Egy nap a Tisza-menti Vadasparkban
.
A nap még alig kelt fel a Tisza fölött, de a Szegedhez közeli, fák árnyékába rejtett vadasparkban már érezni lehetett az élet mocorgását. /Az állatok lassan ébredeztek, a kifutók fölött reggeli köd ült, amit a fű illata és az enyhe nyári szellő finoman átszőtt\./
Az állatpark egyik különleges lakója, a vízparti kifutó közelében élt. Egy fiatal, szelíd capybara, akit a gondozók egyszerűen csak Morzsinak hívtak. Nevét a bundáján éktelenkedő apró, morzsányi barna folt miatt kapta, ami úgy nézett ki, mintha valaki ráejtett volna egy kenyérhéjat, és sosem mosták volna le.
Morzsi különleges volt. Nem csak azért, mert ő volt az első capybara, aki Magyarországon természetközeli körülmények között nevelkedett, hanem mert szelídsége, kíváncsisága, és szinte emberszerű tekintete miatt mindenki szívébe azonnal belopta magát. A gondozók beszélgettek hozzá, ő meg úgy nézett vissza, mintha valóban értené minden szavukat.
Aznap délelőtt egy kis iskolai csoport érkezett a parkba. Egy nyíregyházi általános iskola harmadik osztályosai, nyári napközis program keretében. Tizenegy gyerek, kísérő tanárral és egy lelkes szülővel – egy hosszú hétvégére jöttek Szegedre, és az állatpark volt a program fénypontja.
A csoport közepén egy csendes, nagy szemű kisfiú lépdelt, kezében egy megviselt plüssfigura. Egy capybara. Koszos volt, kissé megkopott, az egyik lába már csáléra állt, de a fiú úgy szorította magához, mintha a világ legdrágább kincse lenne.
– Misinek nemrég halt meg a kutyája. A plüss vízidisznóval alszik mostanában. Az állatokat szereti, nagyon érzékeny kisfiú.
A vízidisznók kifutójához érve már jóval többen várakoztak. A park új programot indított: „Találkozz a capybarával!” – ezzel hirdették meg a bemutatót, és nem is kellett több, a plüssök és rajzfilmfigurák világából ismerős állatok valódi, élő testvéreire voltak kíváncsiak kicsik és nagyok.
A kifutó előtt egy hosszú, fából készült korlát húzódott. A sekély tavacska szélén sűrű bokrok, vízinövények, egy kis híd, ahol az állatok kedvükre mozoghattak. A három vízidisznó közül Morzsi volt a legmerészebb – már messziről kiszúrta a gyerekeket, és egészen közel merészkedett a kerítéshez. Egy-egy pillecukorfejű kislány sikongatva mutogatott rá:
– Nézd! Ott van! Élőben is olyan cuki!
A gondozó, egy negyvenes éveiben járó férfi, aki Zolinak hívta magát, előrelépett.
– Sziasztok, gyerekek! Ő itt Morzsi. Aki látott már vízidisznót mesében, az most összehasonlíthatja az igazi példánnyal! – mosolygott kedvesen.
Misi halkan megemelte a plüsst, suttogott neki valamit. Zoli észrevette a mozdulatot, és lehajolt hozzá.
– Hát te hoztál egy barátot is?
– Ő Zsömle – mondta Misi szinte hangtalanul.
– Nagyon jó név! Morzsi is örülni fog neki. Figyelj csak, ha szeretnéd, közelebb jöhetsz egy kicsit, csak maradj mellettem, rendben?
A kisfiú bólintott. A többi gyerek mögöttük kíváncsian figyelt, míg Misi és Zoli átlépték a korlátot, és óvatosan besétáltak a kifutó egyik szélén lévő karámba.
– Olyan... puha! – lehelte a fiú, miközben a vízidisznó bundáját simogatta.
– Ő is kedveli azokat, akik csendesek – mondta Zoli halkan. – Érzi a jóságot. Vannak ilyen állatok, tudod?
A pillanat valahogy megállt. Mintha a nyár szélcsendes csendje is ráhangolódott volna erre a találkozásra. A fiúban, akinek nemrég még egy kutyája volt, hirtelen megmozdult valami – egy kapocs, egy kis gyógyulás. És Morzsi, mint egy öreg bölcs, csak nézett rá azokkal a nagy barna szemeivel.
A nap további része békésen telt, mígnem délután egy hirtelen vihar érkezett. A park dolgozói gyorsan reagáltak, az állatokat elterelték biztonságos helyekre, a látogatókat a fedett részekre kísérték. A gyerekek az oktatóteremben kaptak menedéket, ahol a vihar sötét égboltot festett az ablakokra.
Zoli épp zárta volna Morzsi kifutójának egyik hátsó karámrészét, amikor észrevette, hogy az egyik zár laza. Mire visszaért volna a szerszámért, egy hatalmas dörgés rázta meg a környéket – a kifutó egyik fából készült oldalát kidöntötte egy lezuhanó ág.
Amikor visszatért, Morzsi eltűnt.
A vihar villámként csapott le a parkra – szó szerint és átvitt értelemben is. Az ég kékjét pillanatok alatt nyelte el a szürke gomolygás, a fákat hajlította a szél, a tó vizét felkorbácsolta az eső. Az állatpark dolgozói gyorsan cselekedtek: állatok biztonságba, látogatók fedett helyre, elektromos rendszerek áramtalanítva. De Zolit belül valami más is mardosta. A zár meglazulása. És Morzsi eltűnése.
– Nem lehet messze... – mondta maga elé, miközben zseblámpát, kabátot és rádiót ragadott. Az eső úgy vágta az arcát, mintha apró köveket szórtak volna rá. – Egy capybara nem szokott csak úgy elszaladni. De ha valami megijesztette...
A park nem volt hatalmas, de épp elég zegzugos. Az erdős részek, kis ösvények, vízelvezető árkok, régi istállók és a tóparti bozótos mind rejthette Morzsit. És ha valami komolyabb baja esett...
A gyerekek közben a vihar elől egy faborítású oktatóépületbe menekültek. A hangulat nyugtalan volt, a villámlás mindenkit megviselt. Misi egy ablaknál gubbasztott, karjaiban szorítva Zsömlét. A tanító néni próbált mesélni, megnyugtatni őket, de ő csak az esőcseppeket nézte, ahogy sűrű sorban peregtek lefelé az üvegen.
– Misi – szólt hozzá Éva néni. – Jól vagy, kisfiam?
– Morzsi... – mondta halkan a fiú. – Elment.
A tanárnő meglepetten nézett rá. A hírt még senki sem közölte a gyerekekkel.
– Ki mondta ezt neked?
– Tudom. Éreztem. Valami baj van vele.
Éva néni elmosolyodott volna – hiszen a gyerekek néha különösen érzékenyek, főleg, ha kötődnek valamihez –, de Misi arca olyan komoly volt, hogy inkább megszorította a vállát.
– Nem lesz semmi baj. Biztosan csak elbújt a vihar elől.
– De ha megijedt? – kérdezte a fiú.
A park rádióhálózata forgalmas volt. Több gondozó is Morzsit kereste – cserjések, vízelvezetők, a tópart. Semmi. Mintha a föld nyelte volna el. A gondozók aggódni kezdtek: nem volt veszélyes állat, de ha eljutott a kerítés külső oldalára, ott már vadabb állatok is lehettek.
Zoli a park hátsó, csendesebb részéhez érve valami nyomot talált – nedves, apró mancsnyomok egy sárfoltos ösvényen. Egy farönk mögött átbújva aztán egy nagyobb tócsa mellett valami mozgott. Először csak a fű susogott, aztán egy nedves fej kandikált ki a bokrok alól.
– Morzsi... te kis hülye – suttogta megkönnyebbülve.
A capybara remegett. A bundája vizes volt, a hátán egy karcolás húzódott végig, nem mély, de véres. Valószínűleg egy faág horzsolta meg, mikor kibújt a kifutóból. Zoli letérdelt mellé, és lassan, nyugodtan beszélni kezdett.
– Nyugi... nyugi, kisöreg. Itt vagyok. Nincs semmi baj. Együtt hazamegyünk, jó?
A vízidisznó lassan, nehézkesen megmozdult, de nem futott el. Megismerte az ismerős hangot, a szagot, a jelenlétet. Hagyta, hogy Zoli rácsúsztassa rá a takarót, és óvatosan karjaiba vegye.
A vihar alábbhagyott. Misi türelmetlenül bámult ki az ajtón, amikor egy árny közeledett a párás úton. Egy férfi esőkabátban, karjaiban valami nagy barna szőrcsomóval.
– Ott van! – kiáltotta a fiú, és úgy rohant ki az épületből, mintha senki sem állhatná útját.
Zoli még le sem ért az ajtóig, amikor Misi ott termett, és térdre ereszkedett a capybara előtt. Morzsi ekkor felnézett, és lassan megmozdult, odadörgölte a fejét Misi térdéhez. A fiú zokogva simogatta meg.
– Ugye... nem hagysz itt? Soha többé?
Zoli ekkor megszólalt:
– Azt hiszem, Morzsi nem is akar menni sehová, ahol nem vagy ott, igaz?
Misi ránézett. A szemei könnyesek voltak, de boldog.
– Akkor hadd jöjjek holnap is.
– Figyelj csak – mosolygott Zoli.
Misi nem válaszolt. Csak bólintott, lassan, komolyan, mint egy ígéretre.
A vihar másnap reggelre már csak emlék volt. A park felett újra felragyogott a nap, a fák leveleiről lomhán cseppentek az esőcseppek, és a fű frissen illatozott, mintha az egész táj fellélegzett volna. De nemcsak a természet, Misi is. A kisfiú korábban ébredt, mint a többiek a szálláson, alig várta, hogy visszatérhessen a parkba.
Zoli tartotta a szavát. Egy kicsi, narancssárga mellényt adott a fiúnak, amire fekete filctollal ráírta: „KISSEGÉD – Misi”.
– Ettől most hivatalosan is gondozó vagy – mondta nevetve. – Na, kezdjük is a műszakot!
A fiú boldogan lépdelt mellette. Végigmutatták neki, hol tárolják a zöldségeket, hogy a capybarák mennyire szeretik az édesburgonyát, sárgarépát, és hogy a vízpart melletti árnyékos részt takarítani kell, mert Morzsi szeret ott aludni. A kisfiú szinte szótlanul, de annál figyelmesebben dolgozott – nem azért, mert nem tudott volna beszélni, hanem mert minden figyelmét Morzsinak és a feladatainak szentelte.
Az elkövetkező napokban Misi teljesen átváltozott. A korábbi, csendes, visszahúzódó fiú elkezdett mosolyogni, még beszélgetni is a többi gyerekkel. A gyász, amit a kutyája elvesztése miatt hordozott magában, mintha lassan feloldódott volna Morzsi közelségében.
Egyik délután, amikor a látogatók már szállingóztak haza, Misi a kifutó szélén üldögélt, Zsömlét – a plüsst – az ölében tartva. Morzsi a lábainál heverészett, nyugodtan, mint egy elégedett kutya.
– Tudod – mondta a fiúnak halkan Zoli, aki melléjük lépett –, Morzsit örökbe fogadta a park, amikor még kölyök volt. Egy lemondott állatszállítmányból mentettük ki. Nem tudtuk, hogy ilyen lesz. Azt se, hogy ennyire emberszerű. Csak azt, hogy szüksége van valakire.
– Mint nekem – mondta Misi.
Zoli bólintott.
– Talán ezért is érzi meg nálad, hogy te más vagy. Csendes, de figyelmes. Nem erőlteted rá magad. Csak jelen vagy. Ez neki sokat jelent.
A fiú ekkor egy hirtelen mozdulattal levette a kis plüsscapybarát az öléből, és letette Morzsi mellé. A vízidisznó megszagolta, majd odabújt hozzá.
– Zsömlét most már őrizheted te is – mondta Misi. – Nekem már nem kell minden este ölelni. Mert most már itt vagy.
Azonban az utolsó napon történt valami, ami megbolygatta ezt a békét.
Kora délután egy látogató – egy középkorú, zaklatott férfi – vitába keveredett a pénztárosnővel. Hangoskodott, hogy be akar menni a kifutókhoz, külön engedélye van, nem turista, hanem „leendő befektető”. Mire Zoli odaért, a férfi már a kifutók mögött próbált fotózni. Amikor felszólították, idegesen hadonászott, és rálépett egy ládára, hogy jobb szögből készíthessen képet.
A láda megbillent, a férfi megingott, és a mozdulatával leverte a kifutó egyik rögzítőjét – a kisebbik ajtó kicsapódott. Morzsi és két társa rémülten hátráltak, de az egyik állat – egy idegesebb hím – kiszökött, és egyenesen a tó felé szaladt.
– Hívjatok orvost! És azonnal zárjátok le a főkaput! – kiáltott Zoli, és rohant utána.
Misi a zajokra eszmélt. Amikor meghallotta Zoli hangját, és látta a kiabáló embereket, nem gondolkodott – csak futott. Át a hátsó kerítésen, a tó felé, ahol Morzsi állt tanácstalanul. Nem szökött el, de félre volt húzódva. És látszott rajta, hogy nem érti, mi történik.
– Maradj! – kiáltotta Misi, és úgy állt a kifutó szélén, mintha saját testével akarná védeni.
A gondozók ekkorra már körbekerítették a terepet, Zoli lihegve érkezett meg, és meglátta a jelenetet: Misi ott állt, karját kitárva, Morzsi pedig mozdulatlanul nézte. A fiú pedig annyira határozott volt, olyan megingathatatlan, hogy a felnőttek is csak néztek.
– Hát ennyire számít neki... – suttogta az egyik gondozónő.
– Nem csak neki – válaszolta Zoli halkan.
Végül a kiszabadult állatot sikerült befogni, a férfit pedig a biztonsági szolgálat kísérte ki. Később kiderült, hogy valóban nem volt jogosultsága, és az eset után a park vezetősége új biztonsági szabályzatot dolgozott ki.
Az utolsó estén a gyerekek tábortüzet raktak a park szélén. Misi egy fadarabot farigcsált – valami kis figurát, amit Morzsi mintájára készített. Mikor befejezte, Zolinak nyújtotta:
– Ez neked van.
– Köszönöm – vette át a férfi meglepetten. – Te pedig vigyázz magadra. És ha bármikor visszajönnél, tudod, hol találsz minket.
– Visszajövök – mondta Misi egyszerűen.
És valóban. A nyár végén, ősszel, és még télen is ellátogatott a parkba. Mindig Morzsihoz. Mindig ugyanazzal a csendes szeretettel.
Az állatpark egyik információs táblája ma is őrzi a történetüket. A Morzsi-féle kifutó előtt, egy kis réztáblán ez áll:
„Itt él Morzsi, a park szíve. Egy vízidisznó, aki megtanította, hogy a legnagyobb szeretet néha csendben érkezik. Egy fiúval kötött barátsága ma is példát ad – nekünk is.”
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 31. (szombat), 16:18