Megmentette a sebesült varjút, de amit egy hónappal később visszahozott… attól a lélegzete is elakadt! ??
Egy esős őszi estén, amikor az ég sűrű felhőkkel borult be, és az egész világ szürke fátyolba burkolózott, fáradtan ballagtam hazafelé egy hosszú, kimerítő munkanap után. /A város zaja tompán visszhangzott a vizes aszfaltról, miközben az eső egyre csak verte a járdát\./
Olyan volt, mintha valaki segítségért kiáltana.
Megálltam. A zaj a közeli játszótér felől jött, ahol kopár fák és rozsdás hinták magasodtak. Közelebb léptem a bokrokhoz, és akkor megláttam… egy varjút.
A madár teljesen elázott, reszketett, egyik szárnya furcsa szögben lógott. De ami megállította a szívemet, az a tekintete volt: fekete, de élő, tele fájdalommal – és valami furcsa reménnyel.
– Hát bajba kerültél, igaz? – suttogtam halkan.
Még mielőtt gondolkodhattam volna, levettem a kabátomat, óvatosan bebugyoláltam a madarat, és a mellkasomhoz szorítottam. Minden porcikám elázott az esőtől, de belül valami furcsa melegség gyulladt ki. Mintha ez a találkozás nem lett volna véletlen.
Otthon rögtön nekiálltam egy kis kuckót építeni a vendégemnek. Egy régi kartondobozt kibéleltem törölközőkkel, egy melegítőpalackot tettem mellé, vizet és egy kevés maradék csirkehúst kínáltam neki.
Később nevet is adtam neki: Ábris.
Az interneten keresgéltem: „Sérült varjú ápolása”. Kiderült, hogy a varjaknak sok pihenésre, megfelelő rögzítésre és néha szakszerű ellátásra van szükségük.
Két nap múlva elvittem őt állatorvoshoz. A rendelő a város szélén volt, és egy kedves, szemüveges hölgy fogadott minket: Dr. Lévai Emese.
– Nos, nézzük csak ezt a kis bajtársat – mosolygott, miközben óvatosan vizsgálta Ábrist. – A szárnya eltört, de szerencsére nem nyílt törés. Ha vigyáz rá, rendbe fog jönni.
Szinte fellélegeztem.
– Mindent megteszek – feleltem határozottan.
Ettől a pillanattól kezdve minden napom más lett.
Ábris hamar hozzászokott a jelenlétemhez. Reggelente már várt rám, este pedig ott ült a kanapé karfáján, miközben filmet néztem. Néha rám nézett, mintha tudná, mit gondolok.
Egyik este, amikor épp egy régi albumot nézegettem, megkérdeztem tőle:
– Te mit gondolsz, Ábris? Az élet tényleg csak számokból és elemzésekből áll?
Természetesen nem válaszolt. De mintha megértette volna.
Ahogy telt az idő, Ábris szárnya szépen gyógyult. Először csak a szobában repült néhány métert, majd felfedezte az erkélyt is. Minden reggel felült a korlátra, széttárta a szárnyait, de még nem repült el. Mintha várt volna valamire.
Aztán egy reggel, amikor kinyitottam az ablakot, a kalitkája üres volt.
– Ábris? – kiáltottam.
És akkor meghallottam ismerős károgását. Ott ült a párkányon, kint a szabad ég alatt. Egészségesnek tűnt – erősnek.
– Szép volt, öregem – suttogtam.
Egy utolsó pillantás, egy rekedt károgás – és elrepült.
Úgy gondoltam, ez volt a búcsú.
De másnap reggel valami csillogott az ablakban. Egy gyönyörű, aranyozott karkötő. Azt hittem, álmodom. De nem. Valódi volt.
És nem ez volt az utolsó ajándék…
A karkötőt hosszasan forgattam a kezemben. Szép, míves darab volt. Nem ékszerbolti tucatékszer, hanem régi, talán örökölt darab. Vékony, női csuklóra készült, apró virágmintákba rejtett gravírozással: „L.” Ez a betű valamiért beleégett az emlékezetembe.
„Ez biztos valami vicc. Vagy valaki viccel velem…” – próbáltam logikusan gondolkodni.
De aztán jött a másnap reggel.
Ezúttal egy apró gyűrű várt az ablakpárkányon. Aztán egy pár fülbevaló. Két hét alatt egy teljes maroknyi apró ékszert gyűjtöttem össze, mind ugyanoda helyezve. És mind szép, míves, különleges.
Készítettem egy kis dobozt, feliratoztam: „Ábris ajándékai”, és beletettem az összes tárgyat. Eleinte mulatságosnak tűnt. De ahogy egyre több darab gyűlt össze, kezdtem furcsán érezni magam.
Egyik este elmeséltem mindezt egy barátomnak, Sebestyén Máténak, aki régiségkereskedő volt.
– Sándor, ezeket megnézném közelebbről – mondta, miközben átvette tőlem a dobozt. – Ez nem plázás bizsu. Ezek antik, egyedi darabok. Talán el is tűntek valahonnan.
Ezek után két nap múlva felhívott:
– Van egy furcsa hírem. Több darab is szerepel egy három évvel ezelőtti rablás jegyzékében. Egy híres ékszerész kollekciója tűnt el – az alkotó neve Lázár Henrik volt.
– Az L betű... – súgtam magam elé.
– Pontosan. És figyelj, van itt még valami. Ugyanilyen darabokkal már találkoztam más ügyekben is. De nem kerültek elő – mind eltűntek. Te vagy az első, akinél újra feltűnnek.
Elszorult a torkom. Ez már nem játék volt. Ezek nem „véletlenül talált” tárgyak voltak. Ezeknek múltjuk, értékük, és... talán üldözőik is voltak.
Miközben Ábris napról napra újabb tárgyakat hozott, bennem egyre nőtt az aggodalom. Mi van, ha valaki követi őt? Mi van, ha a tulajdonosok vissza akarják szerezni, amit elvesztettek? Vagy ami még rosszabb – amit elloptak tőlük?
És ekkor jött a következő fordulat.
Egy este egy új ajándék érkezett. Nem ékszer volt. Egy gyűrött, elszíneződött cetli.
„Vigyázz! A madár nem csak hozzád jár.”
Rémület futott végig a hátamon. Ez azt jelentette, hogy valaki más is figyeli Ábrist. Valaki tud róla. Valaki látja, hogy hozzám hozza a tárgyakat.
Másnap reggel, amikor kiléptem az ajtón, egy fekete autót láttam parkolni az utca túloldalán. Napszemüveges alak ült benne, nem mozdult. Nem lehetett véletlen.
A barátaim aggódni kezdtek.
– Kristóf, ez már nem csak egy madár. Ez egy bűnügy. – figyelmeztetett Máté. – Be kell vonnunk valakit.
Így találkoztam dr. Sulyok Nóra nyomozónővel, a műkincslopásokkal foglalkozó egység egyik tapasztalt tagjával.
Először persze furcsán nézett rám, amikor elmondtam, hogy egy varjú hordja haza az eltűnt ékszereket.
– Ez valami vicc? – vonta fel a szemöldökét.
– Sajnálom, hogy ilyen abszurd, de minden darab valódi. És dokumentáltam az összeset.
Lassan megnyílt. Végül úgy döntött, hogy utánanéz a kollekciónak. Egy hét múlva hívott:
– Kristóf… a madarad valószínűleg egy lebuktatott hálózat rejtekhelyéről hordja el a tárgyakat. Úgy tűnik, ezek az ékszerek sosem kerültek elő – egészen mostanáig.
– De miért én? Miért hozzám hozza? – kérdeztem halkan.
– Talán mert megmentetted.
Miután dr. Sulyok Nóra átvette a nyomozást, az események felgyorsultak. A rendőrség elkezdte figyelni a környéket, különösen azokat a helyeket, ahol Ábrist többször látták felbukkanni. A varjú ugyanis nemcsak hozzám járt. Kiderült, hogy többször megfordult egy régi, már nem használt ipari raktár közelében is, a város peremén.
– Ha igazad van – mondta Nóra egy reggelen, miközben egy térképet mutatott a laptopján –, akkor ez a hely lehetett az egyik rejtekhely. És ha Ábris oda bejutott… nos, akkor lehet, hogy még többet tud, mint mi.
Azon a héten éjszakánként már nem csak a madár járt hozzám. Ismeretlenek ólálkodtak a ház körül, valaki megkísérelte felfeszíteni a pincém ajtaját is.
– A történeted kezd túlságosan is valóssá válni – jegyezte meg Sebestyén Máté félkomolyan, mikor meglátta a feltört lakatot. – Ez már nem a mesék világa, Kristóf.
Egyik este, mikor Ábris hazatért, valami más volt rajta. A viselkedése feszültebb lett, idegesen ugrált a párkányon, mintha figyelmeztetni akarna. A szárnya alatt egy sötét szalaggal átkötött kis fém kulcs volt.
– Mi ez már megint…? – suttogtam, miközben óvatosan leoldottam a kulcsot.
Másnap hajnalban felkerestem dr. Sulyok Nórát.
– A madár kulcsot hozott. Egy raktárkulcshoz hasonlít. Ez lehet az utolsó darab.
Nóra sóhajtott, majd biccentett.
– Elmegyünk. Ma este.
A raktárnál
Este tízkor három rendőrautó és egy civil kocsi sorakozott fel a régi gyártelep közelében. Ábris, mintha sejtette volna, hogy valami történni fog, ott körözött felettünk, a sötét égen.
A kulcs pontosan illett a 12-es ajtóba. Odabent penész és rozsdaszag terjengett. A reflektorok fénye előtűntette a poros polcokat, rekeszeket és… ládákat. Tömött ládákat.
Az első ládában ékszerek, porcelánok, festmények voltak – mind gondosan becsomagolva.
– Úristen… ez itt egy egész lopott gyűjtemény – suttogta Nóra döbbenten.
Egy külön rekeszben ott lapult egy kis, poros fatábla, rajta a szignó: L. Henrik.
Egyik rendőr odaszólt:
– Felnyitottuk a hátsó termet. Itt valami… valami börtönféleség van.
Amit ott találtunk, minden képzeletet felülmúlt.
Egy öreg, csontsovány férfi ült a földön, egy vaságy mellett. Tekintete üveges volt, de amikor meglátott minket, észrevehetően megmozdult. A nyaka körül egy madártollakból font nyaklánc lógott.
– Maga az… maga az? – kérdezte reszketve. – Ábris küldte?
– Ön… Lázár Henrik? – kérdezte Nóra.
A férfi könnyezni kezdett.
– A madár… minden nap jött… hozott nekem fényképeket, apróságokat… reményt… azt hittem, képzelődöm. De ő tényleg… megtalálta az utat.
Ekkor értettem meg mindent.
Ábris nemcsak ékszereket hozott – ő üzeneteket vitt is. Talán Henrik a tollakból készített valamit, amit a madár elhozott, mi pedig ösztönösen értelmeztük. Ő volt a kapocs közöttünk.
A raktárat lezárták, a hírek másnap robbantak. A Lázár-gyűjtemény előkerült. A világsajtó egyként zúgott fel: „Egy varjú leplezett le egy bűnszervezetet”.
Epilógus
Pár hónappal később, a Szépművészeti Múzeumban kiállítást rendeztek: „Az igazság tollai” – címmel. A fő attrakció egy üvegvitrin volt, benne a díszdoboz, amelyet Ábris ajándékai töltöttek meg. Mellette egy kép: egy fekete varjú, és alatta a felirat:
„Ő csak egy madár volt. De többet tett az igazságért, mint száz ember együttvéve.”
Ábris azóta ritkábban jön. De amikor mégis, mindig hoz valamit – nem aranyat, nem gyémántot, hanem valami apróságot: egy levélfutásos ágat, egy kis kavicsot, vagy épp egy fehér tollat.
És én tudom, mit jelent.
Hogy még mindig figyel.
Hogy a varjú, akit egy esős estén megmentettem, valójában engem mentett meg. A céltalanságtól, az ürességtől – és megtanított hinni abban, hogy a csodák nem mindig harsányak. Néha csak halkan kárognak.
Jogi nyilatkozat
A történet („Megmentettem egy varjút, miután sebesülten találtam rá. De amit egy hónappal később visszahozott – arra nincsenek szavak”) teljes mértékben kitalált mű. Minden szereplő, esemény, helyszín és cselekmény az írói képzelet szüleménye.
A történetben szereplő személyek – beleértve Fehér Kristófot, Ábrist, Dr. Lévai Emesét, Sebestyén Mátét, dr. Sulyok Nórát és Lázár Henriket – nem valós személyek, semmilyen egyezés élő vagy elhunyt személyekkel pusztán a véletlen műve.
A történet célja kizárólag a szórakoztatás, és nem tükröz valós eseményeket, körülményeket vagy bűnügyi tényállásokat. Bármiféle hasonlóság a valósággal teljesen nem szándékos és véletlenszerű
2025. május 31. (szombat), 17:59
