? — Anya, ne hívj minden nap! Egész nap dolgozom, aztán a gyerekekkel és a házzal kell foglalkoznom. Most nem tudok menni! — kiabáltam a telefonba. — És ne hívj többet! Letettem a telefont. Három nap telt el. Anyám nem hívott, és ez kezdett aggasztani. ? Aznap már nem bírtam tovább, és úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá. Amikor megérkeztem, az ajtó zárva volt. Kopogtam, de senki sem válaszolt. Rossz érzésem támadt, és úgy döntöttem, hogy a kulcsommal nyitom ki az ajtót. ⬇️⬇️⬇️ ‼️‼️‼️⚠️⚠️⚠️ Olvassa el a teljes történetet, és nézzen meg több fényképet a hozzászólásokban található linken ⬇️⬇️⬇️???

Ne hívj többet, elfoglalt vagyok! – és anyám soha többé nem hívott

 

Negyvennégy éves vagyok. Három gyönyörű gyermek édesanyja. /Emellett dolgozom, intézem a háztartást, tanulok a gyerekekkel, és próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne\./

Néha sikerül. Máskor meg… csak ülök a fürdőszoba padlóján, és hangtalanul sírok.

Régen, amikor még kisebbek voltak a gyerekeim, édesanyám sokat segített. Kata, a legnagyobb lányom akkor még csak kilenc volt, Marci hat, Emma, a legkisebb, pedig még csak egy kis dundi, mosolygós baba. Anya imádott velük lenni. Főzött, mosott, játszott velük, sőt, még éjszaka is hajlandó volt vigyázni rájuk, ha én vagy a férjem, Péter dolgozni mentünk. Egyszer még egy képeslapot is kaptam tőle, amit a gyerekekkel közösen készített, az állt rajta: „Te csak pihenj, mi vigyázunk a világodra!”

Azóta sok minden megváltozott.

Emma idén lett tizenkettő. Anya pedig, mintha egy nap alatt döntött volna úgy, hogy mostantól nem jön át. Nem kérdeztem, miért. Talán magam sem vettem komolyan. Azt hittem, pihenni akar. Vagy elfáradt. Megöregedett.

Nem akartam erőltetni.

— Majd hív, ha akar valamit — mondogattam Péternek, aki néha megkérdezte, nem furcsa-e, hogy anyám már nem ugrik át „csak úgy” egy kávéra.

És valóban: hívott. De nem segíteni akart. Csak beszélni. Sokszor órákon át.

— Szia, Zsuzsi! — csilingelt a hangja a telefonban. — Képzeld, tegnap a boltban találkoztam Ildikóval! Még mindig olyan furcsán beszél, tudod, mint régen, amikor a nyelvét harapta...

— Szia, Anya, most épp főzök, tudsz várni egy kicsit?

— Persze, csak gyors leszek! Szóval képzeld, Ildikó szerint a boltban most új fűszerek vannak. Van valami... rozmaringos tengeri só? Hallottál már róla?

Sokszor tényleg nem volt időm. Máskor csak nem volt erőm. És volt olyan is, amikor csak csendre vágytam. Egyetlen percre. Egy percre, amikor senki nem akar semmit tőlem.

— Anya, most nem alkalmas — mondtam ilyenkor, néha udvariasan, máskor kicsit élesebben.

De anyám nem sértődött meg. Másnap újra hívott. Mintha nem is mondtam volna semmit.

És én is újra felvettem.

Mert végül is… ő az anyám.

Egyik hétfői nap különösen nehéz volt. Reggel elaludtunk. Marci nem találta a tornazsákját, Emma zokogva közölte, hogy gyűrött a matekfüzete, és a tanító néni biztos kineveti. Kata kamasz módjára csak annyit mondott: „Mindegy, elmegyek úgy is.” Péter már a munkahelyén volt. Nekem a délelőtti megbeszélésemre készülnöm kellett, a laptopom viszont nem kapcsolt be.

A nap végén, amikor végre leültem egy bögre teával, csörgött a telefonom. Anya volt az.

— Zsuzsikám, épp azt akartam kérdezni, hogy emlékszel-e arra a régi sárga kardigánomra? Amit a disznóvágáson vettem fel?

— Anya, kérlek… — kezdtem halkan, de a hangom már remegett. — Egész nap talpon vagyok. Három gyereket nevelek. Minden reggel hajnalban kelek, dolgozom, főzök, tanulok velük, takarítok, mosok… És te minden nap hívsz, és csak… csak beszélsz.

— Én csak beszélgetni akartam — suttogta a telefonban.

— De én nem érek rá beszélgetni! Fáradt vagyok, anya! Most nem tudok menni, és ne hívj többet, jó?

És letettem.

Nem voltam rá büszke. De akkor abban a pillanatban, azt éreztem: ha még egy szót hallok, összeomlok.

Három nap telt el. Anya nem hívott. Nem írt. Nem keresett.

Először megkönnyebbülést éreztem. Furcsa volt a csend, de jólesett. Nem csörgött a telefon, senki nem akart tőlem semmit. De aztán valami elkezdett motoszkálni bennem. Hiányzott a hangja. A semmiségei. A történetei. Az idegesítő kis nevetése. A csilingelő „Zsuzsikám…”

A harmadik este már alig bírtam magammal. Péter rám nézett, és csak annyit kérdezett:

— Mi van veled? Nem szokott ennyire bántani, ha valaki nem hív…

— Nem tudom… lehet, hogy valami baj van.

Felkaptam a kabátom, és elindultam. A lakása csak tíz percre volt. Az ajtaja zárva volt. Kopogtam.

— Anya? Én vagyok az, Zsuzsi! — szóltam, de csak csend volt a válasz.

A kulcsom még megvolt. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót.

A levegő hűvös volt. Bent sötét. A függönyök leengedve. Egy félig megivott pohár tea az asztalon. A tévé kikapcsolva.

A fotelben egy pokróc hanyagul félredobva. Szólítottam.

— Anya?

Semmi.

A hálószobába mentem.

És ott feküdt. Az ágyon. Az arca sápadt volt, békés, és egy pillanatra azt hittem, alszik.

— Anya…?

De nem mozdult. Közelebb léptem, és tudtam. Abban a másodpercben tudtam, hogy késő.

Egy darabig csak álltam ott, az ágy mellett, és néztem az édesanyámat, aki olyan nyugodtan feküdt, mintha tényleg csak aludna. A szeme csukva volt, az ajkai enyhén szétváltak, és úgy tűnt, mintha még lélegezne. De nem. Nem mozdult. A mellkasa nem emelkedett.

A gyomrom görcsbe rándult, a lábaim remegni kezdtek, és úgy éreztem, mintha egy hatalmas, láthatatlan kéz összeszorítaná a torkomat. Valamit suttogtam, talán megint a nevét, de a hangom rekedt volt és alig hallható.

— Anya… kérlek… szólj vissza… kérlek…

De a csend könyörtelen volt.

Lassan leültem az ágy szélére, és megfogtam a kezét. Hideg volt, de még mindig olyan ismerős. Az a kéz, ami gyerekkoromban megsimogatott, mikor lázas voltam. Az a kéz, ami megszorította az enyémet, amikor féltem az iskolai előadáson.

Az a kéz, ami elengedett, mikor saját családot alapítottam… és mégis mindig ott volt, ha szükségem volt rá.

Most először nem.

Könnyek csorogtak le az arcomon, hangtalanul, megállíthatatlanul. Odaléptem az íróasztalhoz, hátha hagyott valami üzenetet… és akkor megláttam a dobozt.

Egy új mobiltelefon doboza volt. Még benne volt a számla is – az én nevemre.

Felnyitottam. A telefon bekapcsolva feküdt benne, a képernyőn egyetlen félig megírt üzenet világított:

„Zsuzsikám, vettem neked egy új telefont, mert a régi már nagyon rossz volt, mindig szakadozott. Remélem, tetszeni fog. Szeretlek, Anya.”

A levegő kiszökött a tüdőmből. Meg kellett kapaszkodnom a székben, mert azt hittem, elájulok.

— Istenem… — suttogtam. — Anya… te csak… jót akartál.

Hirtelen minden emlék, minden mondat, amit az elmúlt hetekben, hónapokban mondtam neki, kalapácsként zúdult rám. „Ne hívj minden nap! Elfoglalt vagyok! Most nem tudok menni!” És végül az utolsó: „Ne hívj többet!”

És valóban nem hívott.

Már soha többé.

A temetés napja borongós volt, szürke felhők borították az eget, mintha az időjárás is gyászolna. A ravatalnál álltam Péterrel és a gyerekekkel, mindannyian feketében. Emma szorosan fogta a kezem, Marci némán bámulta a földet, Kata arca könnyekkel volt pettyezve, de méltósággal állt, mint aki érzi, hogy most az anyját kell támogatnia.

— Anya… — szólalt meg Kata halkan, mikor már csak mi maradtunk ott. — Tudod, nagyi nekem is vett valamit.

Rám nézett, majd elővett egy kis borítékot. Belenéztem. Egy levél volt benne, kézzel írva.

„Kedves Katám! Ne hagyd, hogy az élet túl gyors legyen. Figyelj az anyukádra, mert ő mindent értetek tesz, még ha néha fáradt is. Mondd meg neki, hogy nem haragszom, csak szeretném, ha tudná, hogy mindig mellette voltam. Nagyon büszke vagyok rátok. Szeretettel, Nagyi.”

Zokogva öleltem át Katát, és éreztem, hogy valami bennem örökre megváltozott. Nem tudtam visszatekerni az időt, nem kérhettem többé bocsánatot anyámtól. De tanulhattam belőle.

Másnap leültem a nappaliban a gyerekekkel.

— Gyerekek, beszélni szeretnék veletek — kezdtem halkan.

— Mi baj, anya? — kérdezte Marci aggódva.

— Semmi baj — mosolyodtam el szomorúan. — Csak azt szeretném, ha tudnátok: néha türelmetlen vagyok, néha fáradt, de ti vagytok az életem legnagyobb ajándékai. És nem akarom, hogy bármikor is úgy érezzétek, nem figyelek rátok. Nagyi halála megtanított valamire. Arra, hogy az időnk véges. Hogy ne mondjuk ki könnyelműen azt, hogy „majd holnap”… mert lehet, hogy nem lesz holnap.

Emma odabújt hozzám, és csak ennyit suttogott:

— Mi is nagyon szeretünk, anya.

Aznap este nem főztem vacsorát. Rendeltünk pizzát. A nappaliban ettünk, összebújva, egy takaró alatt, és végig beszélgettünk. Nevetés és könnyek keveredtek, de szívből jött minden perc.

És amikor késő este egyedül maradtam, elővettem anyám új telefonját, amit nekem vett. Feloldottam a képernyőt.

Volt még egy hangfelvétel benne. Lejátszottam.

— Zsuzsikám, ha ezt hallod, talán már nem vagyok ott… De ne hibáztasd magad. Tudom, hogy szeretsz. Tudom, hogy csak fáradt voltál. És én mindig is szerettem hallani a hangod. Még akkor is, ha csak azt mondtad, hogy nincs időd. Mert legalább hallottalak. És nekem ez elég volt.

Sírva ültem ott, a telefon még mindig a kezemben.

És a sötét szobában végre nem volt bennem harag, csak végtelen szeretet… és egy hatalmas, jóvátehetetlen hiány.

?️ Tanulság: Soha ne mondjuk azt valakinek, hogy „ne hívj többet”, akit valójában csak ritkábban akarunk hallani. Mert eljöhet a nap, amikor tényleg többé nem fog hívni.

Ha szeretnél még hasonlóan hosszú, megható, tanulságos történeteket, szívesen írok bármikor. ??

2025. március 24. (hétfő), 06:14