Megrendítő! 2 év börtönbüntetés után ezt tették szülei a 20 éves fiúval:
Hirdetés
Hirdetés
Bár nem tudjuk, hogy hol és pontosan kivel esett meg ez a történet, mindenesetre nagyon érdekesnek és tanulságosnak találjuk.
/Egy 20 év körüli fiatalember utazott a buszon, kizárólag a történet kedvéért nevezzük őt Istvánnak\./
Hirdetés
Leült mellé egy nő, akit pedig a történet kedvéért Erikának nevezünk.
A két ember elbeszélgetett, eleinte felszínesebb témákról, a gyönyörű tavaszi időről. Ám István egyszer csak ezt mondta: két évig ültem börtönben. Most szabadultam, és hazafelé tartok.
Hirdetés
Elmondta, hogy a szülei szegények, de becsületesek, és óriási szégyen, fájdalom volt a számukra, amit tett. Bár írt nekik levelet, de választ nem kapott, valószínűleg azért, mert a szülei nem tudnak magabiztosan írni. Meg nem látogatták, mert szegények ahhoz, hogy elutazzanak a börtönig.
Most pedig a szülői ház felé tart a busszal: a busz mielőtt megállt volna, amellett a ház mellett haladt el, ahol nevelkedett, és ahol a szülei most is laknak.
Hirdetés
(a borítókép illusztráció)
Legutolsó levelében megírta nekik, hogy csak akkor száll le a buszról, ha a kertben álló almafára egy fehér szalagot kötnek, annak a jeléül, hogy megbocsátanak neki.
Ha nem lát szalagot, örökre távozik az életükből, és nem fog leszállni a buszról.
István nagyon izgult, és Erika látta rajta, hogy nagyon nehezen mer kinézni az ablakon, mert tart attól, amit látni fog. Éppen ezért felajánlotta, hogy majd ő figyeli, hogy vajon lát-e szalagot.
Hirdetés
Amikor meglátta az almafát, majdnem eleredtek a könnyei.. Istvánhoz fordult: nézze csak! Az egész fa tiszta fehér szalag! …
A megbocsátás olyan isteni erény, amely valamennyiünk életét sokkal, de sokkal jobbá teszi! Neked mi a véleményed?
2022. május 15. (vasárnap), 09:29
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
