? Miután letöltötte teljes büntetését, Zsolti kijött a börtönből, és első útja a menyasszonya sírjához vezetett. De amikor a sírkő fölé hajolt... ELÁLLT A LÉLEGZETE attól, amit ott talált! ??? – Este nyolcig van látogatási idő! – szólalt meg egy recsegő, öreg férfihang a kapuban. Egy borzas, fehér szakállú, meglepően éles tekintetű bácsi állt ott – olyan volt, mint a Télapó... csak szán nélkül. – Remélem, még időben ideérek – felelte Zsolti. – Maga az Őrző? – kérdezte. – Én vagyok, fiam – bólintott az öreg. – Egy sírt keresek… A menyasszonyomét. Itt temették el. Tudna segíteni? Zsolti elmondta Katalin nevét, születési és halálozási dátumát. Az öreg beleegyezett, hogy megnézi a nyilvántartásait. Miközben lassan megindult, nagyot sóhajtott: – A menyasszonyod, azt mondod? Ó, de kár… Olyan fiatal! Még előtte volt az egész élet… A szavai élesen vágtak Zsolti szívébe, de nem szólt vissza. Csak csendben követte. Katalin volt az élete értelme... és a fájdalom még mindig friss volt, hiába telt el öt év a rácsok mögött. A temetőőr hamar megtalálta a sír helyét, és felajánlotta, hogy egy rövidebb úton viszi oda Zsoltit. Nem tiltakozott – órákig bolyongott volna egyedül. Az öreg, bár szelíd, tekintélyt sugárzott. Olyan ember benyomását keltette, akinek nem szokás ellentmondani. Pár perc múlva már a megadott parcellához értek. Zsolti már messziről észrevette a furcsaságot – a sír teljesen elhanyagolt volt. Se kerítés, se virág. A sírkőből hiányzott a kereszt. Katalin egy bankár lánya volt – ez nem lehetett az ő sírja! – Nagypapa, ezt biztos eltévesztette. Ez nem lehet Katalin sírja! – szólt gyanakodva Zsolti. – Nem tévedek – válaszolta határozottan az öreg. – Itt a kép a keresztről. Kolbina Katalin. Született szeptember 21-én, elhunyt május 17-én. – Csak 20 éves? Micsoda pazarlás... Milyen gyönyörű lány volt... – sóhajtott a bácsi. – 23 éves volt – javította ki Zsolti gépiesen. Ahogy közelebb értek a sírhoz… AMIT OTT LÁTTAM, MINDENT MEGVÁLTOZTATOTT. ??? ? A folytatás a kép alatti első kommentben! ???
Zsolti gyakran álmodott ugyanazzal az álommal: ő és Katalin egy virágzó mezőn sétálnak, körülöttük százszorszépek nyílnak. A fiú erősen fogja a lány kezét, aki hirtelen nevetve kiszabadítja magát, majd futásnak ered.
/Zsolti nevetve üldözi őt a virágzó mezőn át, de hirtelen a lány alakja elmosódik, mintha köd venné körül\./
Öklei összeszorultak, fogai fájdalmasan csikordultak, legszívesebben üvöltött volna. Igen, Katalin már nincs többé. És ez a valóság.
Ez az álom ismétlődött mind az öt év alatt, amit Zsolti a börtönben töltött. És a legszörnyűbb az volt, hogy ő volt az oka annak, hogy Katalin már nincs. Az idő sem gyógyította be az elkövetett tett fájdalmát.
Zsolti tudta, hogy jogosan van börtönben. Sőt, úgy érezte, hogy keveset kapott. Életfogytiglant kellett volna kapnia, hogy soha ne szabaduljon.
De letelt a büntetés. És eljött a nap, amikor a börtön kapui kinyíltak előtte, majd mögötte csapódtak be.
Szabadság. De mire jó ez neki?
Zsolti nem indult rögtön a buszmegálló felé. A környéken bolyongott, gondolatait rendezve. Választása nem volt sok. Csak a szüleihez a faluba. Máshol nem volt rá szükség.
Leült egy padra a buszmegálló mellett, lehunyta a szemét. Emlékezett.
Öt évvel ezelőtt teljesen más élete volt. Szeretett, és viszontszerették.
Katalinnal egy sportklubban ismerkedtek meg. Zsolti ott dolgozott edzőként. Egy este meglátott egy különösen szép lányt.
– Jó estét – szólalt meg a lány bizonytalan mosollyal. – Most vagyok itt először. Nem tudom, hogy mit csináljak.
– Üdv! Semmi gond – felelte Zsolti barátságosan. – Kezdhetjük bemelegítéssel, aztán megnézzük, mi illik hozzád.
– Katalin. És te?
– Zsolti vagyok. Én leszek az edződ.
Így kezdődött minden. Edzések, beszélgetések, nevetés és hosszú séták. Hamar rájöttek, hogy többről van szó. Nem csak edzésről, nem csak vonzalomról – szívből jövő kötődésről.
– Tudod, veled minden más – mondta egy este Katalin. – A szüleim nem értenék meg, de nem érdekel.
– Azért nem lesz könnyű – sóhajtott Zsolti. – Az apád egy bankigazgató, az anyád főorvos. Én meg... egy falusi srác vagyok. Traktoros apa, fejőnő anya.
– Pont ezért szeretlek. Mert igazi vagy.
Zsolti boldog volt. Bár tudta, a lány szülei soha nem fogják elfogadni. Egy nap be is következett a rémálom.
– Maga az Zsolt? – lépett hozzá egy magas, kemény tekintetű férfi az öltöző előtt.
– Igen, én. Miben segíthetek?
– Az én lányommal találkozgat. A nevem Szűcs László. És azt tanácsolom, hogy hagyja abba. Katalin nem magához való.
– Elnézést, de mi szeretjük egymást.
– A szerelem nem elég – vágta rá az apa. – Egy év múlva majd munka nélkül teng-leng valahol, a lányomnak pedig jövője van.
Ekkor megjelent Katalin is.
– Apa, hagyd abba! Nem te döntöd el, kit szeretek.
– Ha vele maradsz, kitagadlak.
– Akkor tagadj ki! – kiáltotta a lány.
Katalin Zsoltihoz költözött. Egy kis albérletbe, amit Zsolti nehezen, de fizetett.
– Nem baj, hogy nincs sok pénzünk – nevetett Katalin. – Csak te legyél velem.
Aztán egy este Katalin remegve hozta a hírt:
– Zsolti... terhes vagyok.
A férfi először csak nézett, majd szorosan magához ölelte.
– Ez a legjobb hír, amit valaha kaptam!
De boldogságuk rövid életű volt. Katalin egyik nap nem jött haza. Telefon kikapcsolva. Az ajtón egy boríték hevert:
„Ne keress. Védelemre van szükségem. Nem akarom, hogy bántsanak téged.”
Két hét múlva Zsolti megtudta: Katalin egy balesetben meghalt. Hivatalosan „elvesztette az uralmát az autó felett” – de ő nem hitt ebben.
Nem sokkal később Zsolti részegen felkereste Katalin apját. A részletek homályosak voltak, de az éjszaka végén László úr vérző fejjel került kórházba, Zsolti pedig letartóztatásra és öt év börtönre.
A börtön öt éve alatt Zsolti egyetlen levelet sem írt. Senkinek. Még a szüleinek sem. Bezárta magát belül is, nemcsak kívül.
A rabtársai azt mondták róla, hogy olyan, mint egy árnyék: ott van, de mintha nem is élne igazán.
Aztán eljött a nap. A kapuk kinyíltak, a szabadság ott állt előtte. De Zsolti csak némán bólintott, és elindult. Nem haza. A temetőbe ment.
Ott volt Katalin sírja. A kő megkopott, de a név és az évszámok még tisztán kivehetők voltak.„Te voltál a fény az életemben” – állt a kőre vésve.
Zsolti letérdelt, és halkan suttogni kezdett.
– Szia, Kati… Visszajöttem. De már késő, tudom. Csak... csak el akartam mondani, hogy bocsánat.
Mögötte valaki megköszörülte a torkát.
– Maga Zsolt?
Zsolti felpattant.
– Igen. Ki maga?
– A nevem Terike néni. Katalin régi dajkája voltam. A halála előtt rám bízott valamit. Egy levelet. Azt mondta, csak akkor adhatom oda, ha maga kijön a börtönből.
A nő remegő kézzel nyújtott át egy megsárgult borítékot. A borítékon csak ennyi állt:„Ha egyszer kijössz...”
Zsolti ujjai remegtek, ahogy felnyitotta. A kézírás ismerős volt. Kataliné.A levelet olvasva először ledermedt. Aztán a földre ült, mintha megcsapta volna valami láthatatlan erő.
„Zsoltikám,Ha ezt olvasod, már tudom, hogy túl vagy azon, amit el sem tudtam képzelni. Tudom, hogy haragszol rám. És azt is tudom, hogy soha nem tudtam igazán elmagyarázni, miért tettem, amit tettem. De kérlek, olvasd végig.
Apám nemcsak megfenyegetett. Egyenesen azt mondta, hogy eltüntet téged. Volt egy ember, egy sötét múltú alak, akit felbérelt.
Ezért mentem el. Egy kitalált baleset, új személyazonosság. Egy kisvárosban éltem tovább – egyedül... mármint...
Nem egyedül.
Zsolti, van egy fiad.
Kristóf. Ma négy és fél éves. Úgy hasonlít rád, hogy néha elsírom magam, ha ránézek.
Nem mertem írni. Féltem, hogy ha megtudják, élünk, újra bántani akarnak téged.
A nap, amikor letartóztattak, életem legszörnyűbb napja volt. A híradóban láttam az egészet. A szívem kettétört. Tudtam, hogy mindez miattam van. Mindaz, amit tettem, nem elég, hogy megvédjelek.
De most, ha olvasod ezt, már szabad vagy. És ha akarsz... ha van még benned egy szikrája annak a szeretetnek, ami valaha volt köztünk...
...akkor gyere el hozzánk. A cím a boríték hátulján.
Szeretlek. Mindig szeretni foglak. És Kristóf is vár rád. Ő még nem tud rólad. De ha meglát, tudni fogja.
Katalin”
Zsolti nem mozdult. Csak ült a sír előtt, a levelet a kezében szorítva.
– Akkor… ő él – suttogta maga elé.
– Él, fiam – mondta Terike néni halkan. – És a gyerek is. Már nagyon várják.
Egy héttel később, Zsolti egy csendes, zöldövezeti kisváros utcáján sétált. Kezében egy kis plüssmackó. Megállt a megadott ház előtt. Fehér kerítés, rózsatövek, hinta az udvaron.
Az ajtóban megjelent Katalin. Nem változott sokat. A haja talán hosszabb volt, a szeme talán fáradtabb – de amikor meglátta őt, csak ennyit mondott:
– Tudtam, hogy eljössz.
A következő pillanatban egy kisfiú szaladt ki az udvarra.
– Anyaaa, ki ez a bácsi?
Zsolti térdre ereszkedett, és a szeme megtelt könnyel.
– Szia, Kristóf. Én... én vagyok az apukád.
A fiú kíváncsian nézte. Nem félt, nem futott el. Csak közelebb ment, és megérintette Zsolti kezét.
– Olyan meleg a kezed – mondta. – Mint az enyém.
Katalin könnyezve nézte őket.
És abban a pillanatban Zsolti tudta: bármit is tett a múltban, bárhonnan is jött, most már van miért élnie. Nem lehet visszahozni, amit elveszített, de újat lehet építeni abból, ami még megmaradt.
És ez az új élet már nem a bűntudatról szólt.
Hanem a szeretetről.
Vége ❤️
2025. április 10. (csütörtök), 19:02
