Minden szombaton etettem a galambokat, amíg az egyik levélet nem hozott, amelyben ez állt: 'Kövess engem!'

Minden szombaton etettem a galambokat, amíg az egyik levélet nem hozott, amelyben ez állt: 'Kövess engem!'

Néha Éva nagyobb békét érzett a parkban a galambok között, mint otthon a férje mellett. /Az egyetlen idő a héten, amikor értékesnek érezte magát, az volt, amikor kenyeret szórt a madaraknak\./

De ezújtan szombaton egy furcsa, trénelt galamb megváltoztatta a rutint: egy üzenetet hozott.

Szombat reggel volt, a kedvenc időm a héten. Szokás szerint korán keltem, hagyva, hogy az aranyló napsugár lágyan szűrődjön be a függönyök közül.

A ház csendes volt, és én szerettem így.

Felvettem egy meleg pulóvert, kimentem a konyhába, és bekapcsoltam a televíziót egy lágy zenei csatornára.

A zongora gyengéd dallama betöltötte a levegőt, miközben elkezdtem a reggeli rutint: reggelit készítettem, letöröltem a pultokat, és elpakoltam a mosogatóban hagyott edényeket.

Az edények csilingelése és a frissen főtt kávé illata egyfajta ritka békét hozott, amelyet nagyra becsültem.

Halkan dudorászva élveztem ezeket az apró pillanatokat.

Mintha a világ egy pillanatra megállt volna, csak értem.

De ez a béke nem tartott sokáig. A zene hirtelen megszakadt, és a futballmérkőzés zajos ordításába váltott. Megdermedtem, rájöve, hogy Simon ébren van.

A gyomrom összeszorult, amikor a nappali felé pillantottam, ahol már hallottam a hangját.

„Már megint valami badarságot hallgatsz szombat reggel? Nem lehet itt rendesen aludni!” vágta hozzám Simon éles hangon, amely átvágta a csendet.

„Sajnálom, drágám,” mondtam halkan, próbálva nyugodtan hangzani. „Azt gondoltam, hogy legalább egy kis takarítást elvégezhetek…”

„Nem csinálhattad volna ezt korábban?” vágta oda, miközben megdörzsölte a szemét. „Most meg hozd be a reggelimet, és ne zavarj!”

Szó nélkül elkészítettem neki a reggelit – tojást, pirítóst és kávét –, majd letettem elé. Nem is nézett rám. Mintha láthatatlan lettem volna, csak egy bútordarab, amely untatja.

Csendesen felsóhajtottam, magamhoz vettem a kabátomat, és kisurrantam az ajtón.

Kint a levegő friss és éles volt. Először aznap reggel éreztem, hogy lélegezni tudok.

Ez volt a kedvenc része a szombatomnak. A világ nyugodtnak tűnt, a reggeli levegő hideg volt, ahogy a parkban sétáltam.

Az útam elvezetett a park melletti kis pékségbe, egy bájos boltba, amely olyan régóta ott volt, amennyire csak emlékszem. Az ajtóból kiáradó frissen sült kenyér aranyló illata barátként hívogatott.

„Éva asszony! Minden szombaton, pontban – maga a legpontosabb ember, akit ismerek!” mondta Collins úr, az idős bolttulajdonos, meleg és ismerős hangon.

„Köszönöm, Collins úr, de ne túlzón,” válaszoltam nevetve, ritka mosolyt érezve az arcomon.

Ekkor figyeltem fel egy új arcra a pult mögött – egy fiatal férfira, akinek kócos barna haja volt, és szelíd félénkesség ült az arcán.

„Apa, hova tegyem ezt?” kérdezte a fiú, hangja nyugodt, de határozott volt.

„Tedd a zsemlék mellé, Fülöp. Majd én elintézem. Köszönöm, fiam,” válaszolta Collins úr, majd ismét felém fordult.

„A szokásos?” kérdezte.

„Igen, kérem,” mondtam vidáman.

Néhány perccel később megkaptam a kávémat és egy meleg friss kenyércipõt.

„Köszönöm,” mondtam hálásan, miközben a kenyeret betettem a táskámba.

Ahogy elfordultam, hogy elmenjek, halkan suttogást hallottam magam mögül.

„Ez az a hölgy, akiről meséltél?” kérdezte Fülöp, a fiatal férfi, hangját éppen csak meghallottam.

„Pszt!” intette le gyorsan az apja.

Egy halvány mosoly kíséretében sétáltam ki az ajtón, szívem kicsit könnyebbnek éreztem. Jó érzés volt tudni, hogy észrevesznek, még ha csak apró dolgokban is.

Elértem a kedvenc padomhoz a parkban, az öreg tölgyfa alatt. A pad kicsit recsegett, amikor leültem rá, de engem nem zavart. Ez volt az én helyem, az én kis menedékem. A nap lágyan szűrődött át a leveleken, aranyló mintákat vetítve a földre. A levegőben frissen nyírt fű illata keveredett a pékségből hozott kávé és kenyér maradék aromájával.

Elővettem a meleg kenyércipõt a táskámból, és a papíron átéreztem a meleget.

Felemeltem az orromhoz, mélyen beleszippantottam, és mosolyogva ültem ott. Valami különleges volt ebben az egyszerű szertartásban – ez a csendes, megnyugtató rutin, amely kevésbé tette a világot nyomasztóvá.

Gondosan letörtem a kenyérből egy kis darabot, és a földre szórtam. A galambok azonnal észrevették, szárnyuk suhogásával és halk turrogásukkal gyűltek körém. Hátradőltem, és elégedetten figyeltem őket.

„Sziasztok, Barni, szerintem te vagy az,” szólaltam meg halkan, miközben egy ismerős, szürke csíkkal a szárnyán felismerhető galambra pillantottam.

„Ó, itt van Sári is, meg László és Emma. Ti négyen a leghűségesebb barátaim, komolyan.”

A galambok persze csak a morzsák miatt voltak ott, de mégis örömet okozott, hogy beszélhetek hozzájuk. Kevésbé éreztem magam magányosnak tőlük.

Ahogy tovább szórtam a kenyeret, egy különös madár keltette fel a figyelmemet. Ez a galamb kisebb volt, tisztább tollú, és mintha aranylóan csillogott volna a napfényben.

Némi távolságból figyelt, éles, kíváncsi szemekkel.

„Nos, te új vagy,” mormoltam, kissé oldalra billentve a fejemet. „Ki vagy te?”

Ekkor vettem észre, hogy valami van a lábára kötve – egy apró, feltekert papírdarab. A szívem nagyot dobbant.

„Egy levél?” suttogtam magamnak. Lassan kinyújtottam a kezemet, nem tudva, mire számítsak. A többi galambbal ellentétben ez nem riadt meg, sem nem ugrott el. Inkább egyenesen a kezemre repült, könnyű, de biztos karmokkal kapaszkodva rá. Mintha arra lett volna idomítva, hogy bízzon bennem.

„Hát, te bátor vagy,” mondtam egy apró kuncogással. Óvatosan levettem a cetlit, és kihajtogattam. A papír kicsi volt és enyhén gyűrött, de az azon szereplő üzenet tisztán volt olvasható.

„Kövess engem.”

Megdermedtem, míg az üzenetet bámultam, félig várva, hogy a betűk eltűnjenek.

„Kövesselek?” mondtam hangosan, megrázva a fejem. „Most komolyan, már egy galambbal beszélek egy levélről?”

Körbenéztem, kissé butának érezve magam, de a kíváncsiságom erősebb volt.

Ki küldhette ezt? És miért? A galamb visszarepült a fközeli padra, mintha csak azt várta volna, hogy kövessem. Egy pillanatig haboztam, aztán vettem egy mély lélegzetet, és felálltam.

„Rendben, barátom, mutasd az utat,” mondtam halkan, egy halvány mosollyal az arcomon.

A galamb szinte azonnal felröppent, alacsonyan szállva a park egyik félreeső ösvénye felé. Nem sietett, mintha tudta volna, hogy követni fogom, de nem akar megijeszteni. Az ösvény a fák között vezetett, ahol a napfény csak alig szűrődött át az ágak között, misztikus hangulatot kölcsönözve a környezetnek.

Ahogy haladtam a galamb után, az izgalom lassan elnyomta az aggodalmamat. Vajon ki állhat az üzenet mögött? És miért választott engem? A lépteim egyre magabiztosabbá váltak, ahogy követtem a madarat az ösvényen.

A galamb végül megállt egy hatalmas tölgyfa mellett, amely sokkal idősebbnek tűnt, mint bármelyik másik fa a parkban. Az ágain egy madárház lógott, apró faajtóval, amely alig észrevehető volt a lombok között. A galamb a madárház bejárata elé ült, és türelmesen várt.

Közelebb léptem, és észrevettem, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Benéztem, és egy kis dobozkát pillantottam meg benne. Kihúztam a dobozt, és kinyitottam.

Bent egy újabb üzenet volt, amelyen egy kézzel írott sor állt: „Ez csak a kezdet. Nézz körül, és találd meg az ajándékot.”

Az izgalom tovább fokozódott bennem. Körbenéztem, és a tölgyfa alatt, a gyökerek között egy kis, földből kikandikáló fémdobozt vettem észre. Lehajoltam, és óvatosan kiemeltem.

Amikor kinyitottam, egy gyönyörű, régi medált találtam benne, amely egy apró üveggömbben tartalmazott valamit – mintha egy apró világot zártak volna be. Mellette egy levél volt:

„Kedves Éva,Ez a medál egy emlékeztető arra, hogy a világ tele van csodákkal, ha hajlandó vagy keresni őket. Mindig figyeltük, ahogy a galambokat eteted, és láttuk, hogy mennyi szeretetet adsz nekik. Ezért választottunk téged erre a kalandra. Használd a medált, hogy mindig emlékezz arra, milyen különleges vagy.Üdvözlettel,Egy barát.”

A szívem megtelt melegséggel, és könnyek gyűltek a szemembe. Ritkán éreztem, hogy bárki is értékelné, amit teszek, de ez a kis gesztus többet jelentett, mint azt bárki el tudná képzelni.

Felnéztem a galambra, amely még mindig türelmesen ült a madárház előtt. „Köszönöm,” suttogtam neki, és tudtam, hogy ez a nap örökre megváltoztatta az életemet. Ez a titokzatos ajándék új reményt adott, hogy az életben mindig van valami különleges, amit felfedezhetünk.

2024. december 20. (péntek), 15:03