- Mit képzelsz te magadról? Akarsz még a pofádba? Csak érjünk haza, majd meglátod!
Hirdetés
Hirdetés
Napi BKV arról, magányügy-e a családon belüli erőszak
Szentlélek tér, 134-es busz megállója
A megállótól nem messze egy férfi ordítozik egy síró, láthatóan zaklatott állapotban lévő nővel:
- Mit képzelsz te magadról? Akarsz még a pofádba? Csak érjünk haza, majd meglátod!
/A nő nem válaszol, csak zokog\./
Erőtlenül próbálja kiszabadítani a karját a fickó kezéből, de nem jár sikerrel.
Hirdetés
Hirdetés
A megállóban lévő emberek egy része úgy tesz, mintha nem hallanának semmit. Egy nyugtalankodó 40-es férfira felesége szól rá, meglehetősen hangosan suttogva:
- Ne törődj vele, nem a mi dolgunk! Csak rájuk tartozik! Érted? Magányügy!
A férfi egy darabig hallgat, aztán annyit mond szigorú hangon:
- Látod, szerintem pedig rohadtul nem magánügy, ha valakit vernek!
És határozottan elindul a bántalmazó felé.
Csepregi János
A fotó illusztráció
Hirdetés
Forrás: www.facebook.com
2016. szeptember 03. (szombat), 16:54
Hirdetés
Kapcsolódó cikkünk
– Takarodj vissza abba a büdös rozzant viskódba! – röhögött a férjem, anyja meg csak bólogatott mellette.
Én meg csak álltam az ajtóban a hátizsákommal… és először az életben nem sírtam. Csak annyit mondtam:
– Rendben. Csak ne csodálkozzatok, ha többé nem tér vissza az, akit elkergettetek.
És elindultam. ?
Pedig alig három héttel korábban még ott álltam a gáztűzhely előtt, kevergettem a hagymás szószt, és lopva az órára pillantottam.
Balázs fél óra múlva érkezik – és ő ki nem állhatta a langyos vacsorát.
Régebben még szívvel-lélekkel főztem.
Játszottam az ízekkel, tálaltam szépen, mindig próbáltam meglepni.
Most már csak egy feladat volt a sok közül. Mint a takarítás, a mosás, vagy hogy csendben legyek, ha anyósom jön.
Az ajtó becsapódott – korábban, mint szokott.
Megrezdültem. Gyorsan megtöröltem a kezem, kiléptem a folyosóra.
– Itthon vagy már, Balázskám? Tíz perc, és kész a vacsora, – szóltam gyorsan.
– Nem vagyok egyedül, – vetette oda, miközben kibújt a cipőjéből.
Mögötte feltűnt Erzsébet néni – az anyja.
– Jó estét, Erzsébet néni, – próbáltam udvariasan. – Épp főzök.
– Már megint hagymás szósz? – húzta a száját, ahogy végigmért. – Hányszor mondjam, hogy a hagymát aranyszínűre kell sütni, nem feketére?! Különben keserű lesz minden.
Nem szóltam.
A hagyma pont tökéletes volt, de vele vitázni? Teljesen felesleges.
– Jaj, mama, ne szekáld már, – legyintett Balázs, lehuppant a székre. – Megfőz, megetet, ennyi.
– Na pont ez az! Csak úgy "megetet". A fiatalasszony dolga, hogy úgy főzzön, hogy a férfi ujját is megnyalja utána! Én bezzeg fiatalon olyan ebédeket főztem, hogy a szomszéd nők irigykedtek!
Megtanultam kikapcsolni az ilyen mondatokra.
Öt év házasság után már nem fájt. Csak fárasztott.
A telefonom megremegett az asztalon. Épp nyúltam volna érte, de Balázs megelőzött.
– Beregszászról keresnek, – mondta unottan. – Biztos megint a nagymamád háza miatt.
Összeszorult a torkom.
Három hete halt meg nagymama Zsófi, az egyetlen ember, aki valaha feltétel nélkül szeretett.
A hívások onnan még mindig fájtak.
– Halló? – szóltam bele halkan.
A vonal végén Katalin néni, a szomszéd. Meleg, de határozott hang:
– Drágám, ideje lenne lejönnöd. A papírokat alá kell írni, a házat ne hagyd csak úgy… kert van, almafa, patak. Kár lenne érte.
– Igen, a hétvégén megyek, – válaszoltam.
Letettem, és valami elindult bennem. Egy furcsa, halk eltökéltség.
– Megint a viskó miatt? – kérdezte Balázs rágás közben. – Add el, amíg valaki egyáltalán hajlandó pénzt adni érte. Csak a baj van vele.
– Nem akarom eladni, – válaszoltam halkan, de határozottan. – Ez emlék. A nagymamámé volt.
– Ne kezd már megint ezzel a "szentimentalizmussal"! – legyintett. – Ez egy szétrohadt vályogház a világ végén, még gáz sincs.
– Viszont ott van az almafás kert, – mondtam. – Nagymama mindig büszke volt rá.
– Te még azt fogod mondani, hogy oda akarsz költözni! – nevetett Erzsébet néni. – Kuckózni a nyirkos sarokba. Gratulálok.
A következő hetek a hivatalos ügyintézéssel teltek.
Szabadságot vettem ki, rohangáltam a földhivatal, az okmányiroda, a közjegyző között.
Balázst egyáltalán nem érdekelte.
Csak dühöngött, ha este fáradtan, gyűrötten hazatértem:
– Hol kószáltál már megint? Ingem nincs kivasalva, vacsora sehol!
– Mondtam, hogy az örökséggel foglalkozom, – suttogtam.
– Örökség? Egy lyukas viskó? Add el az első jöttmentnek, aztán felejtsd el!
De én már nem tudtam elfelejteni.
A ház, amit gyerekként még úgy ismertem, most hívott vissza.
És én hallottam, amit mond.
Amikor végre megkaptam a tulajdoni lapot, boldog voltam.
Főztem egy ünnepi vacsorát, vettem egy üveg bort, előkészítettem az iratokat.
Balázs hazaért.
Leraktam elé a papírokat, mosolyogva mondtam:
– Most már hivatalosan is az enyém.
Ő csak felhorkantott:
– Na, legalább már van hova lelépni, ha befuccsol ez is.
– Tessék?
– Hát, ha nem jön be az élet itt, mehetsz a kis kuckódba. Két szatyorral meg egy fejkendővel. Mint a mesében.
És abban az este...
valami bennem végleg megváltozott.
? A folytatás az első kommentben van a poszt alatt.
Ott, ahol végre összepakoltam… és elindultam oda, ahol várt rám valami sokkal több, mint egy öreg ház. ??
Menj vissza abba a rozzant viskódba, ahová való vagy!”
Egyetlen mondat. Mint egy ajtócsapódás...
Hirdetés
