Nem volt családja, nem volt látogatója – de lett négy ember, aki nem ment el

A HÍVÁS.

A telefon akkor szólalt meg, amikor már azt hittem, aznap este nem történik semmi fontos.

A garázsban álltam, félhomályban. A motorom előttem, a blokk még langyos volt. /A rádió halkan szólt, valami régi magyar sláger, amit már akkor is unalmasnak tartottam, amikor fiatal voltam\./

A kezem olajos volt, a hátam fájt, az ízületeim recsegtek. Hatvan fölött az ember már számol ezekkel.

A kijelzőn idegen szám villogott.

– Kovács Márton – szóltam bele.

– Jó estét… a Szent János Gyermekkórházból hívom – mondta egy női hang. – Remélem, nem zavarok.

Ez a mondat mindig rossz hírt jelent.

– Mondja.

Hallottam, ahogy vesz egy nagy levegőt.

– Van nálunk egy kislány. Nyolc éves. Szabó Anna. Hat hete van bent az onkológián. A kezelések… már nem hatnak.

Nem szóltam közbe. Tudtam, ha most megszólalok, csak annyit mondanék: „sajnálom”.

Az pedig semmit nem segít.

– Nincsenek látogatói – folytatta. – Az édesanyja nem jön be. Az apjáról nincs hír. Anna minden nap figyeli a folyosót. Nézi, kihez jönnek. Ma megkérdezte tőlem… hogy vele mi a baj.

A nő hangja elcsuklott.

– Azt mondta, az apja régen motorozott. És hogy a motorosok nem hagyják magukra egymást. Megkérdezte, léteznek-e még ilyen emberek.

A motor mellett álltam, és egyszer csak túl nehéz lett minden.

– Mit szeretne tőlünk? – kérdeztem.

– Csak… hogy valaki bemenjen hozzá. Hogy ne egyedül legyen.

Nem gondolkodtam.

– Holnap ott leszünk.

A SZOBÁBAN.

Másnap négy motor állt meg a kórház előtt. Nem volt zaj, nem volt mutatvány. Csak négy öreg férfi, kopott bőrdzsekiben.

Németh Árpád, Székely Gábor, Varga Zoltán és én.

A biztonsági őr végignézett rajtunk.

– Gyerekosztály?

– Igen.

Sóhajtott.

– Harmadik emelet. Ne ijesztgessék a gyerekeket.

– Nem szoktuk – mondta Zoli.

A folyosón fertőtlenítőszag volt. A nővér, Réka, idegesen gyűrögette a kezét.

– Anna nagyon gyenge – mondta. – De még figyel. Ne beszéljenek mellé.

Bementünk.

Anna az ágyban feküdt. Kopasz volt, vékony, de a szeme élénk.

– Ti vagytok azok? – kérdezte.

– Igen – feleltem.

– Nem vagytok ijesztőek – mondta egy kis gondolkodás után.

Nevettünk.

– Akkor jó – tette hozzá. – Maradhattok.

Leültünk. Nem siettünk. Meséltünk. Hallgattunk. Anna kérdezett.

– Nektek mindig van valakitek?

– Nem – mondta Gábor. – De amikor kell, igen.

– Nekem nincs – mondta Anna halkan.

– Most van – feleltem.

Anna sokáig nézett rám.

– Akkor… lehetek én is olyan, mint ti?

– Már az vagy.

AKIK MARADNAK.

Hat héten át jártunk.

Felváltva. Néha együtt. Anna szobája lett az egyetlen hely a kórházban, ahol nem csak vártak.

Anna elnevezte magát Reménynek. Azt mondta, könnyebb így felkelni.

Egy hajnalon Réka hívott.

– Most.

Anna már alig beszélt. De amikor beléptünk, mosolygott.

– Tudtam, hogy jöttök.

– Itt vagyunk – mondtam.

– Nem félek – suttogta. – Csak… maradjatok.

Maradtunk.

Meséltünk neki egy útról, ami nem fáj. Aztán Anna elaludt. Végleg.

A temetésen sokan voltak. Több, mint amennyit ismert.

Réka odalépett hozzánk.

– Az édesanyja látni akarta – mondta. – Anna nemet mondott. Azt mondta: „Akik itt vannak, azok szerettek.”

Azóta is járunk. Kórházról kórházra.

Nem tudunk mindent megoldani.

De nem hagyunk senkit egyedül.

Mert néha ennyi is elég.

Megérkezni.És ott maradni.

Epilógus – Ami velünk marad.

Egy év telt el.

Nem volt évforduló, nem volt kijelölt nap, amikor kimondtuk volna, hogy „mostantól másképp lesz”. Mégis tudtuk. Az ember megérzi az ilyesmit. Ahogy megérzi, ha egy út véget ér, és egy másik – akármilyen keskeny is – elkezdődik mellette.

A motorom ugyanabban a garázsban állt, mint mindig. A falon ugyanazok a régi képek lógtak: túrák, arcok, akik közül néhányan már nem élnek. De lett egy új is. Egy egyszerű rajz, bekeretezve. Egy motor, amin egy kislány ül, túl nagy sisakban, alatta egy felirat: „Remény”. Anna rajzolta. Az utolsó hetek egyikén adta oda, kicsit remegő kézzel.

Nem mondta, miért.

Aznap reggel együtt indultunk útnak.

Négy motor, csendesen. Nem konvoj, nem demonstráció. Csak egy út. A kórház felé, ahol most már más gyerekek feküdtek, más szobákban, ugyanazzal a kérdéssel a szemükben.

A nővérek felismertek minket. Már nem kérdeztek. Tudták, miért jöttünk.

Az egyik szobában egy kisfiú feküdt, alig hat éves. Az ágya mellett egy műanyag autó hevert a földön, az egyik kereke hiányzott. Amikor beléptünk, ránk nézett, majd komolyan megszólalt:

– Ti maradtok?

Egymásra néztünk.

– Igen – mondtam. – Maradunk.

Nem beszéltünk Annáról. Nem volt rá szükség. Ő ott volt velünk anélkül is. Minden alkalommal, amikor leültünk egy ágy mellé. Minden alkalommal, amikor nem siettünk el. Amikor nem próbáltunk okosat mondani. Csak ott voltunk.

Később, amikor már indultunk volna, Réka nővér megállított minket a folyosón.

– Tudják – mondta halkan –, azóta mások is jönnek. Önkéntesek. Családok. Olyanok, akik eddig féltek. Azt mondják, látták, hogy maguk nem fordultak vissza.

Nem válaszoltunk. Nem kellett.

Este, amikor hazaértem, leültem a motor mellé. Végigsimítottam a tankon. A fém hideg volt, de ismerős.

– Na – mondtam félhangosan –, Remény. Még mindig itt vagy.

És mintha a garázs csendjében lett volna valami válasz. Nem hang. Inkább egy érzés. Hogy amit egyszer elkezdtünk, azt már nem lehet befejezni.

Mert vannak utak, amik nem a térképen vannak.

És vannak emberek, akik akkor is velünk maradnak, amikor már nem látjuk őket.

Mi pedig megyünk tovább.

Lassan.Figyelmesen.Nem mindenkiért.

De mindig valakiért.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. december 15. (hétfő), 11:11