– Most már legyen elég ebből a nyaralásmániából! – csattant fel Gábor, miközben a tévé távirányítóját a kanapéra vágta.

Ez nem nyaralás, ez menekülés”

– Ne hozd szóba többet a nyaralást, és egy szót se szólj, mert holnap jön Judit a családjával – sziszegte Gábor, miközben a távirányítót dühösen a kanapéra dobta.

– Már megint? /– kérdezte csendesen Kata, és a kezében remegni kezdett a színes utazási prospektus, amit a munkahelyéről hozott haza\./

A borítón az Adria kéklő vize csillogott, alatta napsütésben mosolygó párok sétáltak mezítláb a parton.

– Igen, már megint – mordult rá a férfi, miközben a fotelbe süppedve vadul kapcsolgatta a tévét. – Juditék holnap jönnek, és egy hónapig maradnak. Úgyhogy felejtsd el az egész tengeres őrületed!

– De hát ezt hónapok óta terveztük… – kezdte Kata halkan, de a hangjában már ott bujkált valami, ami veszélyesen közel volt az elszántsághoz. – Már kifizettem a szállást Balatonalmádiban… Fél éve néztem ki azt az apartmant.

– És most mondom, hogy lemondjuk! – csapott az asztalra Gábor. – A család az első! Ne csinálj úgy, mintha valami királynő lennél, akinek pihenni kell!

Kata szeme megvillant. A feje zsongott a gondolatoktól. Az éjszakák, amikor a laptop előtt ült, keresgélve a legjobb ár-érték arányú szállásokat, miközben ő számolta a kiadásokat, Gábor pedig csak legyintett. Az új kabát helyett a nyaralásra félretett pénz. A napon száradó törölközők illata, amit elképzelt. A gondolat, hogy végre egyetlen hétig ne kelljen senkinek főzni.

– Gábor, – mondta csendesen, – én is ember vagyok.

Én is szeretnék néha mást csinálni, mint mosni, főzni, takarítani és mások gyerekeit pesztrálni. Mert tavaly is ez volt. Juditék idetették a három gyereküket, mi meg mindent csináltunk helyettük.

– Ők a testvérem! – háborodott fel Gábor. – És különben is, nem olyan borzalmasak!

– A kis Marci tavaly beleszórta a mosógépbe a mosószer helyett a kakaóport. És Emese filctollal rárajzolt a hűtőre!

– Gyerekek, ilyenek!

– És én mi vagyok? Cseléd?

– Kata, ne kezdj megint!

– Én nem „megint” kezdek, hanem most kezdek végre! – szinte felcsattant a hangja. – Tizenhárom éve hallgatom a húgod jajveszékelését, hogy mennyire fáradt, közben hetekre beköltöznek, mintha szállodában lennének!

– Ne túlozz!

– Egy hónapra jönnek, Gábor. Egy hónap. Neked ez nem tűnik fel?

– A saját véred ellen lázadsz, Kata?

– Nem. Az ellen lázadok, hogy rám toljátok a gyereknevelést, a főzést, a takarítást – miközben én egy hét szabadságot kértem ki, amit egy hintaágyban szerettem volna tölteni, nem Judit három gyerekének a ruháit mosva!

– Akkor mit akarsz? Menekülni a saját családod elől?

– Nem menekülök. Elutazom. Egyedül. Mert már nem bírom tovább.

Gábor nem szólt semmit. Aznap este külön szobában aludtak.

Másnap reggel Kata kávéval a kezében bámulta a nappali ablakából, ahogy a fekete családi SUV megállt a ház előtt.

Judit kiszállt belőle, szokásos harsányan nevetős stílusában, hófehér sportcipő, rózsaszín melegítő, arany karika fülbevaló, és egy Gucci feliratú tornazsák, amit a férje, Ricsi cipelt csendben.

– Gyere már, Ricsi! A gyerekek egy percet sem bírnak ki a kocsiban!

Ricsi némán bólogatott. Egy pillanatra találkozott a tekintete Katáéval. Abban a pillanatban egy egész életnyi fásultság tükröződött vissza belőle.

A három gyerek – Emese, Marci és Tomika – úgy özönlöttek be a házba, mintha egy vurstliba érkeztek volna. Már az előszobában le is rúgták a cipőjüket, Marci egyből a nappali szőnyegre ugrott sáros zokniban, Emese visítva követelte a tabletet, Tomika pedig megkérdezte:

– Hol van a csoki?

– Jó napot, sziasztok! – mondta Kata erőtlenül.

– Sziaaa, Katácska! – ölelte meg őt Judit. – Jól nézel ki! Vékonyabb is vagy, nem? Mi van veletek?

– Ugyanaz. Mint mindig. – Kata lesütötte a szemét.

– Hát itt meleg van! Van valami a hűtőben? Megdöglöttem az úton! – kiáltotta Judit, miközben már nyitotta is a hűtőt.

Gábor, aki időközben hazaért, széles mosollyal ölelte át a húgát.

– Judit, gyere, segítek bevinni a csomagokat!

– Én addig lepihenek a kanapéra! – kiáltotta Judit.

– Kata, készítenél egy kávét? – szólt vissza Ricsi.

Kata csak állt, és nézte őket. A nap, amit régen az utazásnak szentelt volna, most ismét egy szolgálat kezdetét jelentette. Az első csatát már elvesztette.

De még nem az egész háborút.

„És akkor Kata eltűnt”

A napok teltével a ház Kata számára megszűnt otthonnak lenni. Egyre inkább egy túlzsúfolt, zajos menhely lett, ahol ő volt a gondnok, a szakács, a takarítónő és a bébiszitter – egyszerre. Már az ötödik napon járt, és semmit nem csinált mást, csak rohangált az elhagyott zoknik, kiborított müzlik, nyálas gyerekjátékok és hangos hisztik között.

Reggel hatkor már ébren volt, palacsintát sütött, mire a többiek kinyitották a szemüket. Judit a kanapén nyújtózott, kávét kért, amit Kata készített. A gyerekek rajzfilmet bámultak a maximális hangerőn, miközben összevitatkoztak azon, kié a távirányító. Ricsi rendszerint az erkélyen cigarettázott, mintha nem is ugyanabban a lakásban éltek volna.

Gábor boldogan labdázott a fiúkkal az udvaron, és Kata minden este azt hallgatta, milyen fantasztikus a testvére gyerekeihez való viszonya. De amikor este tízkor Kata a teli mosókosárral állt a fürdőszoba ajtajában, Gábor már csak annyit mondott:

– Ne most. Holnapra is marad valami. Ne pörögj már mindig.

Egy reggel, amikor épp egy újabb adag kakaós palacsintát sütött, megszólalt a telefon. Egy idegen női hang szólt bele:

– Jó napot kívánok, Kata Szabóné vagyok?

– Igen, tessék.

– Itt a Napfény Travel Utazási Iroda. A Balatonalmádi foglalásával kapcsolatban keresem.

Kata szíve kihagyott egy ütemet.

– Igen?

– Sajnálattal közöljük, hogy a korábban választott apartmanban technikai probléma adódott. Viszont tudnánk ajánlani egy másik, magasabb kategóriájú szállást, ugyanazon az áron, ha esetleg most azonnal tud indulni. Ma délután még indul egy vonat, 15:30-kor.

Kata hallgatott. A vonal túlsó végén a nő belekezdett valami magyarázatba, de Kata csak nézte a sercegő tésztát, és arra gondolt, hogy a bőröndje még ott van a szekrény tetején, kipakolatlanul. A fürdőruhák összehajtva, a naptej zárva, a nyári ruha vasalva.

– Igen, – mondta végül. – Kérem a szobát. Küldjék a jegyet e-mailben.

– Tökéletes! Kellemes nyaralást kívánok!

Kata lerakta a telefont. Nem mosolygott, nem sírt, csak újra megfordította a palacsintát, majd halkan odaszólt:

– Gábor! Jöhetsz, kész a reggeli.

Gábor felbukkant az ajtóban.

– Remek, már farkaséhes vagyok!

– Jó étvágyat – mondta Kata halkan, és kiszedte a serpenyőből az utolsó adagot.

Majd felment az emeletre, és elkezdett bepakolni.

A bőrönd pontosan ott volt, ahol hagyta. Az ágyra tette, és gondolkodás nélkül elkezdte bepakolni a holmiját. Ruhák, törölköző, naptej, könyv, napszemüveg, útlevél, bankkártya, telefon.

– Kata? – toppant be Judit a szobába. – Mit csinálsz?

– Elutazom.

– Hová?

– Almádiba. A tengerhez... mármint a magyar tengerhez.

– Hogy érted azt, hogy elutazol? A gyerekek veled akarnak játszani! Ricsinek fáj a háta, és Gábor nem tudja egyedül elintézni a bevásárlást! Nem hagyhatsz itt minket!

– Dehogyisnem – mondta Kata nyugodtan.

– Ti jöttetek ide. Én csak visszaveszem az életem egy szeletét.

– Gábor! – ordította Judit. – A feleséged begolyózott!

Gábor felrohant.

– Kata, ezt most ne csináld. Meg tudjuk beszélni.

– Tizenhárom éve beszélünk. Most cselekszem.

– De Juditék…

– A te családod. Oldd meg te.

– Ez gyerekes! – háborodott fel Gábor.

– Az gyerekes, hogy rám toljátok minden nyaraláskor a teljes logisztikát. Az, hogy vendégként beállítotok a házamba, és szolgaságot vártok el tőlem.

– De… mit fogok mondani nekik?

– Mondd azt, hogy Kata elment. Magához.

Kata elment. Vonatra szállt, és Almádiba utazott. A szálloda a domboldalon állt, kilátással a Balatonra. A szobában virágos ágytakaró, egy kis erkély, ahol esténként bort ihatott, és egy kényelmes füles fotel a sarokban.

Az első nap csak aludt. A második nap sétált a parton, lábát a vízbe lógatta, olvasott, és beszélgetett idegenekkel. Egyedül volt – mégsem magányosan.

És végre... szabadon.

A Balaton partján minden reggel másként köszöntötte Katát. Hol párában úszott a víztükör, hol a nap fénye szikrázott rajta, de minden egyes napban közös volt valami: a csend. A fajta csend, amitől az ember végre meghallja a saját gondolatait. És a saját nevét – nem mint „anyuka”, „Katicám” vagy „sütnél még egy palacsintát?”, hanem egyszerűen: Kata.

A szállodai reggeliken lassan kortyolta a kávét, narancslét öntött magának, és már nem figyelte az időt.

Egyik reggel a napozóágyban fekve hallotta, hogy a szomszédos asztalnál két idős hölgy arról beszélget, mennyire megváltozott a nyugdíj után az életük. Kata elmosolyodott. Ő még nem volt nyugdíjas – de mintha most kezdett volna csak élni.

Gábor először az első este hívta. Harmincszor. Kata nem vette fel. Másnap üzenetek jöttek:

„Hol vagy?”„Ez nem normális!”„Kérlek, térj haza.”

Kata megnézte, majd kitörölte. Nem dühből – hanem mert nem volt rá szüksége.

A harmadik napon este hétkor csengett újra a telefon. Kata épp a tóparton sétált, lábán szandál, haját lengette a szél. Megnézte a kijelzőt: Gábor.

Felvette.

– Kata… Végre! – hallatszott a hang, ami eddig mindig biztos pont volt az életében. Most inkább zavart tűnt.

– Szia, Gábor. Minden rendben otthon?

– Juditék hazamentek. Egy nappal azután, hogy elmentél. Nem bírtam tovább. A gyerekek… borzasztóak voltak.

– Valóban?

– Bocsánatot akarok kérni.

– Miért is pontosan?

– Mert… nem láttalak igazán. Csak azt, amit csinálsz. Nem azt, aki vagy. És most, hogy nem vagy itt… nem megy. A ház üres.

– A ház talán – de én nem voltam üres. Csak te nem töltötted meg.

Gábor nem válaszolt azonnal.

– Visszajössz? – kérdezte halkan.

– Igen. – Kata megállt a parton. – De nem hozzád.

– Miért?

– Mert nem akarok visszamenni abba a szerepbe, amit adtál. Azt akarom, hogy ha egyszer hazamegyek, ne háziasszonyként, hanem emberként várjanak. Tisztelve.

– Megváltozom, Kata. Esküszöm. Főzök, mosok, figyelek rád.

– Ezt most mondod, mert rájöttél, milyen kényelmetlen nélkülem. Nem azért, mert rájöttél, milyen vagyok velem.

Ez volt az utolsó beszélgetésük, amiben még volt remény.

Miután Kata visszatért a városba, nem ment haza. Átmenetileg a barátnőjénél, Rékánál lakott, aki tárt karokkal fogadta.

– Végre! – kiáltotta Réka, miközben forró teát készített. – Tizenöt évig néztem, ahogy fokozatosan feloldódsz a családi elvárásokban, mint egy kockacukor a kávéban.

– A legrosszabb, hogy ezt sokáig normálisnak hittem – mondta Kata.

– Mert így tanultuk. Hogy az áldozat az erény. Pedig a saját életünkről mondtunk le.

Kata hamarosan albérletet talált magának. Egy kis garzont a belváros szélén – modern, egyszerű, de világos. Elhelyezkedett egy utazási irodában, és hamar népszerű lett a vendégek körében.

– Milyen szállodát ajánlana a Balatonnál? – kérdezték tőle újra és újra.

Kata ilyenkor elmosolyodott.

– Olyat, ahol végre meghallja a saját gondolatait – felelte.

Hétvégente kisebb túrákra ment, néha csak egyedül, néha új ismerősökkel. Vásárokra járt, süteményt sütött, újra elkezdett festeni – valamit, amit még az egyetem alatt szeretett.

Gábor eleinte minden héten próbálkozott. Ajándék, virág, üzenet.

– Hiányzol.

– Köszönöm. De már nem akarom, hogy hiány legyen bennem.

Végül Kata beadta a válókeresetet. Gábor nem tiltakozott. Csak nézett rá, ahogy aláírta a papírokat.

– Tényleg vége?

– Tizenöt évig csak szolgáltam. Most szeretnék élni is.

És Kata újra utazni kezdett. Először csak belföldön. Aztán eljött a december – és a gondolat: „Mi lenne, ha…?”

Felvette a telefont, tárcsázta a régi ismerős utazási iroda számát.

– Itt Szabóné Kata. Szeretnék egy jegyet foglalni… igen, a tengerhez. Egy főre. Ünnepekre. Szocsi jó lesz.

– Egyedül?

– Pontosan úgy van.

Kint hó esett, de Kata már hallotta a hullámok hangját.

És tudta, hogy most nem menekül – most már önmagához utazik.

2025. július 28. (hétfő), 07:18