Senki nem látogatta a kislányt – nézd meg, kik jelentek meg végül
A kórterem csendje.
A gyermekosztályon mindig más volt a csend. Nem olyan, mint egy templomban vagy egy temetőben. /Ez a csend tele volt elfojtott sírással, visszatartott lélegzettel, és olyan kérdésekkel, amelyeket senki nem mert hangosan kimondani\./
A budapesti Szent László Kórház negyedik emeletén, a hosszú folyosó végén volt egy szoba, amelynek ajtaját ritkán nyitották ki. A 417-es. Az ápolók tudták, hogy ott fekszik egy kislány, akinek már nem számolták a heteket, csak a napokat. Néha már csak az órákat.
Kovács Anna nyolcéves volt. Pontosabban: majdnem nyolc. A születésnapja április végén lett volna, de azt már senki nem tervezte meg neki. A haját hónapokkal korábban elveszítette, a bőre vékony volt és fakó, mintha állandóan árnyékban élt volna. A szeme viszont… a szeme még mindig figyelt. Keresett. Várt.
Az ágya mellett nem volt virág. Nem volt rajz a falon. Nem volt plüss, csak egy kopott, kék színű játékautó, amelynek egyik kereke mindig leesett, ha Anna megpróbálta tolni az ágy szélén.
– Zsófi nővér, ugye ma jön valaki? – kérdezte egy délután halkan.
Zsófi megállt az infúzió mellett. Tudta, mit jelent ez a kérdés. Tudta már hetek óta.
– Ma… lehet – felelte óvatosan. – Soha nem lehet tudni.
Anna bólintott. Nem sírt. Nem könyörgött. Csak elfordította a fejét az ablak felé.
– A többi gyerekhez mindig jönnek – mondta végül. – Anyukák. Apukák. Néha nagypapák is. Én biztos rossz voltam.
Zsófi letette a papírokat, és leült az ágy mellé.
– Nem voltál rossz, kincsem. Soha nem voltál rossz.
– Akkor miért nem jön senki?
Erre nem volt jó válasz. Csak az igaz. És azt nem lehetett egy nyolcéves gyereknek elmondani.
Anna anyja hónapokkal korábban eltűnt. Az apja évek óta nem volt jelen az életében. Hivatalosan élt, de gyakorlatilag nem. A gyámügy jött, ment, papírokat töltöttek ki, de a látogatási rubrika mindig üres maradt.
Egy este Zsófi nővér nem ment haza időben.
Felkeresett egy civil szervezetet. Olyan embereket, akikről a városban sokféle vélemény keringett. Motorosokat. Nagydarab, hangos, bőrmellényes férfiakat, akiket a legtöbben inkább elkerültek.
Azt írta nekik:„Van itt egy kislány, aki fél. Nem a haláltól. Az egyedülléttől.”
Amikor megérkeznek.
A kórház portása aznap reggel kétszer is megdörzsölte a szemét. Négy motor állt meg egyszerre az épület előtt. Nem versenyeztek, nem bőgették a gépeket. Csak leálltak. Csendben.
A férfiak lassan szálltak le. Farkas Mihály, Bence, József és Tamás. Mindannyian ötven felett jártak. Az arcukon ráncok, a kezükön olaj és idő nyoma. Nem mosolyogtak, de nem is tűntek fenyegetőnek.
– Biztos jó helyen vagyunk? – kérdezte Tamás halkan.
– Igen – bólintott Mihály. – Gyerekosztály. Ezért vagyunk itt.
A folyosón az emberek megbámulták őket. Anyák húzták közelebb a gyerekeiket. Egy orvos megállt, de végül továbbment.
Zsófi nővér várta őket.
– Köszönöm, hogy eljöttek – mondta. – Tudom, hogy ez… szokatlan.
– Mi is azok vagyunk – felelte József. – De ha egy gyerek kér segítséget, arra válaszolni kell.
Amikor beléptek a 417-es szobába, Anna először megijedt. Aztán felült, amennyire tudott.
– Ti… igazi motorosok vagytok? – kérdezte.
– Igen – mondta Mihály, és letérdelt az ágy mellé, hogy ne tornyosuljon fölé. – De ma nem motorosok vagyunk. Ma vendégek.
Anna hosszasan nézte őket.
– Azt hittem, csak mesélik – suttogta.
– A jó dolgokat gyakran mesének hisszük – válaszolta Bence.
Csend lett. Aztán Anna megszólalt.
– Meddig maradtok?
Mihály nem gondolkodott.
– Amíg szeretnéd.
Aznap nem beszéltek betegségről. Nem kérdeztek fájdalomról. Meséltek utazásokról, balatoni naplementékről, arról, milyen érzés hajnalban motorra ülni, amikor még üresek az utak.
Anna nevetett. Először hetek óta.
– Ha lenne nevem köztetek… milyen lenne? – kérdezte.
– Remény – mondta Tamás azonnal.
Anna elmosolyodott.
– Az jó név.
Ami marad.
A következő hetekben a 417-es szoba megváltozott. Rajzok kerültek a falra. Egy apró bőrmellény lógott a szekrényen, benne egy kézzel varrt felvarróval: „Remény”.
Anna állapota romlott. Volt, hogy már beszélni sem tudott. De amikor meghallotta a motorok hangját az ablak alatt, mindig kinyitotta a szemét.
Az utolsó éjszakán mind a négyen ott voltak. Nem beszéltek. Csak fogták a kezét.
– Nem félek – suttogta Anna.
Hajnalban ment el. Csendesen.
A temetésen kevesen voltak. De akik ott álltak, azok maradtak.
Mihály később azt mondta:
– Nem mi adtunk neki családot. Ő tanított meg minket arra, mi az.
Azóta minden évben, április végén, négy motor megáll a kórház előtt. Nem dudálnak. Nem hívják fel magukra a figyelmet.
Csak emlékeznek.
Mert van, akit nem lehet megmenteni.De van, akit nem szabad egyedül hagyni.
És ez mindent megváltoztat.
Epilógus – Ami tovább él.
Tavasz volt megint.
A kórház udvarán a fák már rügyet bontottak, a levegőben ott volt az az óvatos, reménykedő illat, amely csak március végén érezhető. Az élet mindig tudta, mikor kell visszatérnie – még akkor is, amikor valaki más már nem maradt.
A 417-es szoba ajtaja zárva volt. Nem beteg feküdt benne. Nem csipogtak gépek. Nem suttogtak nővérek.
Zsófi nővér néha megállt előtte. Nem hivatalból. Csak úgy. Megérintette az ajtó kilincsét, aztán ment tovább. Soha nem sírt. A könnyek ott maradtak benne, mélyen, csendben, ahol a legfontosabb dolgok élnek.
Április végén négy motor állt meg újra az épület előtt.
Pontosan ugyanott, ahol egy évvel korábban.
Nem hoztak virágot. Nem hoztak koszorút. Csak egy kis fa dobozt, benne gyerekrajzok másolataival. Olyan rajzokkal, amelyeket Anna készített az utolsó hetekben: motorok, napfény, egy kislány sisakban, mosolyogva.
Mihály lehajolt, és letette a dobozt a fa tövébe.
– Itt vagyunk – mondta halkan. – Ahogy ígértük.
Nem volt szükség több szóra.
Azóta minden évben jönnek. Néha négyen, néha többen. Néha csendben, néha nevetve, mert az élet nem áll meg, és ezt Anna sem akarná másképp.
A kórházban pedig időről időre feltűnik egy új gyerek. Félve. Egyedül. Kérdésekkel a szemében.
És valaki mindig azt mondja neki:
– Nem vagy egyedül. Vannak emberek, akik eljönnek. Akkor is, ha nem ismernek. Akkor is, ha félnek. Mert a szeretet néha így érkezik.
Motorzaj nélkül.Halkan.De örökre.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 30. (kedd), 15:54
