Minden éjjel ott ültek körülötte… De amikor visszanézte a videót, elállt a lélegzete – szó szerint
A cicák tudnak valamit, amit mi még nem….
– Te, Jani… furcsa dolgot vettem észre az utóbbi időben – fordultam oda a bátyámhoz egy októberi vasárnap délután, miközben a teraszon kavargattuk a kávét. /– Éjszakánként a macskák úgy viselkednek, mintha valami nem lenne rendben velem\./
Jani felvonta a szemöldökét, aztán elvigyorodott.
– Már megint túlgondolsz valamit, Ancsa. A cicák ilyenek. Nálunk Móric rendszeresen a mosdókagylóban alszik. Nehogy azt hidd, hogy értelme van.
– Nem, nem érted. – Letettem a csészét, és sóhajtottam. – Évek óta velem vannak, de ilyet még sosem csináltak. Éjfél körül bejönnek, felugranak az ágyra, és csak… néznek. Három pár sárga szem, egyenesen rám. Nem dorombolnak, nem dörgölőznek. Csak ülnek és figyelnek. Mintha várnának valamire.
Jani végre nem viccelődött. Elkomorodott.
– És te? Hogy alszol? Fáradt vagy mostanában? Szedsz valamit?
– Nem, pont ez az! Nincs semmi extra. Leszámítva, hogy reggelente úgy ébredek, mintha éjjel elgázolt volna egy vonat. Száraz száj, fejfájás, tompaság…
– Ez nem hangzik jól. Lehet, hogy rosszul lélegzel éjjel. Nem gondoltál még rá, hogy…
Csend lett. A rigók csipogtak a szomszéd eperfáján. Jani megvonta a vállát.
– Ha így aggódsz, rakj ki egy kamerát. Aztán nézd meg, mi történik, amikor alszol. Nem bonyolult.
Másnap este elballagtam a Media Marktba, vettem egy kis éjjellátós okoskamerát, és a polc tetejére raktam a hálószobában. Egyszerű appos vezérlés, reggel visszanézhetem, mi volt. A macskák – Füge, Borcsa és Léna – a szokásos módon viselkedtek: vacsora után pár órával eltűntek, aztán valahol éjfél táján már ott voltak az ágyon.
És tényleg... néztek.
Nem is tudom, mit vártam. Talán azt, hogy a kamerán majd valami paranormális dolog lesz. Egy árnyék. Egy alak. Egy… nem tudom. De reggel, amikor a telefonon visszanéztem a felvételt, csak az látszott, amit eddig is tudtam: csend, sötét, alvó ember, és három macska, akik úgy ülnek körülöttem, mintha őriznének.
De volt valami más is.
Egy pont, hajnal három előtt nem sokkal, amikor Füge hirtelen rám ugrott.
Megállítottam a videót.
Nem mozdult a mellkasom.
Nem mozdult a mellkasom.
Megnéztem újra. Visszatekertem. Figyeltem az árnyékokat, a ritmusokat. Minden másodperc olyan volt, mint egy ütés a gyomromba. Ott feküdtem, mozdulatlanul, nyitott szájjal, mint aki… mintha…
– Ez nem lehet… – suttogtam magam elé, miközben a tenyerembe rejtettem az arcomat.
A következő percben a felvételen hirtelen mozgás. Borcsa megpróbált belém karmolni. Füge a mellkasomon futott keresztül, egészen a fejemig. Léna megpróbálta megrágcsálni a hajam. Aztán… egy rándulás. A testem összerándult. A szám becsukódott. És akkor újra mozgott a mellkasom.
Lélegeztem.
Lélegeztem. De csak miután ők megtettek valamit.
Nem volt mese. Még aznap délután időpontot kértem a háziorvostól.
– Ancsa, ez alvási apnoe lehet – mondta Bruckner doktor, egy idős, halk szavú, ősz ember, aki már anyámat is kezelte. – Az, hogy felvételen is látszik a légzéskimaradás, elég súlyosnak tűnik.
A vizsgálatok után egy hetet kellett várnom a légzésfigyelő vizsgálatra a Székesfehérvári Kórház alvásdiagnosztikai osztályán. Egy éjszakát töltöttem bent, vezetékekkel a testemen, érzékelőkkel a fejemen, és egy nővérrel, aki egy monitoron figyelt minket, mintha csak egy reality show szereplői lennénk.
Reggel nyolcra már kész volt a jelentés.
– A légzésszünetek átlagosan 38 másodpercesek – közölte velem a szakorvos, egy fiatal, meglepően kedves doktornő, dr. Vincze Klára. – Volt olyan epizód, ami majdnem egy percig tartott. Ez már komoly. Ez oxigénhiányos állapotot okoz az agyban, a szívben. Ha sokáig kezeletlen marad, súlyos következményei lehetnek.
– És mégis… én semmit nem éreztem. Csak fáradtságot. Meg hogy a cicák…
Megálltam.
A doktornő elmosolyodott.
– Ők figyeltek. A testek gyakran többet érzékelnek, mint amit az emberek észrevesznek. A cicák… lehet, hogy megmentették az életét.
Hazamentem. Elcsendesedtem. A hálószobában újra beállítottam a kamerát – de már nem a bizonytalanság miatt, hanem mert meg akartam figyelni: mi történik most, hogy elkezdtem használni az előírt CPAP-készüléket.
Első este furcsa volt. A maszk idegenül simult az arcomra, a gép finom, halk levegőt fújt be, éppen annyit, hogy ne szakadjon meg a légzésem. A macskák is óvatosan közeledtek. Füge fél méterre állt meg tőlem, Borcsa a komódon maradt, Léna pedig… ő odabújt.
Másnap reggel visszanéztem a felvételt. Nem volt rángás. Nem volt ugrálás. Nem volt nyugtalanság. Csak alvás – mély, egyenletes, békés. A macskák lassan elhevertek, először az ágy szélén, majd hajnalra már ők is elaludtak.
– Jani, azt hiszem, ezek a cicák… ők tényleg éreztek valamit – mondtam egy héttel később, amikor megint a teraszon ültünk.
– Na, most mondd, hogy nem én voltam az, aki ezt az egészet elindította azzal, hogy vegyél egy kamerát – felelte, majd beleharapott a zsíros kenyérbe. – De komolyan, szerinted… ők tudták? Vagy csak megszokták a ritmust?
– Nem tudom. De minden éjjel ugyanabban a percben kezdtek el zaklatni, és pont abban a percben szűnt meg a légzésem. Ha nem lettek volna ott, talán egy hajnalon egyszerűen nem ébredek fel.
Elhallgattunk.
Az ősz lassan átszűrődött a redőnyök résein.
Az első olyan hét után, amikor semmi különös nem történt – se nyugtalanság, se karmolás, se furcsa pillantások éjjelente – egyszer csak eljött az este, amikor Léna nem ugrott fel. Füge sem. Borcsa is csak a küszöbön ült, nézett, majd visszament a nappaliba.
– Mi van veletek? Most nem kell már figyelni? – kérdeztem halkan, mosolyogva.
Később, mikor este a kanapén ültem, és próbáltam egy könyvbe belemerülni – valami skandináv krimibe, amit már harmadszor kezdtem újra, de valahogy mindig elsodort a valóság –, Léna mellém kucorodott. Olyan nyugodtan dorombolt, mint azelőtt soha.
Akkor értettem meg: a feladatuk véget ért.
Valahol mélyen tudták, hogy most már nem kell figyelni. Hogy valami, ami eddig élet-halál kérdése volt, megoldódott. Hogy én is nyugodtan alhatok – mert ők már nem azért vannak ott, hogy ébren tartsanak, hanem mert csak... szerettek.
Pár héttel később kontrollra mentem Klára doktornőhöz. Elmondtam neki a változásokat, megmutattam a legutóbbi felvételt is.
– Lenyűgöző – mondta halkan. – Nem mondhatom orvosilag, de... én hiszek abban, hogy az állatok érzik a rezgéseket. Nemcsak fizikailag, hanem azt is, ami bennünk van. Az idegrendszerünk, a szívverésünk, a légzés… és néha talán még többet is.
A rendelő ablakából ráláttam a kórházi parkra. Egy idősebb férfi sétált benne bottal, mellette egy tacskó csaholt boldogan.
– Tudja – mondtam –, sokáig azt hittem, hogy a cicák csak maguk miatt élnek. Hogy ők nem szolgálnak senkit, nem kötődnek, csak élvezik, amit kapnak. De most már tudom, hogy ez nem igaz.
– A szeretet sokféle alakot ölt – felelte Klára doktornő. – Néha csak csendes jelenlét, néha egy karmolás a mellkason, amikor már nagyon kéne levegőt venni.
Ahogy teltek a napok, a történet valahogy önálló életre kelt. A barátaim kérdezték, miért van a hálószobában gép. Elmeséltem. A macskákról is beszéltem, de nem mindenki értette.
– Ancsa, te hiszel abban, hogy ők megmentettek? – kérdezte egy este Noémi, a legjobb barátnőm, miután megnéztük együtt egy régi magyar filmet, és csendesen ültünk a borospoharak mögött.
Ránéztem a kandalló előtt alvó három kis gombolyagra. Léna nyújtózkodott, Füge a farkát kergette álmában, Borcsa egy papírzacskón szuszogott boldogan.
– Nem tudom, mi mozdította meg őket – válaszoltam halkan. – Gondoskodás, szeretet, vagy csak egy belső félelem, hogy elhagyom őket, ha meghalok. De ami biztos: ha ők nincsenek, most nem beszélgetnénk.
Azóta minden este ugyanaz a rituálé. Megtisztítom a gépet, felrakom a maszkot, megsimogatom őket. Már nem bámulnak rám. Nem ugranak. Csak alszanak velem. És én is alszom – először hosszú évek óta igazán mélyen, nyugodtan, békésen.
De néha, mikor hajnalban álmomban valami hideg megérint, vagy különös árny suhan át a szobán, eszembe jut:
ha egyszer újra elfelejtenék lélegezni, ők talán akkor is ott lesznek. És figyelnek. Mint őrök. Mint barátok. Mint a leghűségesebb lények ezen a világon.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 09. (hétfő), 10:35
