Rock and roll volt az élete – Komár László
Komár László története még jóval a reflektorfény előtt kezdődött, a hatvanas évek elején, amikor a magyar könnyűzene még csak kereste a saját hangját. /Fiatal fiúként került közel a zenéhez, és hamar beszippantotta az a világ, amely akkoriban még újdonságnak számított\: a beat és a rock and roll\./
Ebben az időszakban ismerkedett meg Zalatnay Saroltaval is, aki akkoriban szintén a feltörekvő fiatal énekesek közé tartozott. Kettejük között volt egyfajta vonzalom, egy pezsgő, fiatalos kapcsolat, amely jól tükrözte azt a korszakot: lendületes, szabad, mégis bizonytalan.
És aztán lassan megszületett a jelenség.
Amikor Komár László színpadra lépett, mintha egy darabka Amerika érkezett volna meg a szocialista Magyarországra: csillogó cipők, hátrafésült haj, magabiztos mozdulatok, és az a bizonyos félmosoly, amitől a nők elhallgattak, a férfiak pedig vagy irigyelték, vagy utánozni próbálták. Nem véletlenül nevezték a magyar Elvisnek – de ő nem utánzat volt, hanem egy érzés hordozója.
1981-ben történt valami, ami végleg helyére tette őt a magyar könnyűzene térképén. Megjelent az első igazi nagylemeze, a Táncoló fekete lakkcipők. Ez nem csak egy album volt, hanem egy időutazás. Egy olyan világot hozott vissza, amelyet sokan már csak emlékekből vagy filmekből ismertek: az ötvenes-hatvanas évek rock and roll hangulatát. Abban az időben, amikor a hétköznapok még mindig sokszor szürkék voltak, ez a lemez színt vitt az életbe. Ugyanazt az életérzést hordozta, amit később a Hungária is: a múlt romantikáját, a tánc örömét, a fiatalság lendületét.
A dalok nem egyszerű slágerek voltak, hanem képek. A „Mézízű gyermekkorom idején” egy nosztalgikus visszanézés, a „Mondd, kis kócos” játékos, könnyed történet, a „Mama táncolj velem rock and rollt” pedig maga a felszabadultság. És ott volt a címadó dal, a „Táncoló fekete lakkcipők”, amely szinte jelképpé vált. Egy egyszerű tárgyból – egy cipőből – lett egy egész életérzés szimbóluma.
A lemez mögött komoly zenei háttér állt. Olyan nevek működtek közre, mint Presser Gábor vagy Karácsony János, ami jól mutatja, hogy ez nem egy egyszerű nosztalgiapróbálkozás volt, hanem igényes, profi munka.
És miközben a színpadon ez az életérzés tombolt, a magánéletében ugyanaz az intenzitás jelent meg. Komár nem tudott fél szívvel élni. Az első házasságát később tévedésnek nevezte, mintha már akkor érezte volna, hogy ő nem a csendes, kiszámítható életre született. Katival családot alapított, gyermeke született, de közben már egy másik szerelem is jelen volt az életében.
Krisztina volt az, akihez mindig visszatért.
De közben mindig jöttek új történetek is. Egy fiatal színésznő egy forgatáson, egy új szerelem, egy rajongóból lett kapcsolat. Nem számolta a következményeket, mert ő a pillanat embere volt. Ahogy a színpadon, úgy az életben is: mindent beleadott, és nem nézett vissza.
Az évek múltak, de a lendület nem kopott. Ötven felett is ugyanazzal az energiával állt a közönség elé, ugyanazzal a csillogással a szemében. Fiatalabb nőkkel ismerkedett, új családot alapított, újra apa lett. Karolina születése egy új fejezetet nyitott, de a múlt árnyai és mintái vele maradtak.
És mégis, ha ma visszagondolunk rá, nem a botrányok jutnak eszünkbe először. Hanem az a hangulat, amit képviselt. Az a korszak, amikor egy dal elég volt ahhoz, hogy az ember elhiggye: lehet szabadabban élni. Amikor egy fekete lakkcipő nem csak cipő volt, hanem egy egész világ kulcsa.
Komár László ezt adta. Nem tökéletes életet, nem példát, hanem érzést. Egy estét, egy dalt, egy pillanatot, amikor minden könnyebbnek tűnt. És talán ezért maradt meg ennyire erősen: mert nemcsak énekes volt, hanem egy korszak szíve, egy életérzés arca – a magyar rock and roll örök figurája.
2026. április 14. (kedd), 13:47
