SOKKOLÓ CSALÁDI DRÁMA: Megállt az élet, amikor Viktóriát felhívták – „Hol vagy, te bolond? Egy órája éhezünk a házad alatt!

Viktória lassan, szinte robotpilóta-üzemmódban sétált hazafelé a forgalmas belvárosi utcán. /A napja katasztrofális volt\: két megbeszélés egymás után, egy kiborító vita az egyik beszállítóval, majd a végső csapás – egy gyakornok hibája miatt az összes jelentést újra kellett csinálnia\./

Már este volt, a feje lüktetett a fájdalomtól, a gondolatai összekuszálódtak, és egyetlen dologra vágyott: hogy végre hazaérjen, ledobja a kényelmetlen magassarkú cipőjét, beálljon a forró zuhany alá, és szó szerint bezuhanjon az ágyba.

A táskájában lévő telefon rezegni kezdett, szinte idegesítően. Viktória kelletlenül előkotorta. Azt hitte, hogy a férje, Viktor hívja, hogy megkérdezze, mit vacsorázzon, mert szegény lélek a hűtő kinyitásán túl nem sok mindent tudott kezdeni az ételekkel. De a kijelzőn egy ismeretlen szám villogott. Általában sosem vette fel az idegenek hívásait, de most valami megmagyarázhatatlan ösztön azt súgta: "Vedd fel!"

– Halló – szólt bele fáradtan Viktória, miközben tovább baktatott a járdán.

– Hová mész, te lökött?! – harsant fel egy rekedt hang a vonal másik végén. – Egy órája állunk a házad alatt, éhesek vagyunk!

Viktória szinte megmerevedett a járdán, mint akit leforráztak. Az emberek továbbra is siettek mellette, a város zsongott körülötte, de ő mozdulatlanul állt, a szíve hevesen vert. Ez a hang... Ez a sajátos, kissé éles tónus azonnal felismerhető volt. Ez nem volt más, mint a férje nagynénje, Takács Irénke.

– Tessék? – kérdezte Viktória, bízva benne, hogy valamit félreértett.

– Hát süket vagy?! – mordult rá Irénke. – Itt vagyok, én, az anyósod, Márta néni, meg Sanyika! Egy órája várunk, ne szórakozz már!

Viktória a homlokát ráncolta, próbálta felidézni, hogy mégis mire kellett volna emlékeznie. De nem volt semmilyen családi esemény, születésnap, névnap, ünnep vagy beígért látogatás. Ráadásul Viktor sem szólt semmit arról, hogy rokonság érkezik.

– Irénke néni, ne haragudj, de nem tudtam, hogy jöttök – felelte óvatosan Viktória, igyekezve megőrizni a nyugalmát.

– Hogyhogy nem tudtad?! – fortyant fel az asszony. – Már múlt héten megbeszéltük Viktorral! Azt hittem, ő szólt neked!

Viktória sóhajtott egy hatalmasat. Tökéletes, ismét egy újabb "kedves kis meglepetés" Viktortól. A férje hajlamos volt elfelejteni olyan apróságokat, mint például: "Ja, anyám és a fél rokonság holnap nálunk ebédel."

– Viktor egy szót sem szólt – jelentette ki határozottan Viktória. – Most végeztem a munkában, nagyjából negyven perc múlva leszek otthon.

– Negyven?! – hördült fel Irénke néni. – Hát majd éhen halunk itt a hidegben!

Viktória kezdte érezni, hogy a vér felforr az ereiben. Nem elég, hogy a saját napja pokoli volt, még a férje rokonai is az ő nyakába zuhantak, mint valami bombatámadás. Ráadásul úgy követelőztek, mintha csak az lenne a dolga, hogy rohanjon haza őket kiszolgálni.

"Mi lett volna," gondolta, "ha épp nem is vagyok itthon? Ha máshol alszom? Ha éppen külföldön vagyok?"

– Nézd – mondta, próbálva a hangját higgadtnak tartani –, nem tudtam, hogy jöttök. Most elindulok haza, de nem tudok gyorsabban menni.

– Sanyika már a falat kaparja az éhségtől! – panaszkodott Irénke, a háttérben Sanyi morgolódása hallatszott.

Sanyi – a férje unokatestvére – egy harmincöt éves örök kamasz, aki még az anyukája szoknyáját sem tudta elengedni, és még egy szendvicset sem tudott magának kenni.

– Hol van Viktor? – kérdezte összeszorított fogakkal Viktória.

– Honnan tudjam? Nem veszi fel a telefont! – förmedt rá Irénke. – Biztos megint túlórázik!

Viktória köszönés nélkül bontotta a vonalat. A keze ökölbe szorult, a feje dübörgött. Azonnal tárcsázta Viktor számát. A hívás hosszú sípolásba fulladt, majd a hangposta kapcsolt be. Újrapróbálta. Semmi.

"Na persze," gondolta keserűen. "Tudja, mi készül itt, és gyáván lapít valahol."

Még fel sem tette volna a telefont a táskába, mikor újra megcsörrent. Most a kijelzőn az anyósa, Márta néni neve jelent meg.

– Vikikém, drága szívem, jössz már? – csepegett a mézesmázos hang a vonalból. – Egy kicsit megfagytunk itt az utcán, Irénke már kiborult.

– Márta néni, sajnálom, de tényleg nem tudtam, hogy jöttök – ismételte türelmesen Viktória. – Viktor nem mondott nekem semmit.

– Hogyhogy nem?! – hüledezett Márta néni, mintha épp most mondta volna neki valaki, hogy a Föld lapos.

– De hát azt mondta Viktor, hogy mindent megbeszéltetek! Jaj, hát mind hibázunk néha, nem igaz? Siess már, édesem! Irénke éhesen olyan, mint egy ketrecbe zárt oroszlán!

Viktória vett egy mély levegőt. Két út állt előtte: hazarohanni, feltépni a hűtőt, és szolgálni az éhes rokonokat, vagy... végre egyszer az életében a saját kényelmét választani.

– Tudjátok mit? – mondta halkan, de sziklaszilárdan. – Menjetek el valahová enni. Én akkor érek haza, amikor érek.

– Tessék?! – majdnem sikítva visszhangozta Márta néni. – Egy étterembe? Hát milyen dolog ez?

– Pontosan az, amit mondtam – felelte Viktória nyugodtan. – Dolgoztam egész nap, fáradt vagyok. Nem várok hívatlan vendégeket vacsorával.

– Viktória, megváltoztál! – háborgott Márta néni. – Mivé lettél?!

– Olyan emberré, aki végre kiáll magáért – mondta Viktória, és egy szabad mosoly bujkált az arca sarkában.

Ezzel egyszerűen bontotta a hívást. Nem rohant haza, nem kapkodott, nem stresszelt. A legközelebbi kávézóban vett egy forró kapucsínót, és helyette besétált a közeli parkba.

A lágy esti szellő megcirógatta az arcát, és Viktória hirtelen úgy érezte, mintha egy hatalmas kőtömb gördült volna le a mellkasáról.

Először az életében nem volt tökéletes házigazda. Először választotta önmagát.És baromi jó érzés volt.

Ahogy Viktória lassan sétált a parkban, érezte, hogy a feszültség szép lassan kihúzódik a tagjaiból, mint egy makacs tüskesor, amit végre eltávolítanak a bőre alól.

Minden lépésnél könnyebbnek érezte magát. Megállt egy padnál, leült, és belekortyolt a kávéjába.

Az arca felengedett, a szemében csillogás gyúlt. "Miért nem tettem ezt már régebben?" – gondolta, miközben nézte, ahogy a gyerekek kergetőznek a parkban, a kutyák ugatnak, és az emberek nevetve sétálgatnak.

A telefonja persze nem hagyta nyugton. Újra megcsörrent.Kijelző: Viktor hív.

Viktória hagyta, hogy a telefon csörögjön, mintha csak valami távoli tücsök ciripelne. De a kávé harmadik kortya után végül mégis felvette.

– Hol vagy? – sziszegte Viktor idegesen. – Anyámékék majd megfagynak odakint!

– Jó estét neked is, drágám – válaszolta Viktória szárazon. – Dolgoztam egész nap, nem rohanok haza vadidegen vendégekhez.

– Vadidegen?! – hüledezett Viktor. – Az anyámról és a nagynénéimről beszélsz!

– Igen – felelte Viktória nyugodtan. – Akik előzetes bejelentés nélkül estek be, és követelik, hogy szervírozzak nekik vacsorát. Bocs, de nem így működik.

– Ezt nem hiszem el! – dühöngött Viktor. – Micsoda feleség vagy te?!

– Egy olyan, aki épp most tanulja, hogy nem kell mindenkinek mindent eltűrnie – mondta Viktória, és a hangja szilárd volt, mint a szikla.

Pár másodperc csend. Csak Viktor zihálása hallatszott a vonal másik végéről.

– És most mit akarsz? – kérdezte végül sértődötten.

– Azt, hogy te oldd meg ezt.

– válaszolta Viktória egyszerűen. – Te hívtad őket, te szervezted, te felelsz értük.

– De hát dolgoztam! – nyafogott Viktor. – Nekem is nehéz napom volt!

– Akkor üdv a klubban – vont vállat Viktória. – Tudod, a felnőtt életben mindenkinek vannak nehéz napjai. A különbség csak az, hogy ki hogyan kezeli.

– Na jó... – fújta ki mérgesen a levegőt Viktor. – Akkor rendelünk valamit.

– Remek ötlet – felelte Viktória, és bontotta a hívást, mielőtt férje még bármi mást kinyöghetett volna.

Egy pillanatig bűntudat fészkelődött benne. Nem volt hozzászokva, hogy nemet mondjon, főleg nem ilyen egyértelműen. De aztán újra körbenézett a parkban: a fények csillogtak, a gyerekek nevetgéltek, egy kutya épp egy bottal birkózott. Az élet ment tovább – és ő is vele együtt.

Kézbe vette a telefonját, megnyitotta a kedvenc zenés appját, bedugta a fülhallgatót, és elindított egy lazító playlistet. A finom dallamok alatt egyszerűen elmosolyodott.

Ekkor megérkezett egy újabb üzenet a telefonjára.

"Vikikém, ha hazajössz, beszélnünk kell. — Viktor"

Viktória sóhajtott."Ó, igen. Beszélgetni akar. Mert ha valamit nagyon elrontott, akkor mindig beszélgetni akar."

Nem siette el a hazamenetelt. Még tíz percet üldögélt a parkban. Átgondolta az életét, a házasságát, a folyamatos megfelelési kényszert, amit hosszú évek alatt Viktor családja belenevelt.

És most először nem érezte magát bűnösnek azért, hogy magára gondol.

Felállt, összecsomagolta a kávés poharat, és lassan, de biztos léptekkel indult haza.

Amikor Viktória végre elérte a házukat, távolról már látta a kis csoportosulást a lépcsőház előtt. Ott ácsorgott Márta néni, Takács Irénke meg Sanyi, mindhárman karba tett kézzel, mint valami sértett bizottság, ami az ő azonnali elítélésére készült.

Amint megpillantották, Irénke rögtön csípőre tett kézzel odaviharzott hozzá.

– Na végre, hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel! – kezdte támadólag. – Mi vagy te, valami hercegnő?

Viktória egyetlen pillanatra sem lassított.

– Szia, Irénke néni – mondta hűvösen. – Szia, Márta néni. Szia, Sanyi.

Márta néni azonnal könnyekig meghatott hangon szólalt meg:

– Vikikém, hát éhen halunk! Ezt nem érdemeltük meg! Ekkora bánásmódot!

Viktor, aki eddig a háttérben lapított, most előlépett, mint egy rosszul idomított macska.

– Szívem – kezdte, erőltetett mosollyal –, talán most már beengedhetnénk őket?

Viktória szigorúan ránézett.

– Be lehet jönni – mondta szárazon. – De előre szólok: nincs vacsora, nincs terített asztal, és nem fogok másfél órát állni a konyhában.

A kis társaság megdermedt, mint akit jeges vízzel öntöttek nyakon. Ez nem az a Viktória volt, akit megszoktak.

– Dehát... – kezdte Márta néni.

– Dehát semmi – vágott a szavába Viktória. – Van a sarokban egy pizzéria. Pár perc séta. Ha éhesek vagytok, oda is be lehet ülni.

Irénke összeszorította a száját.

– Milyen feleség vagy te?! – sziszegte.

– Egy olyan, aki dolgozik egész nap, nem cseléd – felelte Viktória határozottan.

Sanyi, aki eddig csak pislogott, most végre megszólalt:

– Akkor... rendeljünk valamit?

– Remek ötlet, Sanyika – bólintott Viktória, és elővette a telefonját. – Van netem, hívok nektek egy pizzát.

Amíg mindenki elképedve állt, Viktória pötyögött párat a telefonján, majd közölte:

– Harminc perc, és itt a pizza. Addig viszont – bólintott a nappali felé – helyezzétek magatokat kényelembe. Én meg lefürdök.

Irénke horkanva bevonult, Márta néni sóhajtozva követte. Sanyi viszont valamiért megkönnyebbültnek tűnt – talán már a sajt szalámis pizza illatát érezte előre.

Viktor morgott valamit az orra alatt, de nem szólt egy szót sem. A felesége új Viktóriával nem mert most vitába szállni.

Amikor Viktória bezárta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, és megérezte a forró víz gőzét, úgy érezte, mintha újjászületne. A vízcseppek lemosták róla a nap minden stresszét, a kényszert, a megfelelést, az állandó bűntudatot.

Fél órával később, tiszta pizsamában, vizes hajjal, egy bögre meleg citromos teával a kezében ült le a kanapéra. A rokonok már csendben, kissé megszeppenve majszolták a pizzát.

Viktor óvatosan odasettenkedett hozzá.

– Szívem... – kezdte halkan. – Haragszol rám?

Viktória felnézett rá.

– Nem haragszom – mondta. – Csak nem vagyok többé a szolgátok.

– De hát... – próbálkozott Viktor.

– Semmi "de hát" – vágta el rövidre Viktória. – Én is ember vagyok. Fáradt vagyok. Jogom van pihenni, nem csak másokat kiszolgálni.

Viktor összerándult, mint egy megdorgált iskolásgyerek.

Márta néni csöndben bólintott, talán először életében elfogadva, hogy a menyének is van szava.

Irénke még valamit dünnyögött, de végül belefulladt a pizzájába.

Sanyi meg felkiáltott:

– Ez a pizza tényleg nagyon jó!

Viktória elmosolyodott.Nem volt tökéletes este, de ő tökéletesen érezte magát.

És ez volt az igazi győzelem.

 

2025. április 29. (kedd), 12:44