Reggel kiléptem az erkélyre, és azonnal észrevettem valami egészen különöset a falnál: odabent mozgott valami, amitől egy pillanat alatt kirázott a hideg, főleg amikor kezdett leesni, mivel is állok szemben ??

Reggel volt, még félálomban léptem ki az erkélyre, csak annyi szándékkal, hogy kiengedjem a lakásból az éjszaka állott levegőjét, amikor a szemem sarkából valami egészen szokatlan vonta magára a figyelmemet a falnál. Először azt hittem, csak a fény játszik velem, de aztán láttam: odabent mozgott valami.

Nem kívül. /Nem a felszínen\./

Hanem a fal belsejében.

A mozgás lassú és nyugtalanító volt, mintha egy élőlény próbálna utat találni egy olyan helyen, ahol nem lenne szabad léteznie.

Egy pillanat alatt elöntött a hideg. A gondolataim összevissza cikáztak — árnyék, vezeték, rovar… majd hirtelen bevillant a legrosszabb lehetőség is. Megdermedtem, a szívem vadul vert, és hirtelen már levegőt is alig vettem.

Ahogy tovább figyeltem, egyre világosabb lett: ez nem képzelgés. A mozgás rángatózó volt, ügyetlen, kétségbeesett. Valami előre próbált jutni, miközben egy vékony farokszerű rész kilógott a fal repedéséből.

Abban a pillanatban olyan érzésem támadt, mintha valami olyasmit látnék, amit nem nekem szántak — egy titkot, ami rossz helyen, rossz időben került a szemem elé.

Egyszerre akartam elszaladni és segíteni. A félelem undorral keveredett, majd lassan átadta a helyét valami egészen másnak.

Közelebb léptem. Reszketett a kezem, de már tudtam: beszorult. Nem tudott se előre, se hátra mozdulni.

És ekkor állt össze a kép — egy gyík volt. Egy szkink. Élő, kimerült, csapdába esett állat.

Abban a pillanatban minden megváltozott. A rémület eltűnt, helyét szánalom vette át. Láttam, ahogy kétségbeesetten kapálózik, mennyire elfáradt már, és azt is tudtam, hogy ha nem teszek semmit, nem sok esélye marad.

Összeszedtem minden bátorságomat, és óvatosan segítettem neki kiszabadulni.

A szívem még mindig a torkomban dobogott, de végül sikerült. Egy másodpercre mozdulatlanná vált, majd villámgyorsan eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Hirdetés

Később utánanéztem, és kiderült: a szkinkek ártalmatlanok az emberre. Nem mérgezőek, nem támadnak, csak menekülnek — pontosan úgy, ahogy akkor is tett.

Furcsa módon a történet végén nem a félelem maradt meg bennem, hanem a megkönnyebbülés. Az az érzés, hogy egy ijesztő pillanatból végül valami helyes született. És néha ez pont elég ahhoz, hogy nyugodtan induljon a nap.

 

2026. január 18. (vasárnap), 20:09