Miután letöltötte a teljes büntetését, Gergő első útja a menyasszonya sírjához vezetett. De amikor lehajolt a sírkő fölé, HÁTÁBORZONGATÓ gyerekhang szólalt meg mögötte:

A jeges szél átfújt a kabát vékony anyagán, de Gergő nem törődött vele. Némán állt a frissen hantolt sírnál, ahol mostanra a vőlegénye, Kata nyugodott. /A reggel hozott virágok szirmai már szinte teljesen megfakultak a decemberi szürkeség alatt\./

Gergő végigsimított a gránit sírkövön, mintha ezzel elérhetné Katát, mintha megérezhetné még egyszer a melegét, ha csak egyetlen pillanatra is.

– Kata… – suttogta rekedten.

A torka elszorult, de folytatta. – Meg fogom találni. Azt, aki ezt tette veled. Esküszöm rá. – Térdre rogyott, könnyei hangtalanul gördültek végig arcán.

Hirtelen a hátánál recsegést hallott, mintha valaki rájuk lépett volna a fagyos gallyakra. Gergő felkapta a fejét. Egy magas férfi állt előtte, hosszú, sötét kabátban.

– Gergely András? – kérdezte a férfi hűvös, hivatalos hangon.

Gergő felállt, megtörölte a szemét. – Igen, én vagyok. Ki maga?

A férfi igazolványt húzott elő. – Nyomozó: Balla Zoltán.

Gergő értetlenül pislogott. – Tudnak már valamit? Ki volt az, aki…? – hangja reménykedett.

A nyomozó arca nem árulkodott semmiről. Egy lépést tett közelebb. – Gergely úr, ön a gyanúsítottja Katona Katalin halálának.

A mondat úgy csapódott bele, mint egy villám. Gergő hátralépett, arca először döbbent, majd eltorzult a dühtől.

– Tessék?! Ez valami tévedés! Én nem… – mondta, de már két egyenruhás rendőr lépett mellé, és megbilincselték.

– Vigyék be – intett Balla.

– De én a vőlegénye vagyok! Én szerettem őt! – kiáltotta Gergő.

– Szerette? – kérdezte a nyomozó, és úgy hajolt felé, mint egy ragadozó. – Akkor miért mutat minden nyom önre?

– Miféle nyom? – remegett meg a hangja Gergőnek.

A rendőrök csendben a kocsiba tuszkolták. A temetőben senki sem volt, csak a csupasz fák, mint néma tanúk.

A kihallgatószoba hideg és nyomasztó volt. Gergő egy fémasztalhoz volt bilincselve. Az árnyékok a falakon groteszk táncot jártak.

Balla belépett, egy aktát dobott az asztalra.

– Mondja el újra. Még egyszer – kezdte a nyomozó.

– Már ezerszer elmondtam! – csapott az asztalra Gergő. – Az irodában voltam. Egy fontos anyagot küldtünk el egy ügyfélnek, amikor Kata hívott…

– És mit mondott? – jegyzetelt Balla.

– Nehezen kapott levegőt… akadozott a vonal… aztán… azt mondta, hogy valaki üldözi őt.

– Üldözi? – emelte meg szemöldökét Balla.

– Igen – mondta Gergő, lehunyva a szemét. – Pánikban volt. Segítséget kért. Azonnal hívtam az informatikusunkat, hogy bemérje a telefonját.

– Tudja, hogy ez törvénytelen? – szólt közbe Balla.

– Törvénytelen? A menyasszonyom életéért aggódtam!

A nyomozó bólintott. – És megtalálta?

– Egy erdő szélén volt… odamentem, és… csak a táskáját találtam.

Vérfoltokkal. Ő már nem volt ott.

Balla elővett egy fényképet. Gergő összerezzent. A képen a saját keze volt, vérrel szennyezve.

– És ezt hogyan magyarázza?

– Mondtam már! Megfogtam a táskáját! – fakadt ki Gergő.

A nyomozó szótlanul figyelte.

– Tanúk is vannak – mondta végül. – Katáéknál lakott a nevelőapja, Fekete Imre. Azt mondja, gyakran veszekedtek, és ön féltékeny volt.

– Hazugság! – kiáltotta Gergő. – Talán ő tett vele valamit, és most rám akarja kenni!

Balla előrehajolt. – Talán valami olyat látott az erdőben, amit nem kellett volna? Talán mással volt?

– Ez ostobaság! – ordította Gergő. – Szerettem őt! Még most is!

– Szeretted? – sziszegte Balla.

– ELÉG! – vágott vissza Gergő, de a bilincs visszahúzta.

A nyomozó szó nélkül összeszedte a fotókat, és távozott.

– Gondolkodjon el, Gergely úr.

Gergőt még aznap este átszállították az előzetes letartóztatásból a büntetés-végrehajtási intézetbe. A rácsos ablakokon túl a világ szürkébbnek tűnt, mint valaha. A betonfalak hűvösen fogadták.

– Újonc? – mordult rá az egyik őr, ahogy belépett a cellába.

– Gergő – válaszolta röviden, lesütve a szemét.

A cellában két másik férfi volt. Az egyik negyvenes, borostás, atlétatrikós alak, aki „medve” benyomását keltette. A másik csontos arcú, karikás szemű, aki azonnal keresztbe tette a karját.

– Itt bemutatkozunk – szólt a csontos hangon. – Én vagyok Miki. Ő ott a „Sas”.

– Gergő – ismételte, ezúttal hangosabban.

– Friss hús – jegyezte meg Sas gúnyosan, majd hirtelen Gergő bordái közé vágott egy könyököst. – Első lecke: itt a gyengéknek nincs helye!

Gergő megtántorodott, de nem esett el. Összeszorította a fogait.

– Nyugi, öreg – szólt Miki, és elhúzta Sas-t. – Csak tanítjuk a szabályokat.

A napok teltek. Gergőt minden reggel korán keltették, nem csak az ébresztőre – a rugdosásokra is. A börtönétkezde volt az egyetlen hely, ahol némi „béke” volt… legalábbis látszólag.

Egy nap egy tetovált férfi ült le mellé az ebédnél.

– Szia. Viktor vagyok. Látom, még tartod magad. – mosolygott, de a szeme éles volt.

– Próbálkozom – válaszolt Gergő.

– Jobb, ha tudod… hallottam dolgokat rólad. Hogy kívülről valaki nagyon nem szeret téged.

– Fekete Imre… – morogta Gergő.

– Aha, szóval igaz a pletyka – bólintott Viktor. – Ő pénzeli a veréseidet. Egy ilyen ember sok mindent meg tud mozgatni.

Gergő lecsapta a kanalát. – Tudom. Csak nem értem, miért.

Viktor lehalkította a hangját. – Mert útban voltál. És talán még mindig útban vagy.

Aznap este Gergőt a zuhanyzóban hátba szúrták. Nem halálosan, de elég mélyen ahhoz, hogy elájuljon.

Amikor magához tért, egy kórházi ágyban feküdt. Egy idős orvos hajolt fölé, olvasószemüvegben.

– Jó reggelt, katona. Még jó, hogy makacs fából faragták magát.

– Mi történt?

– Valaki ki akarta csomagolni… de maga inkább maradna a dobozban, úgy tűnik – morogta félig tréfásan az orvos.

A lábadozás napjaiban Gergő egyre inkább elszigetelődött. Egyik nap egy nő lépett be az ajtón – középkorú, határozott arcú, mégis fáradt szemű.

– Gergely úr? Ötvös Zita vagyok. Ápoló itt a pszichiátrián. Sajnálom, ha zavarom, de valamit tudnia kell.

– Igen?

– Van itt valaki… akinek nem lenne szabad itt lennie. Egy nő… fiatal… szép… de teljesen elzárva a külvilágtól. Azt mondják, Polgár Katalin a neve.

Gergő ledermedt. – Kata?

– Én… nem tudom, mit jelent ez önnek, de a nő, akit itt tartanak, egyezik a személyleírásával. És az egyetlen látogatója: Fekete Imre.

Gergő a könnyeivel küszködött. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de… én a temetésén voltam!

– Nem lehetetlen. Az ilyen helyeken könnyű eltüntetni valakit… ha van elég pénz hozzá – tette hozzá halkan Zita.

– Segítene nekem beszélni vele? – kérdezte Gergő kétségbeesetten.

– Nem tudok bevinni, de… van egy fiam, Bence. Okos kis srác, néha bejön hozzám. El tudja vinni magát a hátsó kerítéshez.

Onnan… talán megpillanthatja őt.

Másnap Gergő a kerítés mögött állt. Bence, a nyolcéves, bámulta a felnőttet, mintha egy regényhőst látna.

– Ott van – mondta végül, és a rácson átmutatott.

Kata egy padon ült. A haját kontyba fogta, és zavartan bámulta maga elé. Mintha testben ott lett volna, de lélekben valahol nagyon messze.

Gergő szívverése kihagyott egy ütemet.

– Kata… te élsz.

Gergő még órákig állt a kerítés mögött. Kata mozdulatai lassúak voltak, szinte gépiesek. Olyan volt, mint egy árnyék, akit valaki más emléke vezérel. És ez az árnyék valaha az ő menyasszonya volt.

Másnap reggel Gergő – immár szabad emberként – megjelent barátja, Tamás ajtajában. Tamás volt az egyetlen, akiben mindig is megbízott.

– Te jó ég, Gergő! – nyitott ajtót döbbenten. – Hét év! Úgy hallottam, újratárgyalták az ügyed, de azt nem tudtam, hogy… szabad vagy!

– Szabad vagyok, de csak papíron – morogta Gergő. – Segítened kell. Kata él.

Tamás szeme elkerekedett. – Gergő, öregem, ezt most gondold át…

– Nem bolondultam meg – vágta rá Gergő. – Egy pszichiátriai intézetben van. A nevelőapja – Fekete Imre – rakta be, hogy megszerezze az örökségét.

– És ezt bizonyítani tudod?

Gergő elővett egy kis diktafont. – Tegnap beszéltem vele.

A saját házában. Felvettem, ahogy gyakorlatilag elismeri. Képzeld, még gúnyolódott is rajtam. Azt hiszi, nincs, aki hinné egy volt rabnak.

Tamás beletúrt a hajába. – Akkor ezt el kell juttatni a rendőrséghez. De nem Balla nyomozóhoz – tette hozzá komoran. – Ő nyakig benne van a dologban, nem felejtettem el, hogyan viselkedett a tárgyaláson.

– Már tudom, kihez forduljunk – bólintott Gergő. – Van egy tisztességes nyomozó: Orlai Róbert. Tisztán játszik. Neki át kell adni a felvételt.

A nyomozóirodában Orlai hallgatta a felvételt. A szobában halálos csend volt, csak a diktafon surrogása és Fekete Imre hangja hallatszott: „Ki hinne neked, Gergely? Te egy senki vagy. A lányt elintéztük. Nekem járt az örökség.”

Orlai felemelte a szemöldökét. – Ez több mint elég. Kezdjük a nyomozást.

Néhány hét múlva, hajnalban rendőrök szállták meg Fekete Imre villáját. A férfi arca még a bilincsek kattanásakor is gőgös maradt.

– Minden hazugság! – kiáltotta. – Én csak gondját viseltem annak a lánynak!

– Hallgasson, uram. Jogában áll hallgatni. A többit majd a bíróság előtt mondja el – felelte komoran Orlai.

Közben Gergő visszatért a pszichiátriai intézethez. Zita már várta őt a bejáratnál.

– Elintéztük az iratokat – mondta. – Hivatalosan is a gyámja lettél. Katát kiadhatjuk, de… előbb készülj fel.

Kata csendben állt az intézet folyosóján, amikor meglátta őt.

– Gergő… – suttogta rekedten. – Te… te még élsz?

– Kata! – szaladt hozzá Gergő, és átölelte. A lány karjai először ernyedtek, aztán lassan, bizonytalanul ölelték vissza.

– Azt hittem… azt mondták, hogy te… – kezdte Kata, de a szavai elhaltak.

– Én is azt hittem rólad. De már itt vagyunk. Együtt.

– Mi történt velem? – kérdezte a lány zavartan.

– Hosszú történet… – válaszolta Gergő, és a homlokát az övének támasztotta. – De most már új fejezet kezdődik. És én végig veled maradok.

Néhány hónappal később Gergő és Kata egy kis faluban telepedtek le. Egyik nap, miközben a kertben ültetek palántákat, Kata megfogta Gergő kezét.

– Tudod, még mindig nem emlékszem mindenre. De minden nap egy kicsit tisztább. És minden nap egy kicsit jobban szeretlek.

Gergő elmosolyodott. – Nekem elég ennyi. Mert tudom, hogy már nem kell menekülnünk. Mostantól élhetünk.

A városban a bíróság előtt tömeg gyűlt össze, mikor Fekete Imrét elítélték csalás, okirat-hamisítás és személyi szabadság korlátozása miatt. Balla nyomozót felfüggesztették, majd eljárás indult ellene is.

A sajtó teli volt a hírrel: „Ártatlan férfit ültettek börtönbe menyasszonya halála miatt – de a nő életben volt!”

Egy évvel később Gergő és Kata egy kávézó teraszán ültek. A lány már sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb volt. A poharában narancslé lötyögött, Gergőéban erős fekete kávé.

– Mit gondolsz? – kérdezte a lány. – Írjunk erről egy könyvet?

– Hát… ha egyszer valaki meg akarja hallgatni egy férfi történetét, aki elveszítette a menyasszonyát… aztán újra megtalálta, és visszaszerezte az életét… akkor talán megéri.

– Gergő?

– Igen?

– Köszönöm, hogy nem adtad fel.

Gergő megfogta a kezét, és halkan válaszolt:

– Két dolgot soha nem teszek: nem felejtek... és nem adlak fel.

Vége.

 

2025. április 23. (szerda), 17:47