Nagyi meglátta, hogy az unokájának kötött pulóvert adományként leadták, és úgy döntött, ideje beszélni a háláról – A nap története
Nagyi meglátta, hogy az unokájának kötött pulóvert adományként leadták, és úgy döntött, ideje beszélni a háláról – A nap története
Szerző: Jevhen Bojcsenko.
/Egy zsúfolt adománygyűjtő eseményen Klára mosolyogva válogatott a holmik között, mígnem észrevett egy kötött pulóvert, amit szeretettel készített az unokájának\./
Adománygyűjtés
Klára megigazította a szemüvegét, miközben az adománygyűjtés szélén állt, egy kidudorodó ruhászsákot szorongatva.
A levegő pezsgő energiával telt meg – az emberek csevegtek, miközben a leadott holmikat válogatták, a szervezők pedig egyik standtól a másikig siettek.
Egy pillanatra Klára kívülállónak érezte magát, és habozott beljebb lépni.
Ekkor megpillantotta régi barátnőjét, Irént, aki vidáman integetett neki a tömeg túloldaláról.
Irén energiája mindig magával ragadó volt, és Klára idegessége alábbhagyott, ahogy elindult felé.
„Klára! Annyira örülök, hogy eljöttél!” – kiáltotta Irén, szinte ugrándozva, amikor üdvözölte őt.
„Szia, Irén” – mosolygott Klára, kicsit könnyedebben érezve magát. – „Úgy éreztem, ideje kimozdulni otthonról. Segíteni egy adománygyűjtésen pedig jó módnak tűnt, hogy tartalmasan töltsem a napot. Köszönöm, hogy meggyőztél, hogy jöjjek.”
Klára letette a zsákot az asztalra, és gyengéden megveregette. „Ezek olyan dolgok, amikre már nincs szükségem. Remélem, hasznosak lesznek valakinek.”
Irén belesett a zsákba. „Klára, ez nagyon nagylelkű tőled! Ezek remek állapotban vannak.”
A két nő együtt dolgozott, ruhákat válogatva és segítve az asztalhoz érkező embereket.
Irén vidám fecsegése segített Klárának ellazulni, és a visszaadás öröme kellemes meleget hozott a szívébe.
A pulóver felfedezése
Ahogy dolgoztak, Klára észrevett egy magas férfit, aki komoly arckifejezéssel egy nagy zsákot hozott az asztalhoz.
Klára kissé megmerevedett, bizonytalan volt a férfi szándékait illetően, de ő csak letette a zsákot, és bólintott Irén felé.
„Köszönöm, Péter!” – szólt Irén vidáman.
Klára kíváncsian Irénre pillantott. „Honnan kerülnek ide ezek a dolgok?”
Irén nevetve válaszolt, miközben kinyitotta a zsákot. „A szemetesek mellett állítottunk fel egy gyűjtőládát.
Klára bólintott, érdeklődve figyelve. Ahogy a zsák tartalmát válogatták, a kezébe akadt egy kötött pulóver.
Elakadt a lélegzete. Ez nem csak egy akármilyen pulóver volt – ez az övé volt. Felemelte, és végighúzta az ujjait a puha fonalon.
Az alján hímzett monogram igazolta: ez volt az a pulóver, amit nagy gonddal kötött az unokájának, Violának.
„Ez pont úgy néz ki, mint az, amit Violának adtam” – mondta Klára, hangja kissé remegett.
„Viola? Az unokád?” – kérdezte Irén, miközben a pulóvert nézte. „Milyen véletlen, hogy valaki pontosan egy ilyet adományozott!”
De Klára lassan megrázta a fejét. „Ez nem véletlen. Ez a pulóver.”
Irén arca megváltozott, ahogy a felismerés hatott rá. „Ó, nem... Ez nem lehet igaz. Nem lehet, hogy ő adta oda. Biztos vagy benne?”
Klára az aljára mutatott, ahol az apró monogram díszelgett: „V.
Irén gyengéden megérintette Klára karját. „Nagyon sajnálom, Klára.”
Klára erőtlen mosollyal válaszolt. „Semmi baj. Talán túl szúrós volt... vagy egyszerűen nem az ő stílusa.”
Próbált könnyednek tűnni, de még ő maga is érezte, hogy ez az elterelő próbálkozás üresen hangzik. Gyengéden összehajtogatta a pulóvert, és félretette, de annak jelenléte nehéz súlyként telepedett a szívére.
Otthon
Az otthoni délutáni napfény csíkokat vetett a csipkefüggönyön keresztül, amelyek lágy mintákat rajzoltak a nappali falaira.
Klára kedvenc foteljében ült, mellette egy csésze tea hűlt az asztalkán. Az ölében pihenő kötőtűk érintetlenek voltak.
A pulóvert, amelyet az adománygyűjtésen talált, gondosan maga mellé helyezte. Időről időre rápillantott, a hímzett monogram szinte kiáltott a szívéhez.
Sóhajtva vette kezébe a telefont, és lassan, óvatosan tárcsázta a számot. A készüléket szorosan tartotta, miközben a vonal kicsöngött.
„Halló?” – hallatszott egy fiatal, de sietős hang. „Nagyi? Mi újság? Elfoglalt vagyok.”
Klára halványan elmosolyodott, noha tudta, hogy Viola ezt nem látja.
„Szia, Viola drágám. Nem fogok sokáig zavarni. Csak azt szeretném kérdezni... hogy tetszik az a pulóver, amit kötöttem neked? Szoktad hordani?”
Csend lett a vonal másik végén, épp elég hosszú ahhoz, hogy Klára kényelmetlenül érezze magát.
„A pulóver?” – kérdezte végül Viola, hangja hirtelen könnyedebbé vált. „Ó, persze, nagyi. Nagyon szép. Mindig hordom.”
„Tényleg?” – kérdezte Klára, hangja reménykedően lágyult.
„Igen, tényleg. Bocsánat, nagyi, de most mennem kell. Később beszéljünk, rendben?”
„Persze, drágám” – mondta halkan Klára, de a vonal már megszakadt.
Lassan tette le a telefont, tekintete visszatért a pulóverre. Ujjait végighúzta a monogramon, és a kimondatlan szavak súlya ismét rátalált.
A találkozás
Másnap a hűvös őszi levegő megtelt a lehullott falevelek illatával, ahogy Klára lassú, megfontolt léptekkel közeledett fia, Gábor házához.
Egy kis ajándéktasakot tartott a kezében, amely hintázott az enyhe szélben. Egy pillanatra megtorpant, mielőtt megnyomta a csengőt.
Amikor Gábor kinyitotta az ajtót, szemöldöke meglepetten felszaladt.
„Anya? Szia! Szólhattál volna, hogy jössz. Miért vagy itt?” – kérdezte, miközben félreállt, hogy beengedje.
„Nem maradok sokáig” – mondta halkan Klára, mosolya meleg, de kissé tétova volt. Az ajándéktasakot előrenyújtotta. „Csak hoztam valami apróságot Violának.”
Gábor a tasakra nézett, szemöldöke összeráncolódott. „Ez kedves tőled, anya. De nemrég adtál neki egy csodás pulóvert. Elhalmozod őt ajándékokkal.”
Klára elbizonytalanodott. „Azt hiszem, nem igazán tetszett neki a pulóver...”
Gábor arca megkeményedett. „Miért gondolod ezt?”
Klára mélyet sóhajtott, és a fia szemébe nézett. „Tegnap az adománygyűjtésen találtam. Valaki leadta.”
Gábor arca elsötétült, és az állkapcsa megfeszült. „Micsoda? Ő adta le a pulóvert? Ez elfogadhatatlan.”
„Kérlek, ne reagáld túl” – próbálta Klára megnyugtatni, de Gábor már elindult befelé, hangja dörgővé vált.
„Viola! Azonnal gyere le!”
A vita
„Mi van? Ennyire fontos?” – hallatszott Viola hangja az emeletről, közömbös tónusban.
„Most azonnal gyere le!” – kiáltott Gábor, hangjában egyértelmű frusztrációval.
Viola megjelent a lépcső tetején, karjait összefonva, arckifejezése unott. „Mi a nagy ügy?”
Gábor egy pillanatig csendben maradt, majd élesen megszólalt: „Hol van az a pulóver, amit a nagymamád kötött neked?”
„A szobámban, azt hiszem. Miért?” – válaszolt Viola vállrándítva, mintha a kérdés lényegtelen lenne.
„Nincs a szobádban!” – emelte fel a hangját Gábor. – „Az adománygyűjtésen találtuk meg! Valaki leadta a szegényeknek!”
Viola szemei kissé kikerekedtek, de gyorsan próbált higgadtnak látszani. „És? Honnan tudod, hogy én adtam oda?”
„Te is tudod, hogy te voltál!” – kiabálta Gábor. – „Hogy tehetted ezt? Azonnal kérj bocsánatot a nagymamádtól!”
„Nem!” – csattant fel Viola. – „Az a pulóver ronda volt! Soha nem hordtam volna. Legalább most valaki használhatja.”
Gábor arca vörös lett a dühtől. „Tudod, mennyi szeretet és törődés van abban a pulóverben? Az nem csak egy ruhadarab, hanem egy darabka a nagymamád szívéből!”
Mindeközben Klára csendesen kiment az ajtón, arcán vegyes érzésekkel. Szomorúság és megértés keveredett benne. A teraszon hagyta az ajándéktasakot, majd lassú léptekkel eltávozott.
Az ajándék felfedezése
A vita végén Gábor és Viola észrevette az ajándéktasakot. Viola felemelte, és óvatosan kinyitotta.
A tasakban egy puha, boltban vásárolt pulóver volt, az ő kedvenc színében. Szemei elkerekedtek, ahogy felismerte.
„Ez az, amit egész hónapban kértem! Honnan tudta a nagyi?” – suttogta, miközben előhúzta.
Gábor egy kis összehajtott cetlit vett észre a tasakban. Kinyitotta, és hangosan felolvasta:
„Drága Viola, sajnálom, ha a pulóver nem tetszett neked. Megkérdeztem az édesanyádat, mit szeretnél, és ezt választottam helyette. Remélem, örömmel hordod majd. Szeretettel: Nagyi.”
Viola kezében szorította az új pulóvert, és tekintete meglágyult. A bűntudat elöntötte az arcát, és egy szót sem szólt.
A bocsánatkérés
Klára otthon a foteljában ült, a kötőtűk halkan kattogtak a kezében, miközben egy új projekten dolgozott. A délutáni nap meleg mintákat rajzolt a padlóra. Nyugalom áradt szét benne, miközben a kezei ügyesen mozgatták a fonalat.
A csengő hirtelen megszólalt, kizökkentve őt a gondolataiból. Meglepetten letette a kötést, és kisimította a pulóverét, mielőtt az ajtóhoz ment.
Amikor kinyitotta, Viola állt ott, arckifejezése határozott, mégis bűnbánó.
„Szia, nagyi” – szólalt meg Viola, hangja szokatlanul halk volt.
„Szia, drágám” – mondta Klára óvatos melegséggel. – „Hogy tetszik az új pulóver?”
„Gyönyörű” – válaszolta Viola, hangja remegett. – „Nagyon köszönöm.”
Klára gyengéden mosolygott, de érezte, hogy Viola többet akar mondani.
„Nagyi” – kezdte Viola, kezét idegesen tördeli. – „Bocsánatot szeretnék kérni. Nem értékeltem azt a pulóvert, amit kötöttél nekem. Csodálatos volt, és tudom, mennyi szeretetet tettél bele. Borzalmasan érzem magam, amiért leadtam. Ha visszaszerezhetném, megtenném.”
Viola szemébe könnyek gyűltek, hangja megremegett az érzelmektől. Klára szeme is megtelt könnyekkel, és óvatosan megsimogatta Viola arcát.
„Tényleg így érzed?” – kérdezte lágyan.
„Igen” – bólintott Viola határozottan.
Klára szélesebb mosollyal az ajtó melletti kis szekrényhez lépett. A legfelső polcról óvatosan levette az eredeti pulóvert. Megfordult, és Viola kezébe adta, aki hitetlenkedve bámulta.
„Te megőrizted?” – suttogta Viola, szorosan magához ölelve a pulóvert.
„Persze” – mondta Klára halkan. – „Tudtam, hogy egyszer talán vissza szeretnéd kapni.”
Viola arca felragyogott, és szorosan megölelte a nagymamáját. „Köszönöm, nagyi. Köszönöm, mindenért.”
„Szívesen, drágám” – suttogta Klára, miközben visszaölelte. – „Csak azt szeretném, hogy boldog legyél.”
Abban a pillanatban mindketten érezték, hogy a köztük lévő kötelék erősebbé vált. A szeretet és megértés könnyített mindkettőjük szívén.
Mit gondolsz erről a történetről? Oszd meg másokkal is, hogy inspirálja őket!
2024. december 25. (szerda), 09:14
