? Miután megtalált két ikerlányt az erdő mélyén, István otthagyta őket a lebénult feleségénél, Máriánál, ő pedig eltűnt az éjszakában… De amikor visszatért reggelre, Rózsát úgy találta, ahogyan azt senki nem hitte volna... ??? István mindig is szerette az erdőt. Nem tudott úgy átkelni rajta, hogy ne állt volna meg minden fára, levélre, hangra figyelve. Augusztus vége volt, hűvös hajnalok, párás lombok, és egyre rövidebb nappalok. Ahogy a fák között baktatott, megpillantott egy újabb szeméthalmazt a kerítés mellett. Papírzacskók, flakonok, csokoládés papírok... – Hát ezek meg mik? – morgott. – Hogy lehet valaki ekkora disznó? Kukába kéne dobni, nem ide! Már épp lehajolt, hogy összeszedje, amikor valami furcsa történt. A szemétkupac túl nagynak tűnt. És túl... élőnek. Mintha mozgott volna. Aztán meghallotta. Egy halk sóhajtás. Majd egy másik. Gyerekek? Óvatosan odalépett. És ott, egy kidőlt fatörzs mellett, két kislány kuporgott. Remegetek, vékony nyári ruhában, piszkosan, összebújva. – Hé... Ti meg hogy kerültetek ide? – kérdezte István, miközben levette a kabátját, és betakarta őket. – Eltévedtetek? A lányok némán rázták a fejüket. – Ne féljetek. A nevem István bácsi. Régen vadőr voltam itt. Nincs messze a házam, gyertek, adok teát, meleget, biztonságot. A két kislány, Anna és Lili, ikrek voltak – mint két csepp víz, indigókék szemmel, rémült tekintettel. Elindultak az úton, megkerülték az elhagyatott vízimalmot, és hamarosan megérkeztek István kis házához – a falu utolsó háza, a tisztás szélén. Bent a házban Mária, István lebénult felesége, épp a kályhánál üldögélt. – Kik ezek a gyerekek? – kérdezte döbbenten. – Találtam őket az erdőben. Csak ma estére hoztam be őket – válaszolta István. – Hát akkor ma estére a mi vendégeink. A lányokat leültették, meleg teát kaptak. De mikor István kiment, a lányok kíváncsisága nem hagyott alább... – Nézzük meg a nénit – súgta Anna. – De István bácsi azt mondta, maradjunk itt – válaszolt Lili. – Csak egy pillantás. Nem nyúlunk semmihez – kérlelte Anna. – Na jó… csak egy szempillantás – engedett Lili is. Ahogy az ajtóhoz lopóztak, óvatosan benyitottak Mária szobájába. Az asszony az ágyon feküdt, csendesen figyelte őket. Aztán... Amikor másnap reggel István visszatért, ELÁJULT attól, amit látott... ??? ? A teljes történet a hozzászólásokban olvasható ???

Egy hűvös őszi reggelen, amikor a köd még vastagon borította a mezőt, István, a középkorú erdész, szokásos sétáját tette a közeli erdőben. Miközben a lehullott levelek között lépkedett, halk sírást hallott a bokrok mögül.​

– Ki van ott? /– kérdezte óvatosan, miközben közelebb lépett\./

A bokrok mögött két kislány kuporgott, összebújva a hideg ellen. Mindketten piszkosak és rémültek voltak.​

– Ne féljetek, segíteni fogok – mondta István, miközben levette kabátját, hogy betakarja őket.

– Hogy hívnak benneteket? – kérdezte gyengéden.

– Anna vagyok, ő pedig a húgom, Lili – válaszolta az idősebbik lány.

István hazavitte őket, ahol felesége, Mária, aki egy baleset következtében tolószékbe kényszerült, meleg teával és étellel várta őket.​

– Kik ezek a gyerekek, István? – kérdezte Mária meglepetten.

– Az erdőben találtam őket, elhagyatva. Nem hagyhattam őket ott.

– Természetesen nem.

Maradjanak velünk, amíg nem találunk megoldást – mondta Mária mosolyogva.

Aznap este csendesen vacsoráztak. István, Mária, és a két kislány, Anna és Lili. A lányok még mindig félénken pislogtak egymásra, de Mária gyengéd mosolya lassan megtörte a jégpáncélt.

– Finom ez a krumplifőzelék… – mondta halkan Anna.

– Örülök, hogy ízlik – válaszolta Mária, miközben lassan kanalazott a saját tányérjából. – Tudod, ez volt István kedvenc gyerekkorában.

– Komolyan? – csillant fel Lili szeme. – Nekem is az lehetne!

– Hát akkor máris van valami közös bennetek – kacsintott István, miközben megsimogatta Lili fejét.

Miután a lányokat lefektették a vendégszobában, István csendben visszament a konyhába. Mária még mindig az asztalnál ült, mélyen a gondolataiba merülve.

– Mit gondolsz róluk? – kérdezte a férfi halkan.

– Elveszettek. Akárhonnan is jöttek, valami szörnyűség történhetett. De látszik rajtuk, hogy szeretetre éhesek. És tőlünk megkaphatják. István... nem gondolod, hogy talán... nekünk küldte őket a sors?

István bólintott, de arcán kétség árnyéka suhant át.

– Tudod, nem lesz könnyű. A falu már így is ferde szemmel néz rám, hogy nem hagytalak magadra a baleset után. Most meg... két idegen gyerek?

– Ha ez másoknak furcsa, az az ő bajuk – felelte Mária határozottan. – Nekünk lehetőség. Család.

Másnap reggel István felkereste a jegyzőt, Győző bácsit, aki régóta ismerte őket.

– Találtál két gyereket az erdőben? – hüledezett a férfi. – István, ez nem holmi elveszett kutya! Ez rendőrségi ügy!

– Tudom, tudom – sóhajtott István. – De nem hagyhattam őket ott. Mégis mit csináljak? Visszavigyem őket az erdőbe?

– Természetesen nem. Csak... hát, hivatalosan értesíteni kell a hatóságokat. Ők majd keresik a szülőket.

– És ha nem találják meg őket?

Győző bácsi egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt:

– Akkor talán nektek kellene... örökbefogadni őket.

István arca megmerevedett. A gondolat hirtelen és ijesztő volt. De mégis... nem volt az oly idegen.

Otthon, mikor elmondta Máriának, a nő szeme könnybe lábadt.

– Örökbe fogadni? Tényleg azt mondta?

– Igen. Azt mondta, megoldható lenne, ha nincs rokonuk.

– Akkor próbáljuk meg – mondta Mária halkan. – Nem véletlen, hogy ránk találtak.

A következő napokban a lányok egyre otthonosabban mozogtak a házban. Anna segített Máriának a főzésben, Lili pedig gyakran üldögélt István mellett a műhelyben, nézve, ahogy a férfi farag.

– Ezt ki készítette? – kérdezte egyszer Lili egy fából faragott lófigurára mutatva.

– Én. Az én apám tanított faragni. Azt mondta, minden fadarabban benne van valami, amit csak ki kell engedni.

– Akkor én is szeretnék faragni! – kiáltotta Lili lelkesen.

– Rendben. Holnap megtanítalak.

Este, amikor a lányok már aludtak, Mária felolvasta Istvánnak a gyerekekkel kapcsolatos rendőrségi jelentést.

– Semmi hír róluk. Se eltűnt személy bejelentés, se keresés. Mintha a földből bújtak volna elő.

– Lehet, hogy így is volt – mormogta István. – Mint ahogy a szeretet is néha ott nő, ahol nem is számítanál rá.

A tél közeledett. A reggelek már dérrel borították a kert végében álló almafákat, a kéményből füst gomolygott, és bent a házban is egyre több meleg takaró jelent meg a kanapékon.

István egy reggel a konyhaasztalnál ült, kezében egy hivatalos levéllel. Arca feszült volt, homlokán mély ráncok gyűltek.

– István? – kérdezte Mária aggodalmasan.

– Mi történt?

– Egy levél a kormányhivataltól. Behívót kaptam. Két hétre el kell mennem a hegyvidéki mentőszolgálathoz. Szükség van rám. Valami veszélyes művelet.

– De hát... hogyhogy most? A lányok...

– Tudom – sóhajtott István. – Épp most, mikor minden kezd helyreállni. De úgy érzem, mennem kell. Talán ez is része annak, amit tennünk kell.

Anna és Lili az ajtóban álltak, csendesen hallgatták a beszélgetést. Mikor István feléjük fordult, a két lány szinte egyszerre szaladt oda hozzá, és átölelték.

– El fogsz menni, ugye? – kérdezte Anna halkan.

– Igen, kicsim. De visszajövök. Ez csak néhány nap. Addig Mária nénivel lesztek, és minden rendben lesz.

Lili megszorította a kezét.

– Megígéred?

István letérdelt eléjük, és komolyan a szemükbe nézett.

– Esküszöm, hogy visszajövök. Ti most már a családom vagytok. És a családját nem hagyja el az ember végleg.

Az elkövetkező napok feszültek voltak. Mária igyekezett erős maradni, de István hiánya minden szegletben érződött. A lányok igyekeztek segíteni: Anna főzött, Lili hozta be a fát, és esténként meséltek egymásnak a kályha mellett.

– Szerinted tényleg visszajön? – kérdezte Lili egy este.

– Tudod, mit mondott apám mindig? – válaszolta Anna. – „Aki igazat mond a szívéből, azt még a vihar sem tudja elsodorni.” És István bácsi igazat mondott.

Mária közben minden erejét összeszedte, hogy pótolja Istvánt. Bár mozgássérült volt, akaratereje pótolta a lábait. Tanította a lányokat írni, olvasni, együtt tanultak főzni, takarítani, és a lányok lassan nemcsak vendégek, hanem igazi családtagok lettek.

Egy hét múlva…

Egy sötét, havas estén valaki kopogott az ajtón. Mária a tolókocsijával odaért, de nem volt senki.

A lányok kiszaladtak a verandára, és ekkor látták meg a hóesésben Istvánt, ahogy fáradtan, de mosolyogva áll a kapuban.

– ISTVÁN! – kiáltotta Mária könnyekkel a szemében.

– ISTVÁN BÁCSI! – rohantak felé a lányok.

István letérdelt, és szorosan magához ölelte őket.

– Megígértem, hogy visszajövök.

– De miért nem szóltál előbb? – kérdezte Mária.

– Meg akartalak lepni. És... hoztam valamit – mondta, miközben a hátizsákjából egy borítékot húzott elő. – Az örökbefogadási papírok. Aláírták. Most már hivatalosan is a lányaink.

Anna és Lili értetlenül néztek egymásra.

– Mit jelent ez?

– Azt jelenti – mondta Mária elcsukló hangon –, hogy most már hivatalosan is a szüleitek vagyunk.

A négyes ölelkezve állt a hóesésben, a kéményből felszálló füst és a házból kiszűrődő fények között.

Záró jelenet: Egy évvel később

A kis ház udvarán tavaszi virágok nyíltak. Mária a teraszon ült, ölében egy könyvvel. Anna és Lili egy fából készült hintát tologattak egymásnak. István a kertet rendezte.

– István! – kiáltott fel Mária. – Nézd csak, mit rajzoltak a lányok!

A ház falára egy nagy szívet festettek, benne négy névvel: Mária, István, Anna, Lili.

István megállt, letette a kapát, és mosolyogva nézte.

– Család – mondta halkan.

– Az – bólintott Mária. – A legszebb fajta. Amit nem a vér, hanem a szeretet teremtett.

2025. április 12. (szombat), 18:20