Senki sem tudta, miért alszik az idős asszony az autójában… amíg a szomszédja rá nem jött a szívszorító igazságra ?
? Senki sem tudta, miért alszik az idős asszony az autójában… amíg a szomszédja rá nem jött a szívszorító igazságra ?
/– Már megint ott van… – mormolta magának Szűcs Dávid, miközben késő este leparkolt a saját háza elé a budapesti külváros egyik csendes utcájában\./
A szeme sarkából újra és újra észrevette a szemben álló, kopottas zöld Ladát, aminek ablakán belesve minden éjszaka ugyanazt látta: egy törékeny, idős hölgyet, aki vastag takaróba bugyolálva aludt az anyósülésen. Eleinte azt hitte, véletlen, talán kizárta magát a házból, de egyre nyilvánvalóbb lett: az idős asszony ott él. Az autójában.
Az asszonyt mindenki csak „Irén néniként” ismerte a környéken. Csendes volt, visszahúzódó, amióta a férje, Karcsi bácsi három éve elhunyt. A ház, ahol éltek, azóta egyre elhanyagoltabbá vált, a redőnyök lehúzva, a kert elgazosodott. De hogy a ház ott áll, és az asszony mégsem megy be, az felkeltette Dávid kíváncsiságát.
Egyik hajnalban – amikor véletlenül 2:30-kor ért haza egy céges utazásról – úgy döntött, nem hagyhatja ezt tovább szó nélkül.
Halkan közelebb lépett az autóhoz, majd megkocogtatta az ablakot.
– Irén néni? – szólította meg óvatosan. – Szűcs Dávid vagyok, innen szemből… minden rendben?
Az idős nő lassan kinyitotta a szemét, és ijedten kapta fel a fejét. De amikor meglátta Dávid nyugodt, barátságos arcát, kicsit megnyugodott.
– Jól vagyok, aranyom – suttogta. – Csak pihenek.
– Irén néni… ne haragudjon, de ez már nem csak egy szundikálás. Már többször láttam… Ön ebben az autóban lakik?
A nő elhallgatott. Egy pillanatig úgy tűnt, nem válaszol, de aztán szomorúan biccentett.
– Tudom, hogy furcsa, de nem megy másképp… Nem tudok bemenni abba a házba. Nem mióta Karcsi elment.
Dávid szíve összeszorult.
– Kérem… jöjjön át hozzánk ma éjjel. Nem hagyom, hogy ebben a hidegben az autóban aludjon. A feleségem, Lilla már biztosan alszik, de készítünk egy meleg teát, és van szabad szobánk.
Irén néni sokáig habozott, de végül bólintott. Dávid segített neki kiszállni, bebugyolálta a takarójába, és lassan elvezette a házhoz.
Odabent Lilla valóban már félig aludt, de amikor megtudta, mi történt, azonnal nekilátott forró kakaót készíteni, és előkészítette a vendégszobát.
– Köszönöm, drágáim… – mondta Irén néni könnyes szemmel, amikor leült a kanapéra, kezében a gőzölgő bögrével. – Olyan régen nem voltam bent egy meleg házban.
– Irén néni… miért nem megy haza? – kérdezte finoman Lilla.
– Mert az már nem otthon… – suttogta a nő. – Csak egy emlékmúzeum, ahol minden sarkon ott van Karcsi. Az illata, a hangja, a nyomai. Eleinte próbáltam, de minden fiók, minden csésze csak fájdalmat hozott. Egy este aztán csak kimentem a kocsiba… és végre tudtam aludni.
A pár döbbenten hallgatta. A nő két éve így él, senki nem tudott róla. A házban már nincs víz, se áram. Csak ő és az autó.
Másnap reggel Dávid már kora hajnalban ébren volt. Nézte az alvó Irén nénit, aki most először két év után nem az autóban, hanem egy tiszta ágyban hajthatta álomra a fejét.
– Te, Dávid… most mi legyen?
– Megnézem a házat. Ha még menthető, segítek neki rendbe hozni. Ha nem, akkor keresünk valami más megoldást.
Dél körül Dávid átsétált a túloldalra, Irén néni házához. A kapu nyikorgott, a bejáratot gaz borította. A kulcs a nő kérésére a postaládában volt, de mikor kinyitotta az ajtót… elszorult a torka.
Odabent sötétség uralkodott, a levegő állott volt és nehéz. Vastag por mindenütt, a bútorok molyrágta takarók alatt rozsdásodtak. A plafonon pókhálók lengedeztek, de ami igazán megrémítette Dávidot: a falakon a padlótól a mennyezetig vastag, fekete nyálkás réteg húzódott, mintha valami kúszó betegség lepné el a házat.
Rögtön visszalépett, és felhívta gyermekkori barátját, Dömötör Mátét, aki penészes ingatlanokkal foglalkozott. Egy órával később már ott is volt.
– Te jó ég… – mondta Máté, mikor beléptek. – Ne menj tovább. Ki innen! Ez nagyon nem jó.
Gyorsan hozott az autójából védőmaszkokat, mintavevő csöveket, és mintát vett a nyálkás anyagból.
– Ez penész, igaz? – kérdezte Dávid, még mindig kissé sokkosan.
– Úgy néz ki… de nem hétköznapi. Beviszem a laborba, de nem ígérek semmit. Addig egyet kérek: semmiképp ne engedd vissza ide Irén nénit!
Két nap múlva jött az eredmény.
– Ez... barátom, ez a Stachybotrys egy eddig nem katalogizált alfaja. Extrém mérgező. Már az is csoda, hogy az asszony ennyi idő után is egészséges.
Dávidnak el kellett mondania Irén néninek az igazat. Leültek hárman az étkezőasztalhoz, Lilla kezében zsebkendőt szorongatott.
– Irén néni… sajnos a ház… már nem biztonságos. Egy különösen veszélyes gombafaj nőtte be a falakat. Nem csak kívül, de belül is. Az egész házat átitatta.
Az idős nő lehajtotta a fejét.
– Tudtam… éreztem, hogy valami nincs rendben. De azt hittem, csak a bánat miatt érzem rosszul magam, nem gondoltam, hogy szó szerint mérgező…
– A tűzoltóság szerint egyetlen lehetőség van – folytatta Dávid.
Irén néni elhallgatott. Aztán csendesen megszólalt:
– Akkor… hadd nézzem végig. Legalább búcsút veszek Karcsitól. Ez az utolsó emlékem tőle.
A következő nap délutánján az utca csendje megtört. Tűzoltóautók érkeztek, kordont vontak az elhagyatott ház köré, az emberek pedig némán figyelték az eseményeket. Irén néni ott állt Dávid és Lilla között, Dávid karját fogva, tekintete a rég elnémult otthonára szegeződött.
– Karcsi, bocsáss meg, hogy nem tudtam tovább ott maradni… – suttogta maga elé, majd a ház felé biccentett. – Égessétek el.
A tűz lassan, mégis könyörtelenül kezdte bekebelezni az egykor élő falakat. A lángok magasra csaptak, régi emlékek ropogtak porrá. Irén néniből hangtalan zokogás tört elő. Lilla átkarolta, Dávid pedig csak ennyit mondott:
– Tudja, itt mindig lesz egy szobája, Irén néni.
A nő bólintott, de szemei máshol jártak.
– Tudom… de titkon mindig abban reménykedtem, hogy egyszer még lesz egy saját kis otthonom. Egy apró hely, amit újra a magaménak érezhetek. Nem kell nagy. Csak valami… enyém.
Dávid nem szólt semmit. De másnap reggel már telefonált.
? Újrakezdés
Pár nappal később Dávid összehívta a környékbelieket a saját kertjébe. Friss pogácsa, limonádé, és egy nyomtatott térkép fogadta őket.
– Kedves szomszédok – kezdte –, tudjátok, hogy Irén néni házát le kellett bontani. De ami még ennél is fontosabb: ő mentette meg mindannyiunkat. Az a penész az egész utcára átterjedhetett volna.
– Irén néni hősként viselkedett – tette hozzá Lilla. – Most mi jövünk!
Ekkor Dávid felmutatott egy tervrajzot.
– Irén néni telke hatalmas. Beszéltem egy ismerős fejlesztővel. Időseknek terveznek barátságos, kis méretű lakóházakat – akadálymentesen, biztonságosan, kertkapcsolattal. Érdekelné őket a terület.
– És mi lesz Irén nénivel? – kérdezte az egyik szomszéd, Kissné Magdi néni.
– A szerződés része, hogy ő egy vadonatúj, berendezett lakást kap, életfogytig tartó bérleti díj és költségek nélkül – felelte Dávid. – A telket úgy adjuk el, hogy abból még megtakarítása is marad.
– Én támogatom! – szólt fel egy hang hátulról. – Nem hagyhatjuk, hogy az utcán maradjon!
A lakók egyhangúlag rábólintottak.
? Az új otthon
Két hónappal később a telek helyén már építkezés zajlott. Irén néni nézte az új kis házát, aminek bejárata előtt már ott virított a „Szűcsék ajándéka” feliratú fatábla.
– Látja, Irén néni? – kérdezte Dávid mosolyogva. – Ez már nem csak ház. Ez otthon. Az öné.
– Dávid fiam… – szipogta Irén néni, miközben Lilla átadott neki egy kulcsot egy rózsaszín szalaggal átkötve – …az emberek azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. De nem igaz. Az emberek gyógyítják meg egymást. És ti… ti meggyógyítottatok engem.
Aznap este, hosszú idő után, először gyúlt fény a kis ház ablakában. Odabent Irén néni teát főzött, megsimogatta az új párnákat, és letette a fényképet az éjjeliszekrényre – Karcsi bácsi mosolygott róla.
Aztán csendesen leült, kinézett az ablakon, és elsuttogta:
– Itthon vagyok.
2025. július 11. (péntek), 05:40
