A budapesti Farkasvár SE – Küzdősport Szakosztály Dojóban szombat reggel már jóval a kezdés előtt nyüzsgés támadt. /Az öltözőajtók nyitódtak\-csukódtak, a padlón mezítelen talpak csattogtak, és a falakról visszaverődő hangok – nevetések, parancsszavak, edzői kiáltások – mind\-mind egy újabb hétvégi edzés kezdetét jelezték\./
A küzdősportterem közepén egy nő hajolt meg a padló felett, kezében nedves mop. Szürke pólója csatakos volt a víztől, és a mozdulatai gépies pontossággal követték egymást, mintha ezerszer csinálta volna már. Nem volt fiatal, de még mindig volt benne valami tartás, valami, amit csak az vesz észre, aki nem csak néz, hanem lát is.
Ő volt Márton Julianna – a takarítónő, aki minden reggel elsőként érkezett, és utolsóként távozott. Aki csendben törölte fel mások izzadtságát, gyűjtötte a használt kötszert, és simította ki a padlót minden edzés után. A legtöbben nem is tudták a nevét. Ha valaki rá is köszönt, az többnyire egy „Szia, Julcsi néni!” volt, sietősen, félvállról.
De ezen a napon valami más volt a levegőben.
A termet uraló hangos nevetésből hirtelen kiemelkedett egy hang. A barna-fekete övét büszkén viselő Berki Máté, a terem egyik vezető instruktora, egy rövid, kacagással átszőtt megjegyzést tett:
– Hé, Julcsi néni, maga is beszáll? Vagy csak titokban készül az övre?
A srácok körülötte felnevettek. A fiatalabbak, tizennyolc-húsz évesek, nem is sejtve, hogy ez a vicc túlment egy határon. Egy-egy idősebb tanítvány szeme lesütött, mintha megéreztek volna valamit, amit a többiek még nem.
Julcsi megállt.
Letette a mopot. Lassan felegyenesedett, megigazította a szürke felsőjét, és a hang irányába fordult.
– Egyszer régen – szólalt meg nyugodtan –, engem nem takarítani hívtak a tatamira.
A nevetés elhalt. Máté zavartan félrebillentette a fejét.
– Ezt hogy érti, Julcsi néni?
– Úgy értem – folytatta –, hogy volt idő, amikor én is ott álltam a sorban, nem itt, a felmosórongy mögött.
A csend, ami beállt, már nem volt kellemes. A termet betöltötte egyfajta feszültség – nem a megszokott küzdelmi izgalom, hanem valami mélyebb, nehezebb. A tekintetek a nőre szegeződtek. Aki most nem úgy állt ott, mint egy láthatatlan háttérdolgozó, hanem mintha egy pillanat alatt nőtt volna tíz centit, mintha újra érezte volna magán azt a régi dobogós súlyt, amit egy országos bajnokság előtti percek hoznak.
Máté zavartan vakarta a tarkóját.
– Akkor… akar mutatni valamit?
Julcsi elmosolyodott. Nem fölényesen, inkább olyan szelíden, mint aki tudja, mit jelent alulról kezdeni – de még inkább visszatérni oda, ahová valaha tartozott.
– Kölcsönkaphatok egy övet?
A terem egyik sarkából Luca, a húsz év körüli barna öves lány szó nélkül átnyújtott egy fehér övet.
– A szín most nem számít – tette hozzá halkan.
Julcsi egy bólintással köszönte meg. Az övet megfogta, majd olyan precízen kötötte meg, mintha ez lett volna az első mozdulat, amit megtanult – és az utolsó, amit elfelejtett volna.
A fiú, akit Máté már korábban kiszemelt egy bemelegítő meccsre, félrelépett.
– Máté, szerintem inkább te próbáld meg – mondta. A hangja már nem volt tréfás.
A mester biccentett.
– Rendben, Julcsi néni. Csak könnyed bemutató, rendben? Egy-két alaptechnika?
– Persze – válaszolta. A hangja nyugodt volt, mint a Duna egy ködös hajnalon.
Meghajoltak egymás felé.
A következő másodpercek nem úgy alakultak, ahogy bárki is várta.
A levegő megfagyott, ahogy Márton Julianna és Berki Máté egymással szemben megálltak a küzdőtér közepén. A világ zajai elhaltak: se a neoncsövek zúgása, se a szuszogó gyakorlók mocorgása nem hallatszott többé. Csak két ember volt: egy férfi, aki azt hitte, mindent tud – és egy nő, akiről senki sem tudott semmit.
A nyitó mozdulat Mátétól jött. Óvatosan, tisztelettel, de egyértelműen úgy, ahogy egy tanítványhoz képest erőt fitogtató oktató szokta egy bemutatón. Egy letámadó fogás, jobb kéz előre, bal térd enyhén hajlítva – klasszikus indítás egy könnyed dobáshoz.
Julcsi viszont nem hátrált.
Egyetlen gyors, alig látható félfordulattal átvette az irányítást. A keze épp csak érintette Máté karját, de az máris elvesztette az egyensúlyát. A következő pillanatban a férfi a tatamin feküdt – nem durván, de teljesen kontrollálva, szakszerűen.
Néma csend. A levegőben csak a küzdősportosok jól ismert „levegő-kiszorulás” hangja lebegett, mikor valaki hirtelen a hátára érkezik.
Julcsi hátralépett, majd meghajolt.
Máté lassan felült. A tekintete már nem volt gúnyos.
– Oké… ezt... még egyszer, ha lehetne?
Egy-két fiatal halkan felkuncogott, de a legtöbben még mindig döbbenten figyelték az eseményeket.
Julcsi bólintott.
Ezúttal Máté komolyabban mozdult. Kombinációt indított – gyors kezes nyomások, egy lábbal való megingatás, majd egy belső dobás előkészítése. De Julcsi úgy mozdult, mintha pontosan tudná, mi következik. Minden technikát előbb érzett, mint látta volna. A mozdulatai nem voltak gyorsak – de tökéletes időzítéssel történtek.
Egy pillanatra újra földre vitte Mátét – ezúttal még tisztábban, még könnyedebben. Mintha a gravitáció sem tudta volna, melyikük az erősebb.
A terem végében valaki megtörte a csendet:
– Ki ez a nő?
Luca, a barna öves lány, halkan megszólalt:
– Márton Julianna. Aki utánam jött, lehet, hogy nem is hallott róla. De... régen versenyzett. Nagyon is.
Valaki biccentett:
– Mintha hallottam volna róla valamit. Országos bajnokság? Vagy valami ilyesmi…
Julcsi ekkor hátralépett, és lehúzta a haját összefogó gumit. A haja szétszóródott a vállán, nedves volt az izzadságtól és a felmosástól, de valahogy méltóságteljesen keretezte az arcát.
– Nem fontos, ki voltam. Az már régen volt – mondta halkan. – De ha már itt vagyok... elmesélhetem.
Máté bólintott. Lassan felállt, és ezúttal ő hajolt meg előtte.
– Kérlek.
Julcsi leült a terem szélére. Egyik kezét a térdére tette, a másikkal megdörzsölte az arcát.
– Tizenhét évesen kezdtem, a kőbányai sportegyesületnél. Az első edzéseken semmi más nem volt bennem, csak düh. Düh az apámra, aki ivott. Düh a tanáraimra, akik sosem láttak bennem többet. Düh a világra, ami kicsi volt és hideg. De a tatamin... ott volt először csend. Ott először engem néztek, nem azt, honnan jöttem.
A tanítványok körben ültek, néhányan törökülésben, mások térdelve. Senki nem szólt.
– Huszonkét évesen ott voltam az országos döntőben. A válogatott keret szélén. A nevem akkor még számított – Márton Julianna, a „kőbányai tigris”, így csúfoltak néhányan. Aztán jött a baleset. Egy rosszul sikerült dobás, egy repedt térd, és az orvos, aki azt mondta: „ha ezt folytatja, harminc évesen bottal fog járni.”
Megállt egy pillanatra.
– Elmentem. Hazaköltöztem. Dolgozni kezdtem. Akkoriban kezdett betegeskedni az édesanyám. Nem volt más választásom. Ott volt egy álom, amit elengedtem. És ott volt egy fiú – az én fiam. Egyedül neveltem fel. Most tizenkilenc, és villanyszerelőnek tanul.
Lassan felállt. Nem volt benne panasz. Nem volt benne nosztalgia. Csak tények. Olyan történet, amit nem szokás elmesélni, de ha egyszer kimondják, súlya van.
Máté lépett elő.
– Julcsi néni… – kezdte, de aztán megállt. Nem tudta, hogyan fejezze be.
– Csak Julcsi – mosolygott a nő. – A „néni” a kórházban dolgozik, nem a tatamin.
Nevetés futott végig a termen – nem gúnyos, hanem oldott, tiszteletteljes.
Máté vett egy mély levegőt.
– Arra gondoltam... lenne kedved edzést tartani a haladó lányoknak? Meg úgy általában. Mert amit ma itt láttunk... az több volt technikánál. Ez példamutatás volt.
Julcsi csak nézte a férfit. Mintha a belső gyermeke, aki egykor térdsérülten bámulta a sportcsarnok plafonját, most újra felállt volna benne.
– Megtisztelnél vele – tette hozzá Máté, már-már halkan.
Julcsi bólintott. Egy apró, de erős mozdulattal.
– Csak ha letehetem előtte a felmosót – mondta.
– Az maradhat a sarokban. A helyed most már itt van, velünk.
A következő hétfő este más volt, mint a többi a Farkasvár SE Dojóban. A megszokott nyüzsgés ugyan jelen volt, de mintha valami új erő szivárgott volna be az edzőterem falaiba. A tanítványok másképp néztek körbe, másképp hajoltak meg egymás előtt. A tatami ugyanaz volt, a neon ugyanúgy zúgott, a zsákok ugyanott lógtak – de valami mégis megváltozott.
A sarokban, ahol eddig a felmosó állt, most egy új kék sporttáska pihent.
Mellette pedig Márton Julcsi állt – melegítőnadrágban, testhez simuló fekete felsőben, amit épp az imént vett fel. A haját szoros kontyba kötötte, és a nyakában ott lógott egy edzői síp, amit Mátétól kapott.
Nem használta.
Nem is kellett.
A fiatal lányok, akik eddig félve próbálták a harántdobást, most újra és újra gyakorolták – Julcsi minden mozdulatát követve. A tanítási stílusa nem volt hangos, nem volt harsány. Nem kiáltott, nem utasított.
Az első edzés végén csend lett. A lányok sorban odamentek hozzá, és egy-egy szót mondtak. „Köszönöm.” „Ez fantasztikus volt.” „Nem tudtam, hogy így is lehet.”
Julcsi csak mosolygott. Nem a dicséretért volt ott.
Aznap este, amikor mindenki elment, és Máté zárta volna az edzőtermet, észrevette, hogy Julcsi még mindig ott ül a tatami szélén.
– Még nem mész?
Julcsi a padlóra nézett, aztán fel a falon lógó régi fotókra. A régi bajnokokra. Azokra, akik mindig előtérben voltak. Aztán Mátéra nézett, és megrázta a fejét.
– Nem akarom elkapkodni. Ez… most először nem fáj.
– Micsoda?
– Az, hogy itt vagyok. Hogy visszajöttem. Régen mindig úgy képzeltem el, hogy ha egyszer újra tatamira lépek, majd szomorú leszek. Mert emlékeztetni fog arra, amit elvesztettem. De most nem ez van. Most csak… jól érzem magam.
Máté bólintott. Leült mellé.
– Képzeld, beszéltem a klubvezetőkkel. Szeretnék, ha heti két edzést átvennél. Nőknek, kezdőknek. De ha van kedved, idővel akár versenyzőket is vihetnél.
Julcsi felnevetett. Nem hangosan – inkább halkan, mint amikor az ember magának nevet először, majd csak utána másoknak.
– Még nem tudják, de egyáltalán nem tudok kiabálni – mondta.
– Nem is kell. Látod, működik.
Egy pillanatnyi csend után Máté kérdezett:
– A fiad? Tudja?
– Tudja. Ott volt szombaton. Azt mondta, „Anya, én eddig is tudtam, hogy erős vagy, csak most más is látja.”
Elhallgatott. Aztán lassan felállt, és elindult az ajtó felé.
– Tudod, Máté – fordult vissza –, néha nem az számít, hány évig maradsz távol. Hanem hogy amikor visszatérsz, tudod-e még, ki vagy.
Máté csak bólintott.
– És te tudod?
– Most már igen.
Néhány hónappal később
A Farkasvár SE egyre népszerűbb lett a fiatal nők körében. Nem csak a küzdősport miatt – hanem a közösség miatt, amit Julcsi köréjük épített. Nem a győzelem hajtotta őket, hanem az, hogy valakik lettek – ott, ahol korábban láthatatlanok voltak.
Egy áprilisi napon új tablót függesztettek ki az előtérben. Középen egy frissen készült fotó: a haladó női csoport, mezítláb, edzés után, izzadtan, mosolyogva. A középen álló nő haja összefogva, testtartása egyenes, tekintete nyugodt. Az öve már barna, újra, hivatalosan.
A kép alá csak ennyit írtak:
„Nem az számít, hányszor estél el. Hanem az, hogy felálltál.”
Utószó
Julcsi története nem egyedülálló – de ritkán halljuk. Mert az ilyen sorsok nem szólnak hangosan. Mert az élet néha úgy sodor el, hogy észre sem veszed, mikor kerültél ki a fényből. De van, hogy egyetlen lehetőség, egyetlen pillanat elég. Hogy ne csak emlékezz arra, aki voltál – hanem újra azzá válj.
És azok, akik látszólag csak a hátteret adják mások sikereihez – gyakran többet tudnak a valódi erőről, mint akik a dobogón állnak.
Julcsi nemcsak edzéseket tartott.
Hanem újraértelmezte a teret, ahol mások tanulnak. Megmutatta, hogy a csendes kitartás legalább olyan erő, mint a hangos győzelem.
És ha egyszer arra jársz, és látod, hogy egy alacsony, szürke felsős nő megigazít egy kezdő lányt a dobás közben – tudni fogod, hogy ott nem csak sport történik.
Ott élet formálódik.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 30. (péntek), 11:02