Megnyitottam a legjobb barátnőm Instagramját – és láttam, hogy a férjem minden egyes posztját lájkolja
Megnyitottam a legjobb barátnőm Instagramját – és láttam, hogy a férjem minden egyes posztját lájkolja!"
A nevem Dóra , és mindig is hittem a bizalom erejében. /A szüleim házassága példa volt előttem – nem tökéletes, de őszinte\./
Már hat éve vagyok együtt a férjemmel, Andrással. Együtt vettünk egy kis kertes házat Budán, hétvégente piacra járunk, esténként együtt főzünk. Szóval igen, kényelmes, kiszámítható és – legalábbis eddig azt gondoltam – szeretetteljes életet éltünk.
De egy ártatlan vasárnap délután minden megváltozott.
Épp kávéztam, miközben Fruzsi, a legjobb barátnőm, új fotót posztolt a Dunapartról. Kíváncsiságból rákattintottam a profiljára, és ahogy görgettem lefelé… valami furcsa dolog szúrt szemet.
Ott volt András neve minden egyes poszt alatt.
Nem csak az új kép alatt. Hanem az összes alatt. A szelfik, a reggelizős képek, a strandos fotók, még az is, ahol csak egy pohár fehérbor volt a képen, háttérben egy könyvvel. MINDENT lájkolt.
– Hm – dünnyögtem magamban. – Ez furcsa.
Először megpróbáltam elintézni egy vállvonással. Hiszen Fruzsi csinos lány, régóta ismeri Andrást is, még az egyetemről.
De aztán elkezdtem számolni. Húsz kép. Mindegyiknél ott virít a férjem neve. És nem csak a “szokásos” képeket – hanem azokat is, amik kifejezetten szexik voltak. Fürdőruhás posztok. Öltözős szelfik. Egy este, amikor vörös rúzst viselt, és alatta ez állt: „Készen állok a vad éjszakára”. Ott is ott volt a kis szívecske Andrástól.
Egyszer csak elfogott valami furcsa érzés. Nem féltékenység volt – legalábbis nem az a tipikus. Inkább zavart. Egy feszítő gondolat motoszkált bennem: Miért nem beszél erről András? Miért nem említette, hogy ennyire aktívan követi Fruzsi posztjait?
Aznap este vacsorát főztem, mint mindig. András a kanapén ült, és valamit pötyögött a telefonján. Hosszú ideig csak néztem. Aztán megszólaltam.
– Szóval… követed Fruzsit az Instagramon?
Felpillantott.
– Hát persze. Miért ne követném?
– Lájkolod minden egyes képét.
– És?
– Csak feltűnt. Ennyi.
Elhallgattam. Nem akartam hisztisnek tűnni. De ő is csendben maradt.
– Nem gondoltam, hogy ez zavarna – mondta végül.
– Nem is tudom, zavar-e. Csak... furcsa. Nem mondtad, hogy ilyen aktívan figyeled, amit csinál.
– Dóra, ez csak Instagram. Ne csinálj belőle ügyet.
– Nem is csinálok. Csak fura érzésem van tőle. Ennyi.
Ekkor András letette a telefonját, és odajött mellém.
– Nézd, Fruzsi mindig is vonzó nő volt, de én téged választottalak. Te vagy a feleségem. Lájkolni egy képet nem jelent semmit.
– De ha nem jelent semmit, miért érzed szükségét minden egyes posztját lájkolni? – néztem a szemébe.
– Mert ott van a feedemben, és... reflexből teszem. Nem gondolkozom rajta.
De én igen. Én elkezdtem gondolkozni rajta. És ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami nem stimmel.
A beszélgetésünk után próbáltam visszatérni a megszokott kerékvágásba. De valami bennem eltört. Az a kis szúrás, amit éreztem, amikor először megláttam a lájkokat, mostanra egy állandó, tompa nyomássá változott.
És ami a legrosszabb volt: Fruzsi nem szólt semmit erről. Ő volt a legjobb barátnőm. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást – együtt lógtunk a panel tövében, kamaszkorunkban egymás naplóját is olvastuk, együtt sírtunk szerelmi csalódásokon.
Mégis... most valahogy távolinak tűnt. Mintha valami árnyék vetült volna ránk.
Egy hét telt el.
Végül egy kávéra hívtam.
– Fruzsi, beszélhetnénk egy kicsit? Valami fura érzésem van, és csak veled tudom megbeszélni.
A törzshelyünkön találkoztunk, egy kis zugban a Bartók Béla úton. Ő mosolygott, mint mindig, kissé túl tökéletes sminkkel, és pont azzal az önbizalommal, amit mindig is csodáltam benne – most viszont furcsán idegesítőnek tűnt.
– Mesélj, mi nyomja a lelked? – kérdezte, miközben kortyolt a zabtejes lattéból.
Nagy levegőt vettem.
– András. És… az Instagram.
A szemöldöke megemelkedett.
– A férjed és az Insta? Ez már most izgi.
– Ne gúnyolódj. Láttam, hogy minden képedet lájkolja. Minden egyeset.
– Oké… és?
– És ez neked nem fura?
Fruzsi vállat vont.
– Ő ismer engem. Miért lenne fura?
– Mert a férjem. Mert soha nem említetted. És... mert néha olyanokat posztolsz, amik... nos, elég provokatívak.
Fruzsi letette a csészét, és előrehajolt.
– Dóra, figyelj. Ha András ennyire figyel rám, az nem az én dolgom, hanem a ti kapcsolatotoké. Én nem buzdítom.
– De akkor sem furcsa, hogy mindig az elsők között van a lájkolók listáján?
– Figyelj... – sóhajtott. – Őszinte leszek. Igen, észrevettem. De úgy voltam vele, hogy talán csak kedves akar lenni. Vagy unatkozik. Nem akartam ebből ügyet csinálni.
– Akkor miért nem szóltál?
– Mert nem az én dolgom volt. Azt hittem, ha téged zavar, te szólsz.
Elhallgattunk. A csend köztünk most már nem volt baráti.
– Gondolod, hogy... jelent neki valamit? – kérdeztem halkan.
Fruzsi habozott.
– Nem tudom, Dóra. Talán csak hízelgő neki, hogy egy vonzó nő képeit lájkolhatja. Nem hiszem, hogy több van mögötte.
– De én nem vagyok biztos benne.
– Akkor beszélj vele újra. Őszintén. És ha úgy érzed, nem kapsz valódi választ... akkor érdemes tovább ásni.
Aznap este, otthon, nem bírtam tovább. Megvártam, míg András leteszi a laptopot, és odahúzódtam mellé.
– András… őszintén szeretném, ha most válaszolnál valamire. Semmi mellébeszélés.
– Oké – nézett rám komolyan. – Mi van?
– Miért lájkolod Fruzsi összes képét? És nem csak mostanában. Visszamenőleg is.
Némán bólintott, aztán megvakarta a tarkóját.
– Őszintén? Mert tetszik, amit posztol. Ennyi.
– És ez neked nem tűnik… kicsit soknak? Túlzásnak?
– Lehet. De soha nem gondoltam bele. Egyszerűen tetszenek a képei. Jól néz ki, stílusos. De ez nem jelent semmit.
– Nekem viszont jelent – néztem rá. – Mert nem mondtad. Mert titkoltad.
– Nem titkoltam. Csak… nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos.
– Fontos, mert azt érzem, hogy elveszítettem valamit. Azt, hogy biztonságban érezzem magam melletted.
Ezúttal már nem válaszolt. Csak nézett rám – és én abban a pillanatban rájöttem: nem tudja, mit kezdjen ezzel az egésszel. Mert lehet, hogy nem is akar vele semmit kezdeni.
A beszélgetésünk után napokig csend telepedett közénk. Nem a “nincs mit mondani” csend, hanem a “nem merem kimondani, amit érzek” típusú. András elvolt a maga kis világában, a munkájába temetkezve, én pedig egyre többet bámultam ki az ablakon, a szomszéd fa mozdulatlan ágait figyelve.
Egyik este azonban megtört a csend. Épp vacsorát készítettem, amikor András belépett a konyhába, és szó nélkül leült.
– Beszéltem Fruzsival – szólalt meg hirtelen.
A kezem megállt a vágódeszkán.
– Tényleg? És… miről?
– Megkérdeztem tőle, hogy zavarja-e, amit csinálok. A lájkolások. A figyelem. A jelenlétem.
– És mit mondott?
– Azt, hogy kellemetlen neki. Hogy kezd kényelmetlenül érezni magát, főleg, mióta tudja, hogy te is észrevetted.
Furcsa módon ez megnyugtatott. Nem azért, mert Fruzsi zavarban van – hanem mert végre valaki más is kimondta: ez nem normális.
– És mit érzel most? – kérdeztem halkan.
– Bűntudatot. Mert nem akartalak megbántani. Tényleg nem volt benne rossz szándék… csak valahogy… jól esett, hogy egy ilyen nő figyelmet kap tőlem. Észrevett.
– És én? Én nem vettem észre téged?
– Dehogynem. De… valami hiányzott. Talán a közös esti beszélgetések. A spontán figyelem. A kis dolgok. Te is elfoglalt voltál.
Ezek a szavak nem voltak vádlók. Inkább csak csendes tükrözése annak, amit mi ketten már régóta éreztünk, de nem mertünk kimondani.
– Nézd, András – ültem le vele szemben. – Ha valami hiányzik, akkor nem az a megoldás, hogy más nő figyelmét keresed. Akkor velem kell beszélned. Közösen kell megoldást találnunk. Vagy... be kell ismernünk, hogy elcsúsztunk egymástól.
– Én nem akarlak elveszíteni.
– Én sem akarok dühből dönteni. De szükségem van egy kis térre. És őszinteségre. Most már nem csak a lájkokról van szó. Hanem arról, hogy elkezdtem kételkedni abban, amit eddig biztosnak hittem.
– Értem.
– Azt szeretném, ha pár napra elköltöznél. Hogy mindketten átgondolhassuk, mit akarunk. Hogy ez a házasság érték-e még számunkra, vagy csak megszokás. És hogy képesek vagyunk-e újra egymásra figyelni – őszintén, tisztelettel.
András bólintott. Szomorúan, de megértéssel.
Még aznap este becsomagolt. Egy utolsó ölelés, egy csendes “sajnálom”, és elment. A lakás furcsán üres lett, mégis… én nyugodtabbnak éreztem magam, mint napok óta bármikor.
Két hét telt el. Ezalatt újra felvettem a kapcsolatot önmagammal. Elmentem sétálni, elolvastam egy könyvet, amit hónapok óta halogattam, és… beszéltem Fruzsival.
– Nem haragszom rád – mondtam neki egy cappuccino mellett. – De egy ideig szeretnék kicsit távolabb lenni. Szükségem van rá.
Ő bólintott. Könnyes szemmel.
– Értem. És bármi lesz is, mindig számíthatsz rám… ha újra tudsz.
András is írt néhányszor. Egy-egy hosszabb üzenetben vallotta be, mennyire vak volt, mennyire kereste az elismerést rossz helyen. Hogy nem akarja elveszíteni a közös múltat, és kész dolgozni azért, hogy újra tudjunk egymás felé fordulni.
Nem tudom még, mi lesz. De most először érzem, hogy én döntök.
És hogy akár vele, akár nélküle, újra hiszek abban, hogy megérdemlem a figyelmet – nem csak lájkok szintjén.
Zárszó:
Néha a legapróbb dolgok – mint egy sor lájk – mutatják meg, hogy valami mélyebben nincs rendben. De ezek a jelek nem feltétlenül rombolnak le mindent. Ha bátorságunk van szembenézni velük, lehetőségünk is lesz újraépíteni. Vagy... elengedni. És újrakezdeni.
2025. április 12. (szombat), 19:49
