Négy orvvadász fejjel lefelé a fára kötözte – az erdész életét végül valaki egészen más mentette meg
A tisztás csendje.
A késő délutáni fény óvatosan szivárgott be a Bükk egyik eldugott völgyébe, ahol a hó már napok óta vastag, recsegő takaróként borította a földet. /A fák koronája között lusta pelyhek úsztak lefelé, s a hideg levegőben minden mozdulatnak külön súlya volt\./
Aznap azonban valami nyugtalanította. Reggel óta motoszkált benne egy rossz érzés, mintha az erdő mélyén elmozdult volna valami, amit az emberi szem még nem lát, de a szív már megért. És amikor végre kiért egy kisebb tisztásra, megpillantotta őket. Négy alak. Idegenül mozogtak, úgy törtek át a hó alatt meghajló ágak között, mint akik nem tartoznak ide. Lajos a sapkája pereme mögül figyelte, ahogy puskát cipelnek, s a húzott szánkón valami formátlan terhet vonszolnak. A férfiak hangosan beszéltek, harsány, durva kacajuk idegenül hasított a téli csendbe.
Lajos tudta, hogy mit kell tennie. Nem volt hős, sosem tartotta magát annak, de az erdőért vállalt felelősség mégis minden döntését meghatározta. Mély levegőt vett, majd kilépett a fák közül.
— Jó estét. — hangja nyugodt volt, mégis kemény. — Ez itt védett terület. Le kell tenniük a puskákat, és el kell hagyniuk az erdőt.
A négy férfi egyszerre fordult felé. Arcukon meglepett fintor suhant át, majd az egyikük, egy széles vállú, borostás alak vigyorogni kezdett.
— Te meg ki a fene vagy? — kérdezte rekedten.
— Erdész. És nem először látom magukat errefelé — válaszolta Lajos.
A férfiak összenéztek. Az a fajta összenézés volt, amelyben benne volt minden: a fölény, a tagadás, a cinizmus.
— Hallottátok? — nevetett fel a borostás. — A bácsi ki akar oktatni bennünket.
Lajos érezte, hogy a pulzusa megemelkedik, de nem hátrált meg.
— Nem oktatás. Felszólítás. A vadvilág védelem alatt áll. Amit tesznek, bűncselekmény.
Egy másik férfi, fiatalabb, nyugtalan szemű alak előrelépett. Ujjai idegesen doboltak a puska tusán.
— Haver… lehet, hogy nem mondták még neked, de nem szoktuk szeretni, ha beleszólnak abba, amit csinálunk.
— Nem a kedvükért vagyok itt — felelte Lajos csendesen.
Ekkor minden nagyon gyorsan történt.
A borostás férfi indulatos mozdulattal félrelökte Lajos vállát, a másik már hátulról kapta el, s mire a férfi észbe kapott, a hóban feküdt, levegője kiszaladt tüdejéből. A kötél, amelyet egyikük magánál tartott, perceken belül a csuklóját szorította, aztán a bokáját. Lajos próbált küzdeni, de az erőviszonyok kérlelhetetlenek voltak. A férfiak nem ütötték, nem rúgták — nem azért, mert irgalmasak lettek volna, hanem mert feleslegesnek ítélték. A fölényük biztos volt.
— Fogjátok azt az ágat! — kiáltotta a borostás, s a hóra esett kötél végét egy vastag, alacsonyan lógó ágra dobták.
Lajos számára minden pillanat elnyúlt. A hó hidege átjárta a kabátját, a tűlevelek illata hirtelen szúrósan csapta meg. Az egyik férfi megragadta a kötelet, s egyetlen rántással a magasba húzta. A világ hirtelen feje tetejére állt. A vér azonnal a fejébe tódult, s mintha apró csillagok robbantak volna szét a látóterében. A teste tehetetlenül lógott, vállai zsibbadtan omlottak lefelé.
A férfiak nevetése tompán visszhangzott a fák között.
— Jó mulatást, öreg! — kiáltotta valaki. — Holnap majd összeszedjük, ami marad belőled.
Lajos próbált megszólalni, de csak elcsukló, kiszáradt hang tört elő belőle. A férfiak azonban már eltűntek a sűrűben, lépteik zaját hamar elnyelte a hó.
A csend ráborult az erdőre, és Lajos magára maradt a jeges levegővel, a szúró fájdalommal, meg a fejében zakatoló félelemmel.
A hó tovább hullott. Apró, óvatos pelyhek landoltak az arcán, a szemhéján, a homlokán.
— Valaki… — nyögte, de hangja elveszett a fák között.
Újra próbálkozott, erősebben. — Segítsen valaki!
Csak a szél válaszolt, ahogy óvatosan végigsuhant az ágak között.
Aztán valami nesz. Halk, mégis határozott. Mintha súlyos léptek roppantottak volna egyet a hó alatt.
Lajos kinyitotta a szemét. A világ fejjel lefelé kavargott, a fák kusza ágai dermedten lógtak a szürke ég felé, s közöttük… valami mozgott.
Egy árny. Először bizonytalan foltnak tűnt, aztán lassan alakot öltött. A hó fehérjéből egy hosszú, szürke test emelkedett ki. Léptei hangtalanok voltak, mégis minden mozdulatában ott vibrált a természet ősi ereje.
Egy farkas.
Lajos teste megfeszült. Nem mert levegőt venni sem. A farkas egy-két lépéssel közelebb jött, majd megállt, és borostyánszín szemét ráemelte. A férfi szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, meghallja majd a ragadozó is.
— Istenem… — suttogta. — Ne most…
A farkas feje lassan oldalra billent, mintha tanulmányozná a fejjel lefelé lógó embert. A levegőben furcsa feszültség vibrált: nem támadás előtti, inkább valami kiismerhetetlen csend.
Aztán a farkas halkan morrant. Mély, rezgő hang volt, amely végigfutott Lajos gerincén, s a félelem új hulláma öntötte el.
Már nyitotta volna a száját, hogy újra segítségért kiáltson, amikor a farkas váratlan mozdulatot tett: felemelte a fejét, s hosszan, mélyen felüvöltött az ég felé.
A hang úgy hasította ketté a csendet, mint kés a jéghártyát.
A hó hullása elcsendesedett, mintha maga az erdő is meghökkent volna.
És Lajos ekkor érezte először igazán:
Nem tudja, túléli-e a következő perceket.
A múlt visszhangja.
A farkas üvöltése lassan elhalt a fák között, de a rezgése még sokáig ott lüktetett Lajos fülében. Valahol messze visszhangot vert, mintha az erdő szíve dobbant volna rá.
A farkas lassan közelebb lépett. Léptei puhák voltak, mégis minden mozdulatában ott feszült a vad állatok nyers ereje. Lajosnak ösztönösen megrándult a teste — hiába tudta, hogy nincs hová menekülnie.
— Menj innen… könyörgöm… — suttogta alig hallhatóan.
A farkas megállt. Nem morgott, nem vicsorgott. Csak nézte. Mintha értené a férfi félelmét, vagy éppen valami más, sokkal régebbi érzés vezérelné.
Az erdő körülöttük lassan elkezdett sötétbe fordulni. A hópelyhek ritkultak, és a nap utolsó fényei is eltűntek az ágak mögött. Lajos tudta, hogy ha beáll az éjszaka, az esélyei még tovább csökkennek. Már most is alig tudta mozgatni az ujjait, és a fejébe tóduló vértől időnként megint elsötétedett előtte a világ.
A farkas ekkor újra megmozdult. Nem az ember felé – nem úgy, ahogy Lajos félt. Inkább a kötél felé, mintha valami odavonzotta volna. A hatalmas, szürke állat óvatosan körbejárta a lógó testet, majd megállt közvetlenül alatta. Felnézett, és átható pillantása találkozott Lajos kétségbeesett tekintetével.
A férfi nem értette. A félelem mellé most valami bizonytalan kíváncsiság is vegyült.
A farkas apró mozdulattal előre billentette a fejét, majd – minden átmenet nélkül – felugrott és fogaival belevágott a kötélbe.
Lajos teste reflexből rándult, a kötél megfeszült, a köhögés fojtogatni kezdte.
— Ne… kérlek… — nyögte, mert azt hitte, a farkas őt akarja elérni.
De az állat nem az ő húsát kereste. Újra és újra a kötelet harapta, rángatta. A roppanások tompán, mégis egyértelműen visszhangoztak a fák között.
Lajos ekkor érezte meg a legfurcsábbat:
a farkas nem támad, nem marcangol – hanem szabadítani próbál.
A felismerés olyan hirtelen és váratlan volt, hogy a férfi egy pillanatra elfelejtette a fájdalmat is.
Egy másik tél. Egy másik tisztás. Egy csapda vasának hideg csattanása. És egy fiatal farkas, amely vergődve próbált szabadulni a vasból, miközben véresre tépte a saját mancsát. Lajos akkor még fiatalabb volt, lelkesebb, és a szíve nem hagyta volna, hogy magára hagyja az állatot, még akkor sem, ha a szabályok szerint nem lett volna kötelessége megmenteni.
Óvatosan közelítette meg akkor a vergődő farkast. A kölyköt félelem és fájdalom tartotta fogva, mégis hagyta, hogy Lajos a kabátjával betakarja, elterelje figyelmét, s így ki tudja feszíteni a csapda vasát. A fiatal farkas akkor sem futott el rögtön: hátranézett, hosszú pillanatig figyelte az embert, mintha megjegyezné az illatát. Aztán eltűnt.
És most, több mint egy év után, ugyanaz a tekintet nézett vissza rá.
Lajos ajka remegett, ahogy suttogva mondta:
— Te… te vagy az?
A farkas nem érthette a szavakat, mégis mintha reagált volna: egyetlen mély morgást hallatott, majd újra ráharapott a kötélre.
A harmadik rántásnál a rostok felnyögtek. A férfi teste megingott, Lajos pedig megkapaszkodott a gondolatban: talán még van esély. Talán nem itt ér véget minden.
Ám a szédülés újra rátört, fekete foltok vibráltak a szeme előtt, a hideg pedig már a csontjai között járt.
A kötél még tartotta, de egyre gyengébbnek tűnt.
A farkas utoljára még körbejárta, majd újra felugrott — erősebben, határozottabban. A férfi hallotta, ahogy valami recseg, enged, majd…
A világ megbillent.
A kötél elszakadt.
Egyetlen, tompa zuhanás.
A hó puha, de jeges ölelése.
A fájdalom, amely először fellángolt, aztán elcsendesedett.
Lajos a hátán feküdt, zihálva, tátogva a levegő után, miközben a vér újra eloszlott a testében. A feje zúgott, a szíve kalapált. Percekig nem tudott mást tenni, csak feküdt, s megpróbálta felfogni az imént történteket.
A farkas ott állt mellette. Nem ugrott, nem csapott le. Csak figyelte.
Lajos lassan felemelte remegő kezét.
— Köszönöm… — suttogta, bár tudta, nincs emberi fül, amely értené.
A farkas ekkor hátralépett két lépést. A fülét megrándította, mintha távoli zajt hallana. Aztán újra Lajosra nézett – hosszan, elnyújtott, mély pillantással, amelyben ott volt valami ősi, valami több az állati ösztönnél.
Majd felvonta a fejét, és halkan, csak egyetlen rövid hanggal felüvöltött.
A hang nem a vadászaté volt. Inkább búcsúé.
A farkas megfordult, és lassan eltűnt a fák között, a hóban alig hagyva nyomot maga után.
Lajos még nem tudta, hogyan fog felállni. Nem tudta, hogyan kerül haza. De azt tudta:
valami megváltozott. Valami visszatért hozzá abból, amit évekkel ezelőtt ő adott az erdőnek.
És hogy a veszély még korántsem múlt el.
A tisztuló hajnal.
Lajos hosszú percekig feküdt mozdulatlanul a hóban. A teste tiltakozott minden próbálkozás ellen, a karjai zsibbadtak, a lábai úgy remegtek, mintha nem is hozzá tartoztak volna. A kötél vörös csíkot hagyott a csuklóján, és amikor végre feltámaszkodott, a bordái között éles, szúró fájdalom hasított.
Mégis élt.
Ez volt az első gondolata.
A második pedig az, hogy nem maradhat ott.
A farkas eltűnt ugyan, de az erdő nem lett biztonságosabb. Az éjszaka közeledett, a hőmérséklet rohamosan zuhant, és a férfi tudta: ha nem indul el időben, a hideg végezhet vele úgy is, hogy nincs már sem kötél, sem orvvadász.
Lassan négykézlábra kényszerítette magát, majd nagy nehezen feltérdelt. A hó keserű szaga az orrába kúszott, a lehelete páraként gomolygott előtte. Amikor megpróbált felállni, a világ egy pillanatra elhomályosult, de nem engedett a szédülésnek. Összeszorította a fogát.
— Na, Lajos… még nem itt van a vége — mormolta maga elé rekedten, mintha a saját hangja adna kapaszkodót.
A fák között lassan lépdelt előre. Minden második-harmadik lépésnél meg kellett állnia, de a mozdulatok ismétlődése valami furcsa ritmust adott neki, amelyben nem volt helye a pániknak. Egy ideig a farkas patanyomait — vagyis inkább mancsnyomait — látta a hóban, de azok hamar eltűntek a sötétedő rengetegben.
A tisztás szélén túl kezdődtek a meredek részek. Lajos jól ismerte ezt az útvonalat: ha sikerül leérnie a patakhoz, onnan már alig egy óra az erdészház gyalog — egészséges embernek. Neki talán három is kell majd, vagy még több. De legalább tudta az irányt.
A sötétség lassan végleg betódult a fák közé. A hó ropogása alattomosan visszhangzott, és minden árny rezdülése úgy hatott, mintha valaki a háta mögött járna. Lajos igyekezett nem a hangokra figyelni, hanem a lépteire. Időnként még mindig az az érzés futott át rajta, hogy a farkas ott van valahol — nem fenyegetésként, inkább távoli jelenlétként. Egy furcsa, megmagyarázhatatlan biztonságérzetként.
A patakot megpillantva majdnem elsírta magát. A jeges víz csillogott a holdfényben, amely időközben kibukkant a felhők mögül. Lehajolt, hogy néhány maréknyi hideg vizet fröcsköljön az arcára. A fájdalomtól és fáradtságtól reszketett, de a hűvös víz egy pillanatra kitisztította a fejét.
Ekkor mozdulatot hallott.
Nem ordítást, nem rohanást — inkább járást. Nehéz, határozott lépteket, amelyek nem állathoz tartoztak.
Lajos megmerevedett.
A fák között a négy férfi közül az egyik tűnt fel. Fegyvere a vállán lógott, a mozgása magabiztos volt. Talán visszafelé indultak már, hogy megnézzék, mi maradt abból, akit felakasztottak. És nem számítottak arra, hogy az erdész még életben lehet.
— Megmondtam a többieknek, hogy nézzünk rá előbb — dünnyögte a férfi, szinte magának. — De ezek sose hallgatnak rám…
A hang közelebb ért, és amikor megpillantotta Lajost, egy pillanatra még ő is megtorpant.
— Azt a… hát te még élsz? — kérdezte döbbenten, majd arca torz vigyorba húzódott. — Na akkor… ezt gyorsan elintézzük.
Felemelt puskával indult meg felé.
Lajos hátrált volna, de a lábai megrogytak. A patak vize suttogva folyt mellette, mintha maga a természet is visszatartaná a lélegzetét.
Ekkor a sötétből tompa, mély morgás hallatszott.
A férfi megtorpant, a fegyvert oldalra fordította.
— Mi a…?
A morgás erősödött. Lépések követték. És mielőtt a vadász bármit tehetett volna, a fák közül előlépett a szürke árny.
A farkas.
Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a rezzenéstelen, ősi méltóság, amely Lajosra nézett a tisztáson.
A vadász káromkodott, hátrált, majd kapkodva felemelte a puskáját.
A farkas üvöltése úgy vágott át az éjszakán, hogy még a levegő is beleremegett.
És az a hang — mély, figyelmeztető, visszatarthatatlan — mintha az összes környékbeli állat lelkét magában hordozta volna. A vadász megdermedt. Egyetlen mozdulata sem volt már magabiztos. A puskát tartó keze remegett.
— Nem… nem éri meg — hebegte, majd lassan hátrálni kezdett. — Csak egy nyamvadt állat… nem… nem állok le vele.
A farkas még tett egy lépést előre, de nem vetette rá magát. Csak nézett. És a vadász végül megfordult, s futva menekült vissza a sűrűbe.
Mikor a léptei eltűntek, a farkas feje lassan Lajos felé fordult. A férfi térdre rogyott, szinte ösztönösen. Nem félelemből — tiszteletből.
— Köszönöm… másodszor is — mondta rekedten.
A farkas egyetlen pillanatra közelebb lépett, majd megállt. Tekintetük találkozott, s abban a csendben Lajos úgy érezte, mintha az erdő egésze lélegezne velük.
Aztán az állat megfordult, és eltűnt az éj sűrűjében.
Az erdészház fényei már órákkal később tűntek fel Lajos előtt. Mire belépett az ajtón, az egész teste remegett, de a megkönnyebbülés lassan átjárta. A rádióhoz botladozott, értesítette a hatóságokat, elmondta, mi történt. A hangja többször is megbicsaklott, de nem a félelem miatt, hanem mert újra és újra eszébe jutott az a szempár, amely kétszer is visszaadta az életét.
A hajnal érintése akkor kúszott be a hegygerinc fölött. Az első fénytől csillogó hó visszaverte a halvány arany ragyogást, és Lajos az ablak elé állva nézte, ahogy az erdő lassan felébred.
— Tartozom neked, öreg barátom — mondta halkan.
A távolban, a fenyők között valahol mozgás suhant. Nem látta pontosan, de mintha egy szürke alak csúszott volna át két törzs között, majd eltűnt.
És Lajos tudta:
vannak adósságok, amelyek nem pénzben mérhetőek.
Vannak szövetségek, amelyek nem szavakból, hanem tettekből születnek.
És vannak pillanatok, amikor az erdő visszaadja azt, amit egyszer elvettek tőle — vagy amit neki adtunk.
A történet ezzel nem ért véget.
Csak tovább íródott az erdő ködébe, a farkas lábnyomába, és egy ember szívébe, aki megtanulta:
néha a legnagyobb védelmet attól kapjuk, akitől a leginkább féltünk.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 27. (péntek), 10:28
