– Takarodj vissza abba a büdös rozzant viskódba! – röhögött a férjem, anyja meg csak bólogatott mellette. Én meg csak álltam az ajtóban a hátizsákommal… és először az életben nem sírtam. Csak annyit mondtam: – Rendben. Csak ne csodálkozzatok, ha többé nem tér vissza az, akit elkergettetek. És elindultam. ? Pedig alig három héttel korábban még ott álltam a gáztűzhely előtt, kevergettem a hagymás szószt, és lopva az órára pillantottam. Balázs fél óra múlva érkezik – és ő ki nem állhatta a langyos vacsorát. Régebben még szívvel-lélekkel főztem. Játszottam az ízekkel, tálaltam szépen, mindig próbáltam meglepni. Most már csak egy feladat volt a sok közül. Mint a takarítás, a mosás, vagy hogy csendben legyek, ha anyósom jön. Az ajtó becsapódott – korábban, mint szokott. Megrezdültem. Gyorsan megtöröltem a kezem, kiléptem a folyosóra. – Itthon vagy már, Balázskám? Tíz perc, és kész a vacsora, – szóltam gyorsan. – Nem vagyok egyedül, – vetette oda, miközben kibújt a cipőjéből. Mögötte feltűnt Erzsébet néni – az anyja. – Jó estét, Erzsébet néni, – próbáltam udvariasan. – Épp főzök. – Már megint hagymás szósz? – húzta a száját, ahogy végigmért. – Hányszor mondjam, hogy a hagymát aranyszínűre kell sütni, nem feketére?! Különben keserű lesz minden. Nem szóltam. A hagyma pont tökéletes volt, de vele vitázni? Teljesen felesleges. – Jaj, mama, ne szekáld már, – legyintett Balázs, lehuppant a székre. – Megfőz, megetet, ennyi. – Na pont ez az! Csak úgy "megetet". A fiatalasszony dolga, hogy úgy főzzön, hogy a férfi ujját is megnyalja utána! Én bezzeg fiatalon olyan ebédeket főztem, hogy a szomszéd nők irigykedtek! Megtanultam kikapcsolni az ilyen mondatokra. Öt év házasság után már nem fájt. Csak fárasztott. A telefonom megremegett az asztalon. Épp nyúltam volna érte, de Balázs megelőzött. – Beregszászról keresnek, – mondta unottan. – Biztos megint a nagymamád háza miatt. Összeszorult a torkom. Három hete halt meg nagymama Zsófi, az egyetlen ember, aki valaha feltétel nélkül szeretett. A hívások onnan még mindig fájtak. – Halló? – szóltam bele halkan. A vonal végén Katalin néni, a szomszéd. Meleg, de határozott hang: – Drágám, ideje lenne lejönnöd. A papírokat alá kell írni, a házat ne hagyd csak úgy… kert van, almafa, patak. Kár lenne érte. – Igen, a hétvégén megyek, – válaszoltam. Letettem, és valami elindult bennem. Egy furcsa, halk eltökéltség. – Megint a viskó miatt? – kérdezte Balázs rágás közben. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó pénzt adni érte. Csak a baj van vele. – Nem akarom eladni, – válaszoltam halkan, de határozottan. – Ez emlék. A nagymamámé volt. – Ne kezd már megint ezzel a "szentimentalizmussal"! – legyintett. – Ez egy szétrohadt vályogház a világ végén, még gáz sincs. – Viszont ott van az almafás kert, – mondtam. – Nagymama mindig büszke volt rá. – Te még azt fogod mondani, hogy oda akarsz költözni! – nevetett Erzsébet néni. – Kuckózni a nyirkos sarokba. Gratulálok. A következő hetek a hivatalos ügyintézéssel teltek. Szabadságot vettem ki, rohangáltam a földhivatal, az okmányiroda, a közjegyző között. Balázst egyáltalán nem érdekelte. Csak dühöngött, ha este fáradtan, gyűrötten hazatértem: – Hol kószáltál már megint? Ingem nincs kivasalva, vacsora sehol! – Mondtam, hogy az örökséggel foglalkozom, – suttogtam. – Örökség? Egy lyukas viskó? Add el az első jöttmentnek, aztán felejtsd el! De én már nem tudtam elfelejteni. A ház, amit gyerekként még úgy ismertem, most hívott vissza. És én hallottam, amit mond. Amikor végre megkaptam a tulajdoni lapot, boldog voltam. Főztem egy ünnepi vacsorát, vettem egy üveg bort, előkészítettem az iratokat. Balázs hazaért. Leraktam elé a papírokat, mosolyogva mondtam: – Most már hivatalosan is az enyém. Ő csak felhorkantott: – Na, legalább már van hova lelépni, ha befuccsol ez is. – Tessék? – Hát, ha nem jön be az élet itt, mehetsz a kis kuckódba. Két szatyorral meg egy fejkendővel. Mint a mesében. És abban az este... valami bennem végleg megváltozott. ? A folytatás az első kommentben van a poszt alatt. Ott, ahol végre összepakoltam… és elindultam oda, ahol várt rám valami sokkal több, mint egy öreg ház. ??

Menj vissza abba a rozzant viskódba, ahová való vagy!”

Egyetlen mondat. Mint egy ajtócsapódás a szíven.Balázs nem kiabált. Nem tört-zúzott. Csak mondta. Hidegen, tárgyilagosan.És közben még csak rám sem nézett.

/Álltam a konyha közepén\./

A kezem remegett, benne a bögrével, amit épp neki akartam vinni. A gőz felszállt a csészéből, de én már nem éreztem a melegét. A szavak szétfoszlottak a levegőben, mint a pára.Valahol bent, mélyen, valami eltört. Csendben. Egy hang nélkül.

Nem válaszoltam. Nem sírtam. Nem estem neki, pedig annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot.

Csak letettem a bögrét, megigazítottam a hajam, és elindultam a szobába.

Másnap reggel.

Felkeltem a szokásos időben. Fél hatkor.A nap még csak épphogy pirkadt, a ház sötét és néma volt. Balázs horkolt a nappaliban, fejjel lefelé a kanapén, valami elcsúszott takaró alatt.

Nem szóltam semmit. Nem hagytam üzenetet. Nem írtam drámai búcsúlevelet.Csak fogtam egy hátizsákot, és elkezdtem pakolni.

Két pulóver. Egy termosz, benne feketekávé. A tulajdoni lap, amit a nagymamámtól örököltem.

És a hallgatásom.A legnehezebb tárgy, amit valaha vittem magammal.

Balázs nem kérdezte, hova megyek. Nem is nézett rám. Csak morgott valamit, mikor becsukódott mögöttem az ajtó.

– Végre egy kis nyugalom – motyogta félálomban.

Nem tudta, hogy amit most nyer, az örökre elveszít engem.

A falu felé vezető út hosszabb volt, mint emlékeztem.

Vonat. Aztán egy nyikorgó, kátyús busz. Végül gyalog. Tíz perc séta. A bokám sajgott, a hátamon a táska húzta a vállamat, de mentem. Mert tudtam, hova megyek.

És akkor, ott volt.A ház.

A gyerekkorom otthona.

Ahol a nyarak illata még mindig a diófa leveleiben bújt meg. Ahol a szél is másképp fújt.Régi volt, megkopott, kicsit megroggyant – mint én is. De állt. És várt.

Az udvaron az almafák még mindig virágoztak.A kert elvadult, tele gyommal – de élő volt. Dús és vad, akár az elfojtott remények.És amikor kinyitottam az ajtót – ami nyikorogva adta meg magát –, egy hang szinte suttogott a fejemben:

„Végre hazajöttél.”

A következő napokban nem történt semmi látványos. Csak az életem kezdett visszatérni.

Port töröltem. Kimosott függönyöket akasztottam fel. Átrendeztem a konyhát, kitettem egy viaszos vászonterítőt.Reggelente teát főztem, és kiültem a verandára.Délután kapáltam, estére megfájdult a derekam. De nem bántam.

Este a petróleumlámpa sárgás fényénél olvastam leveleket, amiket Zsófi mama írt nekem még gyerekkoromban.A sorai olyanok voltak, mint ölelések.És lassan, napról napra, valami bennem újra életre kelt. Mint a tavaszi rügy egy hosszú tél után.

Egyik reggel Katalin néni állt a kapuban, két tyúkkal a kezében.

– Friss tojás minden reggel, kislányom. Látom rajtad… egyszer még kecskéd is lesz. Olyan vér van benned.

Nevettem. Hangosan. Először hetek óta.

Aztán egy délután eljöttem a rendelőbe gyógyszert váltani, és a doktornő megkérdezte:

– Te nem vállalnál itt hetente pár nap adminisztrációt? Tudjuk, mit tanultál. Kéne valaki, aki figyel, nem csak ül.

És én igent mondtam.Nem pénzért. Nem dicséretért.Hanem azért, mert valaki végre azt mondta: "kellessz."

Aztán eljött az a reggel.

Épp a tyúkokat etettem, mikor kopogtak.

Kiléptem a verandára. És ott állt Balázs. Mellette Erzsébet néni, az anyja. Kifulladva, izzadtan, egy bőrönddel a kezében.

– Na, hát… megjöttünk – köhintett Balázs.

– Tessék? – kérdeztem, mintha nem érteném.

– Hát, gondoltuk, ha már van házad… lenne hol lakni. Mama nem bírja már a várost. Neked úgyis egyedül unalmas itt.

És abban a pillanatban, ott a kapu előtt, valami végérvényesen a helyére kattant bennem.

– Ne haragudjatok – mondtam halkan, de határozottan. – De itt már nincs helye annak, aki egykor kidobott abból, ami az enyém volt.

– Mi?! De hát mi vagyunk a családod! – hápogott Erzsébet néni.

– A család az, aki velem maradt, amikor semmim sem volt.Aki nem nevetett rajtam, amikor összetörtem.Ti nem voltatok azok.

Balázs nem szólt. Nem könyörgött.Csak nézett. És tudta. Hogy elkésett.

Most minden reggel a napkelte előtt kelek.

Mezítláb sétálok a harmatos fűben, megölelem az egyik almafát.Kávét főzök magamnak. Nem muszájból. Hanem mert jó.Van kutyám.Van kertem.Van csendem. És van nevetésem.

És minden este, mikor lefekszem, csak ennyit suttogok a sötétbe:

„Zsófi mama, sikerült. Hazataláltam. És most már nem hagyom magam. Soha többé.” ?

2025. április 14. (hétfő), 15:54