Mindenki az anyának adott igazat… amíg a fiú fel nem húzta a nadrágszárát

Zsúfolt délután.

A kora esti csúcsidőben a busz már az Örs felől jövet is szinte roskadásig tele volt. /A levegőben kabátok állott szaga, valami olcsó parfüm és kifakult dohányfüst keveredett, amit az ajtóknál beszivárgó hideg levegő sem nagyon tudott elűzni\./

A mennyezetről tompán zümmögött a neon, minden fékezésnél előrebillent a tömeg, mint egyetlen, fáradt test.

Máté a hátsó ajtóhoz közelebbi ülésen ült, az ablak felé fordulva. Kopott, fekete pólója ujja alól kibukkant a tetoválás: stilizált hegyvonulat, alatta dátum. A nyakán is volt valami írás, amit a gallér takart, csak egy-két vonása látszott. Arcán pár napos borosta, a szeme alatt sötét árkok, mint aki nem sokat aludt az utóbbi időben. Fülében halk zene szólt, egy fülhallgató félrebillenve lógott, de már rég nem figyelt arra sem. A fejét az ablaknak döntötte, nézte, ahogy a külvárosi házak lassan elmosódó csíkokká húzódnak.

Minden fékezésnél belenyilallt a fájdalom a jobb lábába. Automatikusan a combjára tette a tenyerét, mintha attól enyhülne. „Még pár megálló, azt kibírom” – ismételgette magában. Egész nap talpon volt a műhelyben; a főnöke szerint majd „megedződik”, csak most ne nyafogjon. Máté már nem vitatkozott. A fizetés kellett, a vita nem.

A busz elején két idős asszony az árakról beszélgetett, szatyrukból zöldség és kenyér illata szivárgott. Egy középkorú férfi a telefonját görgette, mintha a kijelzőn túl más világ lenne, nem ez a szürkés-fáradt Budapest. Valaki a sofőr mögött halkan köhögött, száraz, makacs hangon, ami újra és újra visszhangzott a járműben.

A következő megállónál sziszegve nyíltak az ajtók, hideg levegő csapott be. Többen leszálltak, de legalább ugyanannyian fel is tolongtak a lépcsőn. A beszélgetésfoszlányok, csörgő szatyrok, nevetgélés között hirtelen megjelent egy nő két kisgyerekkel. A nagyobbik, egy hat év körülinek tűnő kislány a kezét szorította, a kisebb fiút kabátja szélével, mint valami védőpajzzsal tartotta maga mellett.

– Gyertek, kapaszkodjatok – mondta a nő, miközben bepréselte magát a tömeg közé.

Harminc körüli lehetett, barna haja copfba fogva, kabátja nyaknál kissé szétgombolva, mintha már rég feladta volna, hogy rendesen viselje. A tekintete idegesen cikázott végig a buszon, mintha nem csak ülőhelyet keresne, hanem igazolást is arra, hogy igaza lesz, ha mérges.

Nem volt szabad hely. Csak lábak, táskák, szatyrok mindenhol. A gyerekek bizonytalanul toporogtak, a busz rándulására a kisebbik fiú az anyjába kapaszkodott.

A nő pillantása végül Mátén állapodott meg. Az ülésének tetején kapaszkodott egy idős férfi, mögötte két kamaszlány vihorászott halkan, de őket a nő láthatóan egy legyintéssel elintézte magában. A tetovált, fáradt arcú fiú viszont, aki „csak úgy ült”, mintha valami különös igazságtalanság lenne.

A nő két lépéssel ott termett előtte.

– Fiatalember – szólalt meg, a hangjában már az első szóban benne volt az ingerültség. – Nem adná át a helyét? Két gyerekkel vagyok.

Máté lassan felpillantott. Egy pillanatra kivette a fülhallgatót, de nem válaszolt azonnal.

Végignézett a nőn, a gyerekeken, majd a buszon szorongó tömegen. A jobb lába zsibbadt, mint mindig, ha túl sokat ült vagy állt.

– Bocsánat, de… – kezdte halkan.

A nő türelmetlenül megvonta a vállát, mintha a mondat folytatása már eleve nem érdekelné.

– Nem látja? – emelte fel kissé a hangját. – Két kisgyerekkel állok itt. Szerintem ez elég egyértelmű.

A közelben állók elhallgattak, néhány fej lassan feléjük fordult. A busz zaja mintha hirtelen távolabbról jött volna, mindenkinek megnyúlt egy kicsit a füle.

Máté egy pillanatra lehunyta a szemét. Érezte magán a tekinteteket, mint apró tűszúrásokat.

– Tudom, hogy látja – folytatta a nő, most már kimondottan a közönségnek beszélve. – Csak hát, ugye, ma már a fiataloknak semmi tisztelet.

Az utasok közt néhányan összenéztek. Egy idős néni halkan hümmögött, valaki elfojtott egy félmosolyt, mintha örülne, hogy végre történik valami, ami megtöri az unalmas utat.

– Nem voltam tiszteletlen – mondta Máté, próbálva nyugodt maradni. – Csak…

– Csak ülni kényelmesebb, mi? – vágott közbe a nő. – Egy anya álljon gyerekekkel, te meg kényelmesen elterpeszkedsz. Ez szerinted rendben van?

A „te” olyan élesen vágott a levegőbe, mintha pofon lenne. Máté érezte, ahogy felmegy benne a vérnyomás, aztán gyorsan lenyelte a választ. A busz enyhén kanyarodott, a kapaszkodók megcsikordultak a kezek alatt.

– Egész nap talpon vagyok – mondta halkan. – Nem vagyok olyan jó állapotban, mint gondolja.

– Ugyan már – legyintett a nő. – Fiatal, egészséges, erős. Ne vicceljen már. Vagy a tetoválások nehezek?

A háta mögül valaki felkuncogott. Máté érezte, hogy a füle égni kezd. Annyira szeretett volna láthatatlan lenni, csak egy névtelen alak a tömegben. Helyette most minden mondat róla szólt.

– Biztos benne, hogy csak azért jár magának a hely, mert gyerekei vannak? – kérdezte végül, kicsit keményebb hangon, mint tervezte.

A nő szeme összeszűkült.

– Hogyne járna – csattant fel. – Két gyereket nevelek. Vagy szerinted te érdemled jobban a helyet, mint mi?

A mondat végén ott volt az a „mi”, ami hirtelen egész kis hadsereggé tette a nő mögött álló két gyereket. A kislány bizonytalanul nézett Mátéra, a kisebb fiú inkább az anyja kabátjába temette az arcát.

Az egyik utas, egy ötvenes férfi, halkan megjegyezte:

– Azért egy anyának tényleg kéne a hely… – A hangja nem volt ellenséges, inkább bizonytalan, de Máté így is úgy érezte, mintha még egy súly nehezedne rá.

„Most komolyan magyarázkodnom kell?” – futott át rajta. Eszébe villant a kórház fehér fala, a műtő hideg fénye, az orvos szavai: „Hosszú lesz a felépülés, de meg lehet tanulni együtt élni vele.” Megtanulta. Legalábbis napközben eljátszani, hogy semmi gond.

– Nem akarok vitát – szólalt meg végül, egy kicsit rekedten. – Csak mondom, hogy nem olyan egyszerű felállnom.

– Felállni mindenkinek egyszerű – vágta rá az anya. – Csak akarni kell. Ez nevelés kérdése. Egy férfi nem ül, ha mellette egy anya áll gyerekekkel.

Volt valami diadalmas a hangjában, mintha már most győzött volna.

A buszban egyre több tekintet fordult feléjük, mintha láthatatlan kört vontak volna köréjük, és mindenki kívülről figyelne.

Máté érezte, hogy nincs jó megoldás. Ha ül, önző, ha feláll, akkor is mar belül valami keserű. Sóhajtott egyet, és lassan a kapaszkodó felé nyúlt. A jobb lába tiltakozott, ahogy megpróbált ránehezedni, de összeszorította a fogát.

Lassan, óvatosan felállt az ülésről.

– Na, látja – mondta az anya, már-már győzedelmes hangon. – Ennyire volt nehéz.

A szavai végigszaladtak a buszon, mint valami láthatatlan taps. Néhányan bólintottak, mások inkább elfordították a fejüket, mintha szégyellték volna magukat, hogy egyáltalán nézték az egészet.

Máté az ülés támlájába kapaszkodott, érezte, ahogy a tenyerében megfeszülnek az inak. A szíve gyorsabban vert, mint kellett volna. Nem nézett az anyára, se a gyerekekre, csak az előtte billegő kapaszkodót figyelte.

– Üljetek le – mondta a nő a gyerekeknek, még mindig kissé piros arccal. – Gyorsan, mielőtt megint meggondolja magát.

A kislány bizonytalanul nézett Mátéra, mintha bocsánatot akarna kérni valamiért, amit nem ő követett el. A kisebb fiú szótlanul felmászott az ülésre. A nő megigazította a táskáját, elégedetten felsóhajtott, mintha letett volna valami nehéz terhet.

A busz aprót rándult, elindult a következő megálló felé. A jármű zúgása, a kanyarodáskor megfeszülő testek, a kapaszkodók halk csikorgása mind ugyanaz volt, mégis valahogy mindenki kissé feszültebben állt vagy ült a saját helyén.

Máté érezte, hogy a jobb lábába lassan éles, lüktető fájdalom húzódik. Tudta, hogy ebből ma este már nem lesz könnyű pihenés. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd – mintha végre elhatározott volna valamit – a tekintete lesiklott a nadrágszára irányába, és lassan megemelte a kezét.

Ami a nadrágszár alatt van.

Máté ujjai remegve simultak a farmer szélére. Egy pillanatra úgy érezte, mintha két külön hang szólna benne: az egyik könyörgött, hogy engedje el, ne csináljon jelenetet, tűrje ki, ahogy eddig; a másik pedig nyugodt, fáradt hangon csak ennyit mondott: „Elég volt.”

A busz enyhén zöttyent egy kátyún, valaki odébb lépett, egy nejlonszatyor zörgése visszhangzott a csendben. Minden tekintet rajta égett, még azoké is, akik úgy tettek, mintha az ablakon bámulnának kifelé. Az anya a gyerekek fölé hajolva igazgatta a sapkájukat, de közben oldalvást figyelte Mátét, mintha attól tartana, hogy visszaköveteli az ülést.

Máté vett egy mély levegőt. Lassan, szinte kimért mozdulattal felhajtotta a nadrágszárát a térde fölé.

A szövet alól előbukkant a fényes fém, a térdnél csuklós szerkezet, lejjebb műanyag borítás, a lábszár vonalát utánzó forma. A fémet megcsapta a mennyezeti lámpa fakó fénye, aprót villant, mielőtt újra tompán szürkévé vált volna.

Valaki halkan felszisszent mögötte, mintha őt szúrták volna meg. Az idős férfi, aki eddig az ülés támlájába kapaszkodott, lesütötte a szemét, és még szorosabban markolta a műanyag fogantyút.

A vihogó kamaszlányok közül az egyik abbahagyta a kuncogást; a szája sarka megfeszült, és hirtelen nagyon komolyan nézett maga elé.

A busz zúgása egy pillanatra felerősödött, aztán megint háttérzajjá halkult. Olyan volt, mintha a jármű is zavarba jött volna.

Máté nem mondott semmit. Csak állt, kissé félszegen, egyik kezével a kapaszkodót fogva, a másikkal a felhajtott nadrágszárát tartva, mintha meg akarná védeni a tekintetektől mindazt, amit mégis megmutatott. Az arca nyugodt volt, talán túlságosan is; belül annál jobban kavargott minden.

Eszébe villant a mentő szirénájának éles hangja, a fém csikorgása, az a furcsa, édeskés szag, amit soha többé nem tudott beazonosítani, csak érezni, ha álmatlan éjszakákon újra lepergett előtte a baleset. A kórházi folyosó hideg zöldje, anyja szeme alatt a karikák, apja némasága, amikor az orvos kimondta: „A lábát nem tudtuk megmenteni.”

„Fiatal, meg fogja szokni” – mondták később a gyógytornászok. A barátai eleinte viccelődtek, hogy „féllábú szuperhős”, aztán lassan elmaradoztak a látogatások. A világ ment tovább, csak ő maradt kicsit lemaradva.

Most, ezen a buszon, úgy érezte, hogy az egész életét kifordította a zsebéből, és letette maga elé a padlóra.

Az anya először nem is értette, mit lát. A tekintete végigsiklott a fémen, mintha az csak valami furcsa ortopédiai eszköz lenne, aztán lassan összeállt benne a kép. A szája kinyílt, majd becsukódott, torka megfeszült, ahogy nyelt egyet.

– Én… – kezdte, de a hangja elakadt.

A kislány halkan megszólalt:

– Anya, miért ilyen a bácsi lába?

A kérdés egyszerű volt, ártatlan, mint egy téli délután, amikor még nem tudja az ember, mennyi minden lehet nehéz az életben. A buszban többen összerezzentek a „bácsi” szón, Máté maga is; tizennyolc évesen még furcsán hatott rá, de most nem volt ereje mosolyogni rajta.

– Nem… nem bácsi – mondta halkan, inkább magának. – Máté vagyok.

A kislány még mindig őt nézte, nagy, barna szemekkel.

– Fáj? – kérdezte tétován.

Máté egy pillanatra lehunyta a szemét. Váratlan volt a kérdés, de valahogy őszinte is.

– Néha – válaszolta. – De most már inkább csak fárasztó.

Az anya arcán végigsuhant valami, amit nehéz lett volna egyetlen szóval leírni. A szégyen és a védekezés keveréke volt, mintha egyszerre akarna elbújni és magyarázkodni. Lesütötte a szemét, a kezével idegesen a táskája fülét gyűrögette.

– Én… nem tudtam – motyogta, alig hallhatóan. – Azt hittem…

Nem fejezte be. Néhányan a közelben állók még így is tisztán értették, mások csak a félmondat lebegő csonkját fogták fel, ami ott maradt a levegőben, akár egy rosszul felragasztott plakát.

Az idős néni az első ajtó felől halkan megszólalt, inkább a saját orra alá, de azért pont annyira hangosan, hogy hallatszódjon:

– Nem szabad ránézésre ítélni az embert. Nem tudhatjuk, mit cipel.

Szavai puhán gurultak végig a buszban, mint amikor valaki óvatosan letesz egy porceláncsészét az asztalra. Senki nem nevetett, senki nem kontrázott rá. A valaha még kuncogó kamaszlány most a telefonját bámulta, de láthatóan nem olvasott semmit.

Máté lassan visszahajtotta a nadrágszárát. A mozdulat egyszerű volt, megszokott, mégis úgy érezte, mintha ezzel lezárna valamit, amit nem szívesen nyitott ki. A fém lábszár újra eltűnt a farmer sötétje alatt, mintha soha nem is lett volna ott, csak egy rossz álomban.

Visszaült az immár üresen maradt ülés szélére, félig állva, félig ülve, hogy a lábát kímélje. Senkire nem nézett rá. Nem azért, mert haragudott volna – azt már elhasználta az elmúlt években –, inkább csak fáradt volt. Fáradt a magyarázkodástól, a magyarázat nélküli pillantásoktól, mindentől.

Az anya még mindig állt. Furcsa, merev pózban, mintha nem tudná, hova tegye a karját, a tekintetét, a szégyenét. A gyerekek ott ültek az ülésen, most már csendben, mintha érezték volna, hogy valami „felnőttes” történt, amibe nekik nincs beleszólásuk.

A busz újra fékezett, megállóhoz értek. Az automatából kioldódott a szokásos gépi hang: „Következő megálló…” – de alig figyelt rá valaki. Néhány utas leszállt, a helyükre újak jöttek, akik még nem tudták, milyen csendes robbanás történt itt az előbb.

Az egyik középkorú férfi, aki eddig a telefont szorongatta, oldalra hajolt, és halkan odaszólt Máténak:

– Elnézést… hogy előbb mondtam. Nem gondoltam, hogy…

– Semmi baj – vágta rá Máté röviden, de nem volt benne él. Inkább csak le akarta zárni. – Tényleg semmi.

A férfi bólintott, aztán visszahúzódott, mintha attól tartana, hogy minden szóval csak mélyebbre ásná magát a kínos helyzetben.

Az anya végül nagy nehezen rászánta magát, hogy megszólaljon. A hangja most sokkal halkabb volt, mint amikor odalépett Mátéhoz, s bennelapuló feszültség helyett bizonytalanság rezgett benne.

– Figyelj… – szólította meg a fiút. – Sajnálom. Nem akartam… ilyen lenni. Csak… fáradt vagyok, érted… munka, oviból hoztam őket, vásárlás… és… azt hittem, csak…

Máté érezte, hogy a vállai megfeszülnek. Annyiszor hallott hasonló mondatokat: „csak fáradt voltam”, „csak rossz napom volt”, „csak…”. Mintha a „csak” mindent elintézne, mintha az emberek indulatai jogosan csapnának le azon, aki épp útban van.

Sokáig nem szólt semmit. A busz közben elindult, egy kanyarban mindenki jobbra dőlt egy kicsit, aztán vissza. Máté tenyere ráfeszült a támlára, a műláb belülről tompán tiltakozott.

– Értem – mondta végül, még mindig a padlót nézve. – Fáradt mindenki. Én is.

A nő ajka megremegett, mintha még mondani akarna valamit, talán valami hosszabb bocsánatkérést, vagy magyarázatot, hogy „régen másképp neveltek minket, mindig azt mondták, a fiatal adja át a helyet”. De a szavak valahol elakadtak, és csak egy rövid, sóhajszerű „igen” maradt.

A kislány Mátét nézte, majd óvatosan megfogta az anyja kabátujját.

– Anya… – suttogta. – Én nem akarom a helyét.

A nő gyorsan ránézett, meglágyult a tekintete, majd visszacsattant benne a reflex:

– Dehogy nem, maradj csak, már leültél – mondta neki, de a hangjában már nem volt korábbi magabiztossága.

Valahol a busz hátuljában felcsipogott egy Messenger-értesítés, valaki köhintett, egy zörgő zacskóban talán almák gurultak arrébb.

Az élet apró zaja visszakúszott a járműbe, de még mindig ott ült a levegőben a kimondatlan kérdés: „Mi lett volna, ha nem mutatja meg?”

A következő megállónál néhány új utas felszállt, kívülről érkező, tiszta hideg levegőt hozva magukkal. Egy középkorú nő a gyerekek mellé préselődött, ránézett Mátéra, aztán az anyára, és ösztönösen érezte, hogy valami történt, amiről lemaradt. A busz így ment tovább a belváros felé, fények és árnyékok váltották egymást az ablaküvegen, és a csönd lassan átalakult valami másfajta, leülepedett feszültséggé.

Máté az üvegen át nézte a kint elsuhanó házakat, de igazából befelé figyelt. Arra gondolt, hányszor fog még ilyen helyzetekbe kerülni. Hányszor kell majd elmagyaráznia vadidegeneknek, hogy nem látszik rajta elsőre, de ő is sérülékeny. Hányszor kell még felhajtania ezt az átkozott nadrágszárat.

A busz egy hosszabb egyenes szakaszra ért, a motor zúgása egyenletesebb lett. Az utasok lassan visszasüppedtek a saját gondolataikba, de a történtek nyoma ott maradt mindenkiben – ki hangosabban, ki csak egy halk, belső sóhajtás formájában.

Egy pillanatra, ahogy a jármű elhaladt egy kirakat előtt, Máté meglátta magukat a tükörszerű üvegen át: egy zsúfolt busz, benne egy álló anya két gyerekkel, egy tetovált fiú ülve, merev arccal, körülöttük torzult arcok, félig elforduló tekintetek. A kép egy szempillantás alatt elsuhant, de benne maradt a fejében.

Aztán a hangszóró újra megszólalt: „Következő megálló…” – és a busz lassítani kezdett. A jármű elején valaki jelezte leszállást, a stopgomb piros fénye felvillant, és a mozgás újra kimozdította kicsit a levegőben megrekedt feszültséget. Az anya idegesen igazított a gyerekek sapkáján, mintha azon múlna bármi is. Máté pedig érezte, hogy ez az utazás még nem ért véget – sem a buszon, sem benne.

Leszállás előtt.

A busz lassan kúszott be a belváros felé, az ég sötétkékje fölöttük már majdnem feketébe fordult. Az ablakokon apró párafoltok jelentek meg, ahol a bentiek lehelete találkozott a kinti hideggel. Minden megállónál felszállt valaki vastag sállal, lehuppant egy iskolatáska, zörgött egy szatyor, aztán a jármű újra meglódult.

Valahol középen az idős néni, aki az előbb szót emelt, óvatosan megkocogtatta a mellette álló férfi könyökét.

– Fiam, üljön csak le maga, adom a helyem – mondta, és fel akart állni.

– Jaj, dehogy, Marika néni – tiltakozott a férfi. – Maga üljön csak, én elállok.

A néni legyintett.

– Az anyukának kéne hely, nem? – nézett az előrébb álló nőre. – Jöjjön, aranyom, üljön ide, amíg még van pár megálló.

Az anya felkapta a fejét, mintha számított volna rá, hogy még egyszer rá irányul a figyelem, de így is meglepte. Reflexből tiltakozni kezdett:

– Nem kell, igazán, mindjárt leszállunk…

– Ugyan már – morogta a néni, és lassú, de határozott mozdulattal felállt. – Mindenki fáradt, de a gyerekek mellett maga se vasból van.

A férfi segített neki megkapaszkodni, a néni helyére odaevickélt az anya.

Mielőtt leült, fél pillanatra Máté felé nézett, mintha engedélyt kérne tőle egy olyan dologra, amihez amúgy semmi köze nem lenne.

Máté biccentett egy alig észrevehetőt. Nem volt benne nagyvonalú gesztus, csak valamiféle hallgatólagos beleegyezés: „jó, üljön le, felejtsük el az egészet, amennyire lehet”.

A kislány az anyja ölébe csúszott, a kisebb fiú maradt az ülés szélén, lába nem ért le a padlóig, hintáztatta a cipője orrát. Időnként kíváncsian Máté felé sandított, aztán gyorsan elkapta a tekintetét, mikor észrevette, hogy a fiú visszanéz.

Máté próbált a saját kis terében maradni. A műláb alatt a busz minden rázkódása másképp vezetődött át, mint a bal lábában; egyik oldalt tompa, fémes visszhang, a másikon megszokott izomfeszülés. Nézte a saját cipőjét: az egyik egy kicsit kopottabb volt az orrán, a másik inkább csak a sarkán. A gyógytornász szerint ez jó jel volt: „kezdik együtt dolgozni”.

– Régóta… ilyen? – csendült meg mellette váratlanul egy hang.

Máté oldalra nézett. A mellette álló középkorú férfi kérdezte, ugyanaz, aki az előbb bocsánatot kért. Most óvatos volt a hangszíne, mintha bármelyik pillanatban visszakozna, ha látja, hogy túl messzire ment.

Máté elfordította a tekintetét, az ablak felé nézett, aztán mégis válaszolt.

– Két éve – mondta. – Motorral… Nem én voltam a hibás, de ettől még ugyanúgy hiányzik.

A férfi bólintott.

– A sógoromnak a karja ment tropára egy balesetben – jegyezte meg halkan. – Azt mondta, az elején nem is a fájdalom volt a legrosszabb, hanem az emberek nézése. Mintha… – keresgélte a megfelelő szót – mintha mindig el kellene magyarázni valamit.

Máté ajka megrándult.

– Igen – mondta. – Valahogy mindig vizsgázni kell.

Ez a mondat mintha megint végigsuhant volna néhány emberen. Nem direkt, nem úgy, mint egy hangos bejelentés, csak úgy, mint amikor valaki véletlenül hangosabban sóhajt a kelleténél.

Az anya lesütötte a szemét, a kezével automatikusan simogatni kezdte a kislány hátát. A gyerek félig elaludt, feje az anyja mellkasának döntve, szája kicsit nyitva, az ujja meg-megrándult a kabát szélén.

– Hova megy? – kérdezte aztán a férfi, mintha egy egyszerű, hétköznapi kérdés oldhatna bármit is.

– A Klinikákig – felelte Máté. – Kontrolra.

A „kontrol” szó hallatán néhányan újra felkapták a fejüket. A buszon egy orvosi rendelő mindig konkrétabb, valóságosabb, mint bármilyen elvont sajnálkozás.

– Sok van még hátra? – érdeklődött óvatosan a férfi.

Máté vállat vont.

– A doki szerint jól haladok – mondta. – Én csak azt érzem, hogy néha nagyon elfáradok. De… – keresgélt egy pillanatig – már nem haragszom annyira.

A saját szavain lepődött meg a legjobban. Nem tervezte, hogy ilyeneket mond. De valahogy most, a busz neonfényében, idegenek között, könnyebb volt kimondani, mint otthon anyja konyhájában, ahol minden szó mögött aggodalom derengett.

A busz újra lassítani kezdett. A hangszóró bemondta a következő megállót, ami már közel volt ahhoz, ahol az anya gyakran leszállt – ezt Máté is észrevette, mert a nő hirtelen feszesebben ült, mintha indulásra készülne.

– Mi itt szállunk le – mondta a gyerekeknek. – Készüljetek.

A kislány fáradtan dörzsölte a szemét, a kisfiú lelkesebben pattant le az ülésről. Mielőtt az ajtóhoz furakodtak volna, az anya egy pillanatra megállt Máté mellett.

– Figyelj… – szólalt meg. – Tudom, hogy biztos eleged van ebből az egészből… a magyarázkodásból. De… – nagyot nyelt – köszönöm, hogy… megmutattad. Nem volt kötelességed.

Máté ránézett. Az asszony arca most sokkal emberibb volt, mint pár megállóval ezelőtt: a harag helyét fáradtság és valami szomorú belátás foglalta el. A bőre alatt idegesség feszült, de legalább már nem valaki ellen irányult.

– Nem magának mutattam meg – felelte végül Máté. – Magamnak. Hogy ne mindig csendben tűrjem.

Az anya bólintott. A szeme sarkában apró ráncok húzódtak össze, nem lehetett eldönteni, hogy a meghatottságtól, a szégyentől vagy csak a naptól, ami túl sok volt.

– Akkor is… sajnálom – tette hozzá halkan. – Gyerekek… – fordult a kicsikhez. – Mit mondunk?

A kislány félénken Mátéra nézett.

– Sajnálom – mondta komolyan, kicsit hadarva. – Nem akartam elvenni a helyét.

A kisfiú is utánamondta, bár láthatóan nem értette teljesen, miért.

Máté nem akarta, hogy túl nagy legyen a pillanat. Nem ez volt az első bocsánatkérés az életében, de valahogy most nem akarta, hogy emlékművet emeljenek neki a busz közepén.

– Rendben van – mosolygott halványan. – Vigyázzatok magatokra.

A busz ajtaja sziszegve kinyílt, a hideg levegő betört, és egy pillanatra mindenkinek a bőrére kúszott. Az anya lesegítette a gyerekeket a lépcsőn, még visszafordult egy pillanatra, aztán eltűntek a megálló apró világában: neonreklám, pékség fénye, csúszós járda.

Az ajtók becsukódtak, a busz megrántotta a testeket, és továbbindult.

Egy darabig senki nem szólt. A mozgás újra rendezte a testek helyét: valaki előrébb csúszott, más hátrébb szorult, a kapaszkodókban a kezek ritmust váltottak. A percekkel korábbi feszültség már nem vibrált annyira, inkább csendes utózöngévé vált, mint egy régen lejátszott dal visszhangja.

Az idős néni lassan visszaült – egy fiatal lány adta át neki a helyét, aki időközben szállt fel. A néni hálásan mosolygott rá, majd Máté felé intett alig észrevehetően, mintha csak jelezné: „én láttam, értettem, elraktároztam”.

Máté tekintete újra az ablakra vándorolt. A város fényei lassan húzódtak el mellette, kirakatok, gyalogátkelők, siető emberek, akik semmit nem tudtak arról, mi történt pár perccel ezelőtt egy zsúfolt busz belsejében. A saját tükörképét nézte az üvegen: sápadt arc, karikás szem, a nyakán kilátszó tetoválás vonala. A kompozíció mögött egymásra rétegződtek a kinti fények és a benti alakok.

Eszébe jutott, hogy a kontroll után még be kell ugrania a gyógyszertárba, aztán haza anyjához, aki biztosan megkérdezi majd: „Minden rendben volt az úton?” És ő valószínűleg azt fogja mondani: „Persze, csak sokan voltak.” A többit meghagyja magának. Nem hazugságból, hanem mert nem minden történet bírja el, hogy hangosan mondják ki.

A busz végül közeledett a Klinikákhoz. A hangszóró bemondta a megállót, Máté automatikusan megnyomta a leszállásjelzőt. A piros fény felvillant, néhány fej reflexből odanézett, aztán elfordult. A busz lassítani kezdett, az emberek teste finoman előredőlt.

Máté felállt. Óvatosan, megszokott mozdulattal, előbb a bal lábára nehezedve, aztán hagyta, hogy a műláb vegye át a súly egy részét. A kapaszkodót erősebben fogta, mint amennyire szükség lett volna, de nem bánta. A test emlékezett minden rossz fékezésre, minden váratlan rándulásra.

Az ajtó felé lépkedve érezte, hogy hátulról követi néhány pillantás. Nem ellenségesen, inkább kíváncsian, tűnődve. Ő most mégsem akart visszanézni. Elég volt mára az idegen tekintetekből.

Az ajtó kinyílt, a kinti hideg egyszerre csapta meg az arcát. Lehetett volna ez az érzés kellemetlen is, de most frissítő volt, szinte jóleső. Lassan, odafigyelve lépett le a magas lépcsőfokról az aszfaltra. A műláb fémes belseje tompán koppant a cipőn keresztül, de biztosan tartotta.

A busz mögötte csukta be az ajtókat, mély hangon felsóhajtott a motor, majd elindult tovább a város belseje felé, magával víve a benne maradtakat és a kimondatlan mondatokat. Máté ott állt a megálló szélén, és nézte, ahogy a jármű távolodva egyre kisebb lesz, míg végül bele nem olvad a többi fény közé.

Megemelte a táskáját a vállán, megigazította a kabátját, és elindult a zebra felé. A lámpa piros volt, a kocsik sietve húztak el előtte. A hideg egyre jobban bekúszott a gallérja alá, de most furcsa módon nem bánta.

Ahogy a lámpa végre zöldre váltott, egy pillanatra még megállt, és hátrapillantott a buszmegállóra. Semmi különös nem látszott már: néhány várakozó, egy plakát a háttérben, egy eldobott papírpohár a földön. A jelenet, ami pár perccel korábban megfagyasztotta a levegőt, mostanra teljesen feloldódott a hétköznapban.

Máté átlépett az úttesten. A járda túlsó oldalán kisboltok fényei hunyorogtak, felettük neonreklám hirdette egy drogéria akcióit. Minden ugyanúgy zajlott, mint bármelyik másik hétköznap kora este. Csak benne volt egy kicsit más minden lépés.

Nem gondolta végig, hogy mit tanult ebből az egészből, nem fogalmazott meg nagy tanulságokat. Csak érezte a lába alatt az aszfalt egyenetlenségeit, a műláb belső ritmusát, a saját szívdobbanásait. És ahogy belépett a kórház felé vezető kapuhoz, valahol mélyen, nagyon halkan, egészen parányit könnyebbnek tűnt a levegő.

 

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2026. február 14. (szombat), 08:53