Pontosan egy évvel ezelőtt hagytam ott a toprongyos ápolatlan feleségemet. Azért hagytam el, mert…
Minden ember szokott hibázni, nincs ebben semmi különös. /Pont ellenkezőleg, a hibák mindennél jobban ösztönöznek minket, és növelik a határozottságunkat, bár sokan mégis személyes kudarcként fogják ezt fel és ettől még lehangoltabbá válnak\./
Biztos vagyok abban, hogy bármilyen hibát alaposan ki kell elemezni és úgy kell elfogadni, mint egy tapasztalatot: mindenki hibázik akárcsak te.
Példaként szolgálhat a következő történet, egyszerűen csak vond le a következtetéseket és tanulj belőle. Igen, az ember hibázott és most már sajnálja, de ugyanakkor tanult belőle valamit.
Természetesen mások tapasztalatait nem lehet összehasonlítani a sajátunkkal, de próbáld meg megérteni, mert az üzenet valójában nagyon egyszerű. Íme, egy férfi története, aki elhagyta a feleségét…
„Pontosan egy éve jöttem el a feleségemtől. Azért hagytam el, mert megismerkedtem egy fiatal és vonzó lánnyal, aki olyan örömökkel ajándékozott meg, amilyennel a feleségem már régóta nem.
A sminkelést teljesen elfelejtette, nem ápolta a haját és arra lettem figyelmes, hogy egyre gyakrabban izzadságszagú.
A nőiesség legalapvetőbb részeit is elfelejtette: a körömápolást, lábait borotválni, melltartót viselni, aminek következtében a mellei megereszkedtek… Egy szóval, ezek mind nagyon negatív hatással voltak rám. Én már nem azt a nőt láttam benne, akibe beleszerettem. Így hát eljöttem.
Pontosan egy évvel ezelőtt szakítottunk, és a mai napon találkoztam a volt feleségemmel.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy három gyermekes anya (az én gyerekeimé!) és én nagyon elgondolkodtam azon, hogy mi is történhetett valójában. Elképzelhető, hogy amikor velem élt, akkor nem volt ideje az edzőteremre, hiszen minden idejét rám és a gyerekekre szentelte.
Lehet, hogy azért nem borotválta a lábait, nem szedte ki a szemöldökét, mert ránk főznie, mosnia és takarítania kellett? Most azon gondolkodom, lehet hogy ő mégis boldog volt? Hiszen Ő mindig is egy nagy és erős családról álmodott és szeretett volna valakiről gondoskodni. Talán szép volt az élete, csak ezt én nem tudtam értékelni…
Csak egyet szeretnék mondani: tudom, hogy mit is jelent egy igazi nő a családban és én elengedtem, elvesztettem őt, azt aki a legboldogabbá tudott tenni engem.
Elcseréltem a belső szépséget a külsőért. Ő egy olyan emberrel találkozott, aki nem szolgaként tekintett rá, és adott neki kellő időt arra, hogy magára is figyelhessen. Most már nagyon késő ezen változtatni…”
Mindig, amikor azt hiszed, hogy valaki nem méltó hozzád vagy nem felel meg az elvárásaidnak, csak egyszerűen nézz magadba és gondolkodj el azon, hogy te mit is tudsz adni ezért cserébe. Nem lehet az, hogy épp most követsz el egy hibát? Ha ezt nem tudod most eldönteni, akkor gyorsan tegyél valami jót a hozzád közelállóval!
Forrás: ketkes.com
2017. december 01. (péntek), 21:58
Kapcsolódó cikkünk
Kiengedtek minket a kórházból – de nem azért, amire gondolnál!
Amikor végre azt mondták, hogy mehetünk, meg kellett volna könnyebbülnöm.
De teljesen leblokkoltam. A kislányom, Zsófi, maszk mögött mosolygott, szorította a kis nyusziplüssét, és integetett minden nővérkének. Én viszont csak egy dolgot éreztem: szorít a gyomrom.
Nem volt hová mennünk.
A lakbért hónapok óta nem fizettem – éjjel-nappal vele voltam bent, vártam az eredményeket, a kezeléseket, a reményt. A férje már rég eltűnt.
A munkahelyemen azt mondták, megértenek… aztán két hete már nem is hívtak. Pontosan tudtam, mit jelent ez.
Próbáltam nem mutatni. Mosolyogtam rá, megsimítottam a haját, engedtem, hogy vegyen egy lufit az ajándékboltból – pedig tudtam, nincs rá pénzünk.
Aztán a kórház előterében megjelent két rendőr.
Egy pillanatra bepánikoltam – azt hittem, tartozások vagy hiányzó papírok miatt jöttek.
De az egyik nővér csak bólintott, és odasúgta:
– Minden rendben van. Segíteni jöttek.
A rendőrök felajánlották, hogy viszik a táskánkat, és elvisznek egy „ideiglenes szállásra”. Fogalmam sem volt, mit jelent ez – túl fáradt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem.
Úgy mentünk ki, mint bármelyik család – a táskák kerekei csikorogtak, a nővérek búcsút intettek.
De amikor kiléptünk, az egyik rendőr odahajolt hozzám, és átnyújtott egy fehér borítékot.
– Csak akkor nyisd ki, ha már benn ülsz a kisbuszban – mondta.
Most már benn ülünk.
A boríték az ölemben van.
És most vettem észre valamit a sarkában. Egy nevet.
Az ő nevét. ⬇️
(A teljes történet az első hozzászólásban ??)
Kiengedtek minket a kórházból – de nem azért, amire gondolsz
Amikor végre közölték velünk,...
