17 évesen meghalt egy holland lány. Nem akárhogy ért véget az élete: megkérte, hogy öljék meg, az állam pedig teljesítette a kívánságát.
/Olyan nagyon ítélkezhetnékem támadt a hír hallatán, miszerint eutanáziát kért magára egy tinédzser, Hollandiában pedig az ilyesmi legális\./
van mit veszítenünk, s van mit mentenünk, van miért küzdenünk akkor is, ha úgy érezzük, nincs tovább.
Noa ugyanis épp ezt érezte, nem alaptalanul. 11 éves korában megtámadták, 14 éves volt, amikor két férfi megerőszakolta. Ezeket az eseteket szégyenében eltitkolta szülei elől. Depressziótól, anorexiától szenvedett, saját utolsó vallomása szerint "noha levegőt még vett, de már nem élt".
Elviselhetetlennek érezte az általa cipelt lelki terheket, élete utolsó szakaszában abbahagyta az evést, ivást. Nem hirtelen felindulásból követelte élete kioltását: évek óta ténylegesen szenvedett, korábban kárt is okozott magában.
Hollandiában lehetőség van orvosilag asszisztált öngyilkosságra, amennyiben az azt igénylő személy szenvedése "elviselhetetlen".
Lisa Westerveld parlamenti képviselő meglátogatta az asszisztált öngyilkosságra készülő lányt – aki halála előtt könyvet is írt rövid életéről "Győzelem vagy tanulás" címmel –, s utólag azt nyilatkozta, hogy soha nem fogja elfelejteni őt, mély benyomást tett rá a tinédzser ereje.
Valami nagyon félrement abban a világban, ahol nem csupán megtörténhet, ami megtörtént, de némelyek még hősként is ünneplik azt, akit halálba kísért a helyi társadalom. Miféle erőről beszél ez a politikus? Hányszor érzi azt egy ember élete során, hogy vége, nincs tovább? Mennyi és milyen nehéz terheket hordoznak az élet igazi hősei, akik többségéről nem írnak az újságok, akik nem írnak könyvet saját szenvedéseikről?
Nem elítélni akarom ezt a bizonnyal sokat szenvedett lányt, de nem fogadom el, hogy bárkinek igaza lenne, aki azt mondja saját élete egy pontján: nincs tovább. Ha ráadásul egy fiatalkorú teszi, ez már nem csupán az ő felelőssége.
Ez a tinédzser nem erős volt szerintem, ellenkezőleg - a végletekig legyengült benne valami.
A maga fájdalmas módján Noa története épp azt erősíti, hogy igenis van lelke minden embernek, több az életünk az anyagi valóságnál. Ez a lelki erő fogyott el nála, s úgy tűnik, nem volt, aki a lelkét felkarolja, ápolja, vagy aki megpróbálta, nem tudta megtalálni az utat a gyógyulásához.
– Megszakad a szív – mondjuk időnként, s ez erre a történetre is illő reakció lehet. Ám a teljes mondat pontosabban fogalmazva úgy hangzik: "majd' megszakad a szívem", "szinte megszakad a szívem". Mert
amikor ténylegesen megszakad a szív működése, megáll a lüktetése, dobogása, s nem is indul tovább, akkor vége van a földi életünknek. Akkor van vége, nem korábban.
Amíg ténylegesen nem szakad meg a szívünk, addig van tovább. Abban hiszek, hogy amint az életünk kezdetéről sem magunk döntöttünk, úgy a befejezés önkezűségéhez, a halál "beállításához" sincs jogunk.
Bár szinte tehetetlennek érzem magam a konkrét eset (és társai) kapcsán, nem szeretnék Noa – és a döntését támogatók – hibájába esni. Nem vagyunk tehetetlenek! Legyünk minél többen az élet tanúi, követei, s ha valaki elesik, valakit ellöknek a környezetünkben, álljunk oda mellé, segítsük fel egymást, s ne hagyjuk, hogy bárki eldobja azt az ajándékot, amelynél értékesebbet soha nem kaphatunk!
Forrás: szemlelek.net
2019. június 05. (szerda)