyoldalba épült rozoga faházban, ahová az iskola is ritkán küldött tanárt, ha jött egyáltalán.
Aznap reggel különösen hideg volt. A vaskályha a konyhában már hajnalban kialudt, és Borinak lilára fagyott a keze, amikor kibújt a takaró alól. Marci nem szólt semmit. Csak megigazította a sapkáját, a kabátot felrángatta a vékony testére, leakasztotta a nagybátyjától örökölt, rozsdás fejszét, és elindult az erdő felé. A szán nyikorgott mögötte, a hó ropogott a talpa alatt.
Nem sírt. Már nem tudott.
A fák között megszűnt az idő. Csak a mozdulat maradt: vágás, dobás, lihegés. Két órája lehetett kint, amikor meghallotta a hangot.
— Hhhh... valaki... segítség...
Először meg sem mozdult. Az erdő tele volt zajjal: harkályok, szél, lehulló hó. De aztán újra jött a hang, halkabban, rekedten, fájón.
Marci letette a fejszét, hátranézett a félig megrakott szánra, aztán elindult a hang irányába. A bokrok között kellett átbújnia, a kabátja beleakadt egy ágba, de nem állt meg.
És akkor meglátta.
Egy férfi feküdt a földön, háttal egy bükkfának. A kezei hátrakötözve, a lába is összehurkolva vastag kötelekkel, a szája egy sállal betömve. A ruhája — sötét szövetkabát, drága bőrkesztyű — teljesen oda nem illő volt ebben az erdőben, mint egy városi kísértet.
A fiú döbbenten állt meg.
— Mi a fene…? — suttogta maga elé.
Lassan odalépett, letérdelt a férfi mellé, és kihúzta a kendőt a szájából.
— Kérem… segítsen — hörögte az idegen. — Fázom… már nem érzem a lábam…
Marci tétovázott. A nagynénje mindig azt mondta: "Ha az ember bajba kerül, nem a legelső, akit meglát, lesz a megmentője, hanem a legváratlanabb." És most itt feküdt előtte valaki, aki úgy nézett ki, mint egy bankigazgató, akit elraboltak.
— Ki tette ezt magával?
— Nem számít… most az a fontos, hogy ne faggyak meg… kérem…
A fiú a fejszéhez nyúlt, de nem a férfi ellen. Aztán elővette a zsebéből a bicskát, és óvatosan elvágta a kötelet.
— Ha megpróbál elrohanni, kiabálok — mondta halkan, de határozottan.
Az idegen csak bólintott. Meg sem próbált felállni. Marci segített neki a szánra, betakarta a saját kabátjával, aztán elindult visszafelé.
A szán nehezen csúszott, és a férfi súlya alatt még jobban belesüllyedt a hóba. Marcinak néha meg kellett állnia, hogy kifújja magát, de nem panaszkodott. Tudta, hogy ez most nem róla szól.
A faház ajtaja nyikorgott, amikor betolta. Bori a sarokban ült, a pokróc alatt, riadt szemekkel nézte a testvérét.
— Ki ez, Marci?
— Nem tudom. De megfagyott volna.
A nagynéni nem volt otthon — reggel bement Sárospatakra, szociális segélyt intézni. Marcira hárult minden.
A férfit lefektette az ágyra, meleg takarókat hordott rá, majd a sparheltet is újragyújtotta. A szenet meg a fát magának már nem hagyott.
A férfi csak este szólalt meg újra.
— A nevem Simon. Simon Tamás. Köszönöm… hogy megmentettél.
Marci csak bólintott.
— Aztán mondja meg, hogy mit tett, hogy ilyen állapotban találtam.
Simon sokáig hallgatott, aztán így felelt:
— Olyan emberek közé keveredtem, akik többet akartak annál, mint ami járt volna nekik. És úgy döntöttek, egyszerűbb, ha megszabadulnak tőlem.
Marci egy ideig csak nézte az idegent. Aztán odament a sparhelthez, és felöntötte a lábast egy kis vízzel.
— Ha tényleg maga az, akinek mondja magát, adjon majd munkát. Nekem és a húgomnak. Dolgosak vagyunk.
Simon lehunyta a szemét. Az arca fáradt volt, de valami más is ült rajta. Valami meglepetés. Vagy meghatottság.
— Rendben. Holnapra jobb erőben leszek. És akkor beszélünk.
Az ajánlat
Másnap reggel Marci a kályhát piszkálta, amikor Simon lassan felült az ágyon. Az arca sápadt volt, de a tekintete tisztább, mint előző nap. A szeme sarkában ott volt az a mély, felnőtt árnyék, amit Marci csak akkor látott, amikor egyszer a faluban egy szökött katona keresett vizet a pataknál.
— Melyik faluban vagyunk? — kérdezte Simon rekedt hangon.
— Bodrogolasziban. De nem a faluban, hanem fent a szőlők fölött, a régi présházban. Azóta itt lakunk, mióta… szóval mióta a szüleink meghaltak.
Simon lassan bólintott.
— Tudsz telefonálni?
Marci a fejét rázta.
— Nincs térerő itt fent. Lemegyek néha a boltig, ott van. A néném telefonját használjuk, de most Sárospatakon van. Kéthetente megy be segélyért. A közeli rokonaink meg… nem érdekeljük őket.
Simon elgondolkodva nézett maga elé. A keze még remegett, ahogy megfogta a bögrét, amit Marci nyújtott felé. Forró kamillatea volt benne, amit Bori főzött kora reggel.
— Te gyerek létedre komolyabb vagy, mint sok felnőtt, akit ismerek — jegyezte meg.
Marci vállat vont.
— Nem vagyok már gyerek.
Bori halkan köhögött a sarokban, a kezében egy cérnával varrt rongybabát szorongatott. Simon nézte egy ideig a kislányt, majd visszafordult Marcihoz.
— Amit tegnap mondtál, az nem hagyott nyugodni. Munkát kérsz, nem pénzt.
— A pénz elfogy. A munka marad.
Simon nem válaszolt rögtön. Csak elővette a zakója belső zsebéből a nedves névjegykártyát, amit valahogy még megőrzött.
— Ha holnap le tudsz menni a faluba, hívd fel ezt a számot. Egy asszony veszi majd fel. Mondd meg neki, hogy Simon Tamás kérte, hogy segítsen nektek. Mondani fogja, mit kell tennetek.
Marci elfogadta a kártyát. A keze remegett, nem a hidegtől, hanem mert megérezte: valami történik, ami sokkal nagyobb nála. És valamiért megbízott ebben a férfiban, noha még most is titkok ültek minden mozdulatán.
— Mit csinál maga… valójában?
Simon hosszú ideig csak nézte a kályhát. Aztán halkan válaszolt:
— Én embereket hoztam össze. De volt, aki elfelejtette, honnan jött. És volt, aki úgy döntött, kiveszi, ami nem az övé.
— Akkor most magára vadásznak?
Simon szomorúan elmosolyodott.
— Most már nem. Most már tudják, hogy életben vagyok. És ez… bajt fog hozni. Nem rátok, ígérem. De nekem el kell tűnnöm innen. Holnapig maradok, aztán továbbmegyek.
Másnap reggel Marci lement a faluba. A kártyán egy budapesti szám volt, de a bolt mögött még pont volt térerő. A vonal túloldalán egy határozott női hang szólalt meg, és ahogy meghallotta Simon nevét, azonnal komollyá vált.
— Hol van most?
— Nálunk. De holnap elmegy. Azt mondta, maga tud segíteni… nekünk. Nekem meg a húgomnak.
A vonal másik végén csend lett, majd:
— Hogy hívnak?
— Barta Marcell. Tízéves vagyok.
— Marcell… rendben. Akkor figyelj rám. Holnap reggel eljövünk értetek. Te és a húgod is jöttök. Meleg ruhát, iratokat, ha van, pakolj össze. Simon… ha ott van, mondd meg neki, hogy "Klára nem felejtett".
Marci nem értette, de bólintott. Aztán hazaszaladt.
Másnap egy sötétkék autó gurult fel a sáros dűlőúton. A kocsi tiszta volt, új, és nem illett a vidéki tájhoz. Egy középkorú nő szállt ki belőle, karján vastag kabáttal és sállal. Odalépett Simonhoz, és egy pillanatra megálltak egymással szemben.
— Klára… — suttogta Simon.
— Azt hittem, már soha többé nem látlak.
A nő átölelte. A mozdulat lassú volt és nehéz, mint amit évek fájdalma hoz elő az emberből.
Simon végül Marci felé fordult.
— Azt ígértem, segítek, és meg is teszem. Klára megold mindent. A házatok maradjon meg emléknek, de ti… ti most új életet kezdtek.
Marci nem értette teljesen, mi történik, de Bori keze megszorította az övét, és ő akkor már tudta: ez több, mint amit valaha remélhetett.
Simon aznap este eltűnt. Senki nem látta, hová ment. Csak egy kabátot hagyott ott, benne egy borítékkal. A borítékban egy levél volt, meg két vasúti bérlet, és egy rövid mondat:
„Néha nem a múlt számít, hanem az, ki mit kezd vele.”
A második esély
A vasúti bérletek másnap reggel érvényesek lettek. Klára beültette Marcit és Borit a kék autó hátsó ülésére, betakargatta őket, és egy percre sem szólt. A nőből sugárzott valami különös higgadtság. Nem volt kedves a szokásos módon, de minden mozdulatából gondoskodás áradt, mintha tudná: most nem kedves szavakra, hanem biztonságra van szükségük.
A pályaudvaron egy magas, barna kabátos férfi várta őket. Klára csak ennyit mondott:
— Ő az, aki mostantól vigyáz rátok. Rózsa Tamás. Az egyik alapító.
— Milyen alapító? — kérdezte Marci gyanakodva.
Tamás mosolygott.
— Egy alapítványnál dolgozunk. Olyan gyerekekkel, mint ti. Akiknek több kellett volna az élettől, de nem kapták meg időben. Most viszont kaptok egy esélyt.
Budapesten a Déli pályaudvarról egyenesen a Budakeszi út egyik mellékutcájába vitték őket. Az alapítvány háza csendes utcában állt, vörös tetős, hóborította épület, az ablakokból gyerekrajzok világítottak ki a téli szürkületben. A bejáratnál egy táblán ez állt:
"Tavaszpont – Újrakezdés gyerekeknek"
Bori szorosan fogta Marci kezét, ahogy beléptek. Az előtérben meleg illat fogadta őket — fahéj, alma, meleg kenyér.
— Sziasztok. Éva vagyok. Mostantól egy ideig én leszek a házi segítségetek. Kaptatok saját szobát, saját ágyat, és ha úgy érzitek, beszélgethetünk. De nem muszáj. Itt senki nem siettet.
Aznap este Marci az ágyban fekve hallgatta, ahogy Bori egy mélyen alvó lélegzetritmusára váltott. A mennyezeten halvány fények remegtek, az ablak mögött hó hullott.
És Marcinak először volt olyan érzése, hogy nem fázik. Hogy nem fél.
Az élet nem változott meg varázsütésre. Marcinak nehéz volt megszokni a figyelmet, a napi háromszori étkezést, azt, hogy valaki kérdez, és meg is várja a választ. Hogy nem kell rejtőzködnie, nem kell mindig valakit védenie.
De egyre jobban beilleszkedett. Az iskolában gyorsan felzárkózott. A matek ment a legjobban, de irodalomórán is szerették, mert élesen és őszintén beszélt. Az egyik tanár egyszer azt mondta róla:
— Ez a fiú nem beszél sokat. De amikor megszólal, azt érdemes hallgatni.
Egy februári napon levelet hozott a postás. Az alapítvány címére jött, de Klára átnyújtotta neki.
"Marcellnek — T."
A borítékban csak egy levél volt.
*„Marcell,
Tudom, hogy talán sosem fogod teljesen megérteni, ki vagyok. És az is lehet, hogy ez így van rendjén. Amit fontos tudnod: a jövőd már nem tartozik hozzám. Én csak elindítottalak rajta.
Az emberek gyakran elfelejtik, mit jelent, ha valaki lát bennük valamit — valami tisztát, valami erőset — és esélyt ad. Te ezt megtetted velem.
A többiről már ne kérdezz. Csak élj.
Simon Tamás”*
Marci sokáig nézte a sorokat. A kézírás határozott volt, mégis sietős, mintha Simon is félt volna a saját szavaitól.
Évekkel később Marci érettségizett. Felvették a Műegyetemre, gépészmérnöki szakra. Egy ösztöndíjjal, amit ritkán ítéltek oda olyan gyereknek, aki hajdan tűzifáért járt az erdőbe.
És egy nyári reggelen, amikor hazalátogatott az alapítványi házba, Éva egy mappát adott a kezébe.
— Ezt Simon hagyta rád. Nézd meg, ha úgy érzed, kész vagy.
A mappában dokumentumok voltak, részvények, földhivatali papírok. Marci alig értette, amit lát. De Klára elmagyarázta: Simon Tamás nem csupán valaki volt, akit elárultak.
Ő volt a Tavaszpont egyik titkos alapítója. Egy férfi, aki a múltját nem tagadta meg — de nem is engedte, hogy az határozza meg, ki lehet belőle. És Marci volt az, aki emlékeztette erre.
Az utolsó lapon csak egy mondat állt:
„Aki látja a jót a másikban, gyakran megmenti magát is.”
Marci összecsukta a mappát, felnézett az ablakon át a zöldellő budai hegyekre. És először, hosszú idő után, elmosolyodott.
Epilógus – Visszatérés
A kora őszi napfény aranylóan szűrődött át a fák között, a levelek már sárgásra váltottak, de még nem hullottak le. A Bodrog partja csendes volt, csak néhány madár neszezett a nád között. A falu, amely egykor a világot jelentette Marcinak, most csupán emléknek tűnt – fakóbbnak, kisebbnek, de mégis valahogy megindítónak.
Tizennyolc év telt el azóta, hogy azon a téli napon lehúzta a szánját az erdőn át, és megtalálta azt az idegent a bükkfa alatt.
Most egy szürke Volkswagen gurult fel a régi dűlőúton. Marci kiszállt, inge ujját feltűrte, megigazította a szemüvegét, és lassan elindult gyalog a régi ház felé.
A présház még állt. Megrogyott ugyan, az ereszcsatorna hiányzott, a lécek megfeketedtek az időtől, de a kémény még ott volt, és az ablakból kilátott a Bodrogra. A ház ma már üres volt, az alapítvány rég átruházta egy helyi családra. De az öregasszony, aki most a kertet rendezgette, mosolyogva ismerte fel.
— Maga csak Marci lehet. A Barta gyerek! — rikkantotta. — Mintha tegnap lett volna! Az a vékony kis kölyök, akit mindig valami fadarabbal láttunk a hátán. Hogy nőtt meg így?
Marci nevetett, és udvariasan megkérdezte, beléphet-e megnézni a házat.
Bent minden ismerős és mégis más volt. Az ajtó nyikorgása, a kályha helye, a korhadó padlódeszkák. Lehajolt, és a sarokban talált egy régi játékszert — a húga rongybabájának karját. Elmosolyodott, és egy pillanatra megállt. A múlt nem fájt többé. Csak létezett.
Délután továbbindult. Sárospatak felé vette az irányt, egy régi kávézóhoz, amelyet az elmúlt években felújítottak. Ott várt rá valaki.
Simon Tamás.
Az arcán több a ránc, a haja már egészen ősz. De a tartása nem változott. Ő is felállt, amikor Marci közeledett.
— Tudtam, hogy egyszer visszajössz — mondta.
— Én meg azt, hogy maga még él.
Leültek. A pincér kávét hozott, a két férfi pedig hosszú ideig csak nézte egymást. A levegőben nem volt feszültség, csak súlya annak, amit egykor kimondtak, és amit nem kellett már megismételni.
— Honnan tudta, hogy az erdőben megtalálnak?
Simon vállat vont.
— Nem tudtam. De reméltem. És te jöttél. Nem az, akinek fizettem volna. Egy kisfiú. Egy árva. Az egyetlen, aki nem akart mást, csak segíteni. Ez az, amit a világ már régen elfelejtett. Te emlékeztettél rá.
— Maga pedig engem arra, hogy az embernek nem kell olyan maradnia, amivé tették — felelte Marci csendesen.
Később a kávézó teraszán ültek, nézték a lassan lefelé bukó napot. Nem beszéltek a múltról. Nem kellett. Inkább a jelenről.
Marci mesélt Boriról, aki most harmadéves gyógypedagógia szakon tanult Szegeden. Arról, hogy ő maga oktatja a hátrányos helyzetű gyerekeket műszaki alapismeretekre, és hogy épp egy új ösztöndíjrendszeren dolgozik a Tavaszpont alapítvánnyal karöltve.
Simon hallgatott. A tekintetében ott ült a büszkeség, amit csak azok éreznek, akik már látták az alját is a gödörnek — és mégis kijutottak.
Ahogy a nap lebukott a hegy mögé, Simon elővett egy kis papírlapot, és Marci elé tette.
— Egy ház a Mátrában. Egy elvonulóhely. Már nem bírom a várost. De talán egyszer eljössz oda is. Hozd el Borit is. És ne feledd: ez az élet a tiéd. Én csak egy hóban fekvő idegen voltam benne.
Marci elvette a lapot, de nem nézett rá. Csak bólintott.
— Lehet, hogy maga csak egy idegen volt. De nekem… maga volt az első ember, akinek számított, mit mondok.
Amikor elváltak, nem ígértek semmit. Csak kezet fogtak, hosszan és csendben. Az ilyen kézfogásban több van, mint szavakban valaha is lehetne.
És amikor Marci visszaült az autóba, és elindult a kanyargós úton vissza Budapestre, tudta: nem az számít, honnan jött. Hanem hogy hová tart. És hogy kinek adja tovább azt a láthatatlan lángot, amit egykor egy idegentől kapott az erdő hóborította csöndjében.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 13. (péntek), 11:28
