? Odaadta az egész fizetését az anyósának, hogy megmentse haldokló férjét – de egy nap figyelmeztetés nélkül elment. Ami ezután következett… az mindent megváltoztatott... ?
A férfi a távolból nézte őket.
Az ablak túloldalán ott ült a felesége, Timi, fáradt arccal, de még mindig gyönyörűen. Az ölében egy színes pléd alá bújva Brigi lapozgatott egy mesekönyvet. /Mellette Gábor, komoly arccal, mintha már felnőtt volna\./
Ők hárman. Nélküle.
A férfi ökölbe szorította a kezét a kabátzsebében. A szívét mintha jeges kéz markolta volna. Három hónapja hagyta el őket. Nem mondta meg, miért. Nem tudta volna elviselni a fájdalmat a szemükben.
Rák. Előrehaladott. Visszafordíthatatlan.
Az orvos szinte suttogva mondta ki: „Legfeljebb fél év. Ha szerencséje van.”
Ő pedig úgy döntött, elmegy. Elmegy, mielőtt gyengének látják. Mielőtt szemtanúi lennének annak, ahogy leépül. A gyerekeknek nem ilyen apára van szükségük. És Timi… ő megérdemli, hogy újra boldog legyen. Nélküle.
De most itt van. Mégis.
Nem bírta ki, hogy ne lássa őket újra.
– Anya, apa miért nem jön vissza? – kérdezte halkan Gábor.
Timi szeme megtelt könnyel, de nem hagyta, hogy kibuggyanjanak.
– Emlékszel, mit mondtam? Hogy apának el kellett mennie valami fontos miatt.
– De az már régen volt… – Gábor hangja megremegett. – Már karácsony is elmúlt.
Brigi halkan megszólalt:
– Szerintem apa beteg. Csak nem akarja, hogy szomorúak legyünk. A mesében is így volt…
Timi szeme elkerekedett.
– Mi? Milyen mesében?
Brigi vállat vont, és tovább lapozta a könyvet. Csak úgy, mintha nem lenne jelentősége.
A férfi az ablak előtt állva visszatartotta a lélegzetét. Brigi… megérezte?
A férfi másnap is eljött.
És azután is.
Mindennap ugyanaz a sarok, ugyanaz az ablak. A kockaköves utcán álldogált, egy régi, kopott sapkában, amit Timi még évekkel ezelőtt ajándékozott neki. Még most is az ő illatát érezte rajta – vagy csak az emlékei játszottak vele?
A szíve minden nap egyre nehezebben dobogott. A teste lassan feladta, de a lelke... A lelke még mindig hozzájuk tartozott.
Odabent az élet ment tovább. Vagy legalábbis próbálták.
Timi egyre gyakrabban hagyta nyitva a függönyt. Talán reménykedett. Vagy csak próbált nem bezárkózni. A hiány ott lüktetett minden mozdulatában.
Brigi egyszerűen csak rajzolt.
– Ki ez itt, szívem? – kérdezte Timi, miközben az egyik rajzot nézte.
Brigi megvonta a vállát.
– Csak apa. Tudom, hogy figyel minket. Néha érzem, hogy ott van.
Timi szeme megremegett.
Gábor csak lehajtotta a fejét.
A férfi mindezt látta. Egy része fel akart rohanni a lépcsőn, berontani az ajtón, ölelni, zokogni, elmondani mindent. Hogy fél. Hogy nem akarta őket így elhagyni. Hogy minden percben velük volt, még ha nem is látták.
De aztán jött a köhögés. Az a gyilkos, száraz köhögés, ami térdre kényszerítette. A mellkasa égett, mintha izzó vassal szúrták volna keresztül.
Ahogy lehajolt, valaki egy forró teáscsészét nyújtott felé.
– Tessék. Magának nagyobb szüksége van rá, mint nekem.
Egy öreg néni állt mellette, kedves, szomorú szemekkel. Ismeretlen volt, mégis... valahogy ismerős.
– Maga minden nap itt van – mondta az asszony halkan.
A férfi próbált mosolyogni, de csak egy görcsös grimasszá sikerült.
– Néha... muszáj megnéznem, hogy még mindig boldogok nélkülem.
Az asszony csak bólintott.
– És mi van akkor, ha nem azok?
Csend.
A férfi először nem válaszolt. Aztán elfordította a fejét.
– Akkor legalább nem velem boldogtalanok.
Odabent Timi becsukta Brigi rajzfüzetét. Az utolsó rajzon az a halvány alak már kicsit közelebb állt hozzájuk.
Nagyon lassan, szinte észrevétlenül.
Aznap este Timi nem tudott aludni.
A ház csendes volt, csak Brigi szuszogása hallatszott a másik szobából, és Gábor halk, egyenletes lélegzete az emeleti ágyból. Ők már álmodtak. De Timi szemhéja nem csukódott le. Csak bámulta a mennyezetet, ahol az árnyékok lassan változtak a lámpafényben.
Aztán megmozdult benne valami.
Valami, ami már hetek óta nőtt, de most tört csak felszínre.
Felállt, elővett egy régi fényképalbumot, leült a konyhaasztalhoz, és végiglapozta.Esküvői kép. Együtt a Balatonnál. Gábor születése.
És a férfi… mindig ott volt. Mindig mosolygott. Mindig élt.
Timi megszorította a fényképet.
– Hol vagy most? – suttogta. – Miért nem engedsz el végre… vagy miért nem jössz vissza?
Másnap reggel, amikor felhúzta a függönyt, már nem volt ott.
Üres volt a sarok.
Nem állt ott a férfi, nem volt sapka, nem volt semmi.Csak a szél játszott a falevelekkel, és Timi szívében hirtelen űr támadt, amit nem értett.
Brigi is odasomfordált, nyújtogatta a nyakát.
– Anyu, hova tűnt apa?
Timi megremegett.
– Talán… talán máshová ment – próbálta kimondani, de a torkában gombóc lett. – Talán már nem figyel minket.
– De igen – mondta Brigi, és határozottan bólintott. – Ma éjjel az álmomban volt. Azt mondta, el kell búcsúznunk, mert elindul oda, ahol már nem lesz beteg.
Gábor az ajtófélfának támaszkodott, lehajtott fejjel.
– És azt is mondta… hogy azt akarja, hogy boldogok legyünk. Még akkor is, ha ő már nem jön vissza.
Timi szemei megteltek könnyel.
És ugyanebben a pillanatban…
A város túlsó végében, egy kórházi ágyon, a férfi kinyitotta a szemét.
Mellette az öreg néni ült – az, aki egyszer teát adott neki. Irénke néni. A nővér azt mondta, ő az utolsó önkéntes látogató, aki még mindig bejár az osztályra.
– Akkor most eldőlt? – kérdezte Irénke halkan.
A férfi bólintott.
– Itt az ideje. Nem lehet csak nézni őket az ablak mögül. Meg kell tanulni elengedni…
Irénke csendben megfogta a kezét.
– Vagy újra élni.
A férfi rápillantott. Fáradt mosoly bujkált a szája sarkában.
– Te mit tennél?
Az idős nő elmosolyodott.
– Én visszamennék. Ha még lenne egy esélyem. Akár egyetlen napra is.
A férfi másnap reggel újra ott állt.
De nem a sarokban.
Hanem az ajtó előtt.
A keze remegett, ahogy megnyomta a csengőt.
Odabent Brigi rajzolt éppen. Gábor épp az asztalnál ült egy tankönyv fölött. Timi pedig... csak állt, mozdulatlanul, az ajtó felé fordulva, mint aki pontosan érezte, ki van a túloldalon.
A csengő újra szólt.
Timi keze megállt a levegőben, mintha valami láthatatlan erő tartaná vissza attól, hogy lenyomja a kilincset.
A gyomra összeszorult, a szíve a torkában dobogott. Nem tudta, mitől fél jobban: attól, hogy tényleg ő áll odakint… vagy attól, hogy nem.
Aztán lassan lenyomta a kilincset.
Kinyílt az ajtó.
Ott állt.
Ugyanaz a kabát, kicsit gyűröttebb. Ugyanaz a tekintet – de most sokkal mélyebb, fáradtabb, megtört és mégis… élő. Melegebb. Emberibb.
Timi nem szólt, csak nézte.
A férfi nem próbált mosolyogni. Csak állt ott, mint egy gyerek, akit hazaküldtek a táborból, mert elfelejtett bocsánatot kérni.
– Sajnálom – mondta végül. – Minden percet. Minden eltűnt napot. Minden nemet. Minden csöndet. És főleg… azt, hogy csak néztelek a távolból, de nem jöttem közelebb.
Timi szája megremegett. A hangja suttogásként jött elő.
– Miért most?
– Mert… – lehajtotta a fejét. – Azt hittem, már nem jár nekem egy új esély. Azt hittem, nincs már mit visszahozni. De amikor megláttalak ott a verandán, a gyerekekkel… rájöttem, hogy ha van még bármi, amit adhatok… az a jelenlétem.
– És ha nincs? – kérdezte Timi, és a hangjában ott remegett az évek fájdalma. – Ha már túl sok minden történt? Ha a gyerekek sem értenék meg?
Ebben a pillanatban Gábor jelent meg mögötte.
Nem szólt semmit. Csak kilépett az ajtón, odament a férfihoz, és halkan annyit mondott:
– Ha bántani jöttél anyát, akkor mehetsz.
A férfi lehunyta a szemét.
– Nem bántani jöttem. Csak… haza.
Brigi is kijött, a kezében egy rajz. Odatartotta a férfinak.
– Ezt tegnap este rajzoltam. Te vagy rajta. Meg mi. Együtt. Azt mondtad az álmomban, hogy ma reggel eljössz. És hogy már nem fogsz félni.
A férfi remegő kézzel vette át a rajzot. Az ajkai között alig hallhatóan csúszott ki a szó:
– Köszönöm…
Timi nézte őket. A két gyerekét, ahogy ott állnak mellette. A férfit, akit eltemetett magában már ezerszer… és mégis ott volt. Élve. Sebzetten. De ott.
A keze megmozdult. És félénken kinyújtotta felé.
A férfi habozott. Aztán finoman megfogta.
Meleg volt. Valóságos. Igazi.
– Még mindig félek – mondta a nő halkan. – De talán… nem egyedül.
A férfi bólintott.
– Ez már valami. És ha nem bánod… kezdeném azzal, hogy ma este együtt vacsorázunk.
Gábor elmosolyodott.
– De te főzöl – mondta.
Brigi nevetett.
– És nincs több eltűnés, jó?
A férfi felemelte a kezét.
– Esküszöm. A sarok helyett most már az asztalnál fogok ülni.
Timi végre elmosolyodott. Keserédes, óvatos mosollyal. De mosollyal.
És így, annyi év után… először nem csak a múlt nézett vissza rá. Hanem a jövő is.
2025. április 16. (szerda), 08:05
