Senki sem figyelt a fiúra… amíg szét nem szedte a milliárdos üzlet számításait!
A tizenharmadik emelet árnyéka.
– Tóth úr, a prezentációra pontosan három percünk maradt – szólt halkan a titkárnő, miközben kitárta a tárgyaló ajtaját.
/Tóth Gábor, a harmincas évei végén járó vállalkozó, kisimította zakója ujját, és vetett egy utolsó pillantást a projektoros vászonra\./
A napfény sápadt szögben vetült be az irodaház tizenharmadik emeletére. Az asztal túloldalán három öltönyös férfi foglalt helyet: egy idősebb, kopaszodó, és két fiatalabb, öntudatos mosollyal. A középső, Mikami úr, épp a telefonját simogatta.
– Kezdhetjük? – kérdezte Gábor, és a saját hangja is idegennek tűnt ebben a feszültséggel telített csendben.
Pillanatokkal később a vetítő bekapcsolt, és az első dián megjelent a címsor: BudaPark – A jövő otthona Budán.
– Ez a projekt – kezdte Gábor – több mint beruházás. Ez egy közösség álma. Ötvenkét lakóegység, zöld tetőkerttel, napelemekkel, és olyan életminőséggel, amely a budai hegyvidékhez méltó.
Kifejező mozdulatokkal mutatott rá a grafikonokra, táblázatokra, megtérülési görbékre.
– A várható megtérülés 16,8 százalék. Külön figyelmet fordítottunk a közös költségek optimalizálására, a karbantartási szerződésekre, valamint…
Ekkor nyílt ki halkan az ajtó. Gábor csak egy mozdulatot látott a szeme sarkából. Egy vékony fiú alakját, kopott farmerban, elhasznált edzőcipőben, hátán egy szakadt hátizsákkal. A kezében gyűrött spirálfüzetet szorongatott.
– Bocsánat… – szólalt meg tiszta hangon, amely furcsán visszhangzott a csendes szobában. – Én csak…
– Fiacskám, ez nem az iskolai díszelőadás – szólt oda a projektor mellett álló asszisztens, kissé ingerülten.
– Bocsánat, hogy zavarok… csak… a számításuk nem jó – mondta a fiú, és lesütötte a szemét.
Gábor megdermedt.
– Tessék?
– A… a táblázatban, amit most mutattak. A megtérülés… az nem 16,8 százalék. Hanem 15,4. A 0,85-ös korrekciós szorzót nem vették figyelembe az utolsó módosítás után.
A levegő megfagyott.
– Ki vagy te? – kérdezte Gábor, és egy furcsa előérzettel közelebb lépett.
– Nagy Levente vagyok. Az édesanyám takarítónő az épületben. Ő szokta felmosni ezt az emeletet is.
– És… mit olvasol? – kérdezte a japán férfi halkan.
Levente felpillantott.
– Közgazdaságtani alapokat. Meg tőzsdei elemzéseket.
Egy ideig senki nem szólt. Gábor a projektor mellé lépett, és újra előhívta az említett diát. A fiú odalépett, kinyitotta a füzetét, és ujjaival végigsimított egy oldalt.
– Itt van. A 730 millióból nem vonták le a 12,5 milliós éves amortizációs költséget, csak a tőkeoldalon. Ez torzítja a nettó hozamot. És az 1,2-es árfolyamszorzó is az előző negyedévből van, nem a frissítettből.
– A fenébe… – motyogta az egyik befektető japánul, mire Mikami úr félrebillentett fejjel nézte a fiút.
– És hány éves is vagy pontosan? – kérdezte Gábor, egészen halkan.
– Tizenhárom – mondta Levente, és most először elmosolyodott egy pillanatra.
A számok mögött
A teremben hosszú másodpercekig csak a projektor zúgása hallatszott. Gábor némán nézte a vetített táblázatot, aztán a fiú jegyzeteit. Az asszisztense odalépett a laptophoz, kattintott valamit, majd döbbenten felsóhajtott.
– Tényleg… Igaza van – motyogta. – A megtérülés 15,43. A rendszer a régi árfolyamot húzta be.
A japánok tekintete egyszerre fordult Gábor felé. Ő a nyakához nyúlt, mintha levegőt keresne, majd lassan leült.
Levente közben hátralépett az asztaltól, mintha zavarná a figyelem. Ám Gábor ekkor felegyenesedett.
– Maradj – mondta határozottan. – Ha már idáig eljöttél, mondd el a többieket is.
– Biztos? – kérdezte Levente halkan.
– Biztos – bólintott Gábor, és furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem harag, nem szégyen – hanem valami ősi ösztön: a tanulásé, az alázaté.
A fiú lapozott a füzetében, és ujjal mutatva sorolta tovább:
– A bérleti díjakat éves szinten számolták, de a táblázat negyedéves volt. A marketingköltségek csak az első évet fedik le, nem ötéves időtávot, ahogy a megtérülés számításánál feltételezték. És itt, a 3. sorban: a 3%-os fenntartási díj a bruttó értékre lett számítva, nem a nettóra, így az is félrevezető.
Az asszisztens jegyzetelt, a japánok egymásra néztek, és Takashi Mikami úr lassan hátradőlt a székében.
– Ez az egész… olyan, mintha kívülről tudná a projektet – súgta oda az egyik befektető.
– Nem tudom kívülről – szólt Levente. – Csak már két hete figyelem. Mindig visszarakják a mappát a nyomtató mellé, és én elolvastam. Csak úgy. Érdekelt. A számok, meg hogy miből épül fel egy ilyen.
– Ez nem normális – rázta a fejét az egyik asszisztens.
– Nem – bólintott Gábor csendesen. – De jó értelemben nem az.
Egy újabb csend következett. Mikami úr végül előrehajolt, és halkan megszólalt magyarul, enyhe akcentussal:
– Tóth úr… én azt hiszem, ma nem csak egy beruházást láttunk. Hanem egy ritka tehetséget. Ön is érzi ezt?
Gábor csak bólintani tudott.
Egy jegyzetfüzet ára
Miután Levente elmondta az összes észrevételét, csendben visszament a terem sarkába. Nem akart zavarni, csak… valahogy muszáj volt megszólalnia.
Az anyja épp a folyosón törölgette a kilincseket, mikor Gábor kilépett a tárgyalóból.
– Ágnes, ugye?
– Igen, Tóth úr. Bocsánat, Levente nem szokott zavarni… csak sokszor megvárom, amíg végzek, és néha olvasgat...
– Nem baj – szakította félbe Gábor. – Épp ellenkezőleg. Az ön fia… most mentette meg a cégemet egy több százmilliós hibától. Ha ma nem szól, lehet, hogy sose derül ki.
Ágnes arca elfehéredett. A rongyot kiejtette a kezéből.
– Tessék?
– Meghívnám önöket egy ebédre. Megbeszélnénk valamit.
**
Egy hét múlva Levente ott ült a Tóth & Partners irodájának egyik tárgyalótermében, de most már vendégként. Előtte ásványvíz, mellette egy új füzet. Az egyik munkatárs mosolyogva nyújtott át neki egy laptopot.
– Ez a tiéd. A főnök úr azt mondta, ha már úgyis fél lábbal bent vagy a pénzügyi világban, akkor legalább a megfelelő eszközökkel dolgozz.
Levente kinyitotta a gépet. Már előre telepítették rá az Excelt, a Python-t, és egy könyvtárat, benne e-könyvekkel: Pénzügyek tizenéveseknek, Gazdasági gondolkodás alapjai, Tőzsdejáték gyereknyelven.
Gábor ezután személyesen szólalt meg.
– Levente. Ez nem egy szokványos helyzet. De az élet se mindig szokványos. Én szeretnélek ösztöndíjjal támogatni. Ha szeretnél, bejárhatsz hozzánk gyakorlatra. És ha bármikor kérdésed van – akár befektetési, akár matek – csak írj nekem.
– Én… tényleg megtehetem?
– Meg. És nem a szánalomból. Hanem azért, mert megérdemled.
Aznap este, hazafelé, Levente csendben ült az anyja mellett a 8-as buszon.
A lámpák fénye cikázott az ablakon, a motor zúgott, és Levente érezte: most már bárhova eljuthat, ha a számokban hisz. Mert néha egy ceruza és egy hibajegyzet is lehet kulcs – nemcsak egy projekthez, de egy új élethez is.
Epilógus: A fiú, aki tudta, hogyan kell figyelni
Tizenhárom év telt el azóta a nap óta, amikor Levente belépett a tárgyalóba a szakadt hátizsákjával, és megállította egy sokmilliárdos üzlet tévedését. Az a jegyzetfüzet már rég bekeretezve lógott a falán – nem egy trófea volt, hanem emlékeztető. Hogy nem a pénz, nem a hatalom, hanem az igazságra való figyelem és a bátorság az, ami döntő lehet egy ember sorsában.
Most harmincévesen, dr. Nagy Leventeként, egyetemeken tartott előadást pénzügyi etikából, és a „Tiszta Számítás” nevű nonprofit alapítvány kuratóriumi elnöke volt. Az alapítvány hátrányos helyzetű, ám tehetséges fiatalokat támogatott – elsősorban azokat, akik nem rendelkeztek mással, csak éles elmével és egy nyitott füzettel.
Tóth Gábor, aki időközben visszavonult, néha elment ezekre az előadásokra. A sor végén ült, csendben, mosolyogva. Minden alkalommal, mikor Levente kimondta: „…mert egy projektet nem lehet csak számokból érteni, ahhoz szív is kell, és tisztesség…” – Gábor tudta, hogy akkor ott, azon a régi tárgyaláson, nem egy hibát fedeztek fel. Hanem egy jövőt.
Ágnes, Levente édesanyja, már nem takarított. A fia ragaszkodott hozzá, hogy pihenjen. De néha mégis felbukkant egy-egy rendezvényen, és úgy nézte a fiát, mintha most is csak az uzsonnás dobozát csomagolná be az iskolatáskába.
– Tudod, anya – mondta egyszer Levente halkan – minden ott kezdődött, hogy nem zavartál el, mikor leültem a folyosóra számolgatni.
Ágnes csak megfogta a kezét. Nem kellett semmit mondani. Mert tudták: vannak hibák, amik elkerülnek, és vannak pillanatok, amik örökre megmaradnak.
És néha, egy kisfiú egy gyűrött füzettel csendben belép egy terembe – és megváltoztatja a világot.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek. A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. február 09. (hétfő), 09:59
