Sérült lábbal ment vissza a vízbe – nem magáért tette
A víz szaga.
A Tisza azon az estén más volt.Nem a megszokott, lassú, barnás víztükör, amelyhez a környékbeliek hozzászoktak, hanem dühös, sötét és idegen. /A gát felől tompa morajlás hallatszott, mintha maga a föld is nehezen venné a levegőt\./
Balla Márton a csónak oldalának támaszkodva figyelte a folyót. A bal lábában tompa, állandó fájdalom lüktetett, mintha emlékeztetni akarná minden mozdulatnál: nem vagy már az, aki voltál. A térdén frissen cserélt kötés átnedvesedett a párától.
– Ne hősködj ma, Marci – szólt rá halkan Varga Laci, miközben a mentőmellény csatját húzta meg rajta. – Elég volt az életedben egyszer.
Márton elmosolyodott, de nem válaszolt. A mosoly mögött ott volt valami fáradt, valami régi.A háború óta sokszor mondták neki ugyanezt.
A falu, Tiszafok, félhomályba burkolózott. Az utcákon térdig érő víz, elhagyott biciklik, feldőlt kukák sodródtak hangtalanul. Az embereket már kimenekítették, csak néhány állat maradt hátra. Meg azok, akik nem tudtak elszakadni attól, ami az övék volt.
– Hallottátok? – kiáltott át a sötéten egy fiatal tűzoltó. – A régi Szűcs-portán még mozgás van!
Márton feje azonnal odakapott.A Szűcs-porta… tudta, hol van.
– Ott nem lakik már senki – mondta Laci bizonytalanul. – Csak az a kutya.
A szó, hogy kutya, valami különös erővel ütött szíven mindkettejüket. Márton nem tudta volna megmagyarázni, miért. Talán mert a csendben, a víz csobbanásában hirtelen meghallott valamit.
Nem hangosan.Csak úgy… belül.
– Megnézem – mondta Márton.
– A lábad… – kezdte Laci.
– Tudom – felelte halkan. – De akkor is.
A csónak elindult a sötét udvar felé. A víz szaga nehéz volt, iszapos és hideg. A reflektor fényében egy apró, reszkető alak bontakozott ki az ól tetején. Sáros, csuromvizes, és mozdulatlan – míg meg nem látta őket.
A kutya nyüszített. Nem ugatott. Csak nézett.
– Az ott nem bír sokáig – mondta valaki a csónakból.
Márton nem válaszolt. A botját a csónak aljába tette, és felállt.
– Marci, ne! – kiáltotta Laci. – A víz túl gyors!
Márton azonban már lépett. A mankója kicsúszott a kezéből, bele a sötét vízbe. Egy pillanatig utána nézett.
Aztán elengedte.
A fájdalom élesen hasított bele, ahogy térdig gázolt az árban. A kutya felé nyúlt, ujjai reszkettek, de a hangja nyugodt maradt.
– Gyere, öreg… gyere már.
A kutya habozott. A víz felcsapott Márton derekáig. A csónakból káromkodás, parancsok, kiáltások hallatszottak.
És akkor a kutya megmozdult.
Márton karjába kapta. A súlya meglepte – nehezebb volt, mint gondolta. A fájdalom elvakította, de nem engedte el. Egyetlen lépés. Még egy.
Amikor végül visszaért a csónakhoz, csend lett.
Laci csak nézte.A többiek is.
Nem tapsolt senki. Nem kiabált senki.Csak a víz folyt tovább.
Márton leült, zihálva, a kutyát a mellkasához szorítva. Az állat remegett, de élt.
– Te teljesen őrült vagy – mondta végül Laci rekedten.
Márton lehunyta a szemét.
– Lehet – felelte. – De ő is.Amit a test nem felejt
A mentőautó belsejében fémes szag terjengett, fertőtlenítő és nedves ruha keveréke. Márton a hordágyon feküdt, a plafont bámulta, miközben a kutya – akit időközben egy pokrócba csavartak – a lábánál kuporgott. Nem mozdult, csak figyelt. Olyan szemekkel, amikben több volt, mint puszta félelem.
– Hogy van a lába? – kérdezte a mentős nő, miközben ellenőrizte a kötést.
– Megvan még – felelte Márton szárazon.
A nő elmosolyodott, de nem nevetett.
A mentő ajtaja becsukódott, a külvilág tompává vált. A motor zúgása lassan elringatta Márton gondolatait, és akaratlanul is visszacsúszott oda, ahová nem szeretett járni.
A térde akkor sérült meg, amikor már mindenki azt hitte, vége. Nem a lövés volt a legrosszabb, hanem az utána következő csend. Az a fajta csend, amikor rájössz, hogy hiába kiabálsz, senki nem válaszol.
Ott feküdt egy idegen földön, sáros egyenruhában, és egyetlen dolog járt a fejében: nem maradhatok itt. Nem a hazáért, nem a dicsőségért. Hanem mert volt még dolga. Akkor még nem tudta, mi.
A fájdalom akkor sem engedte. Most sem.
– Mi lesz a kutyával? – kérdezte halkan.
A mentős a visszapillantó tükörből ránézett.
– Ha maga nem küldi el, nem megy sehova – mondta. – De az állatmentők már úton vannak.
Márton bólintott. A kutya közelebb húzódott hozzá, mintha értené a szavakat.
A rendelőben, ahová vitték, meleg volt és túl világos. Márton grimaszolt, amikor az orvos óvatosan megmozgatta a lábát.
– Maga nem normális – mondta az orvos tárgyilagosan.
– Igen – felelte Márton. – De azt is, mit nyert.
Az orvos felsóhajtott, nem vitatkozott. Az ilyen emberekkel nem lehet.
Később, amikor már csend lett, Laci beült az ágya mellé. A kórteremben csak a monitor halk pittyegése hallatszott.
– Tudod, mit mondtak odakint? – kérdezte.
– Nem érdekel.
– Azt mondják, eldobtad a mankódat, mintha soha nem is kellett volna.
Márton elfordította a fejét.
– Kellett – mondta halkan. – Csak nem akkor.
Laci sokáig hallgatott. Aztán megszólalt:
– Miért csinálod ezt mindig? Miért nem tudsz egyszer… nem belemenni?
Márton becsukta a szemét.
– Mert tudom, milyen az, amikor senki nem jön – felelte. – És nem akarom, hogy bárki is úgy nézzen vissza erre az éjszakára, mint egy végállomásra.
A kutya felnyüszített. Márton lehajtotta a kezét, az állat azonnal odabújt.
– Maradni fogsz? – kérdezte Laci.
– Ha rajta múlik – igen.
Amikor apad a víz.
Három nappal később a Tisza visszahúzódott. Az utcákon sár maradt, romok, csend. Tiszafok lassan ébredezett, mintha egy hosszú, rossz álomból térne magához.
Márton mankóval lépett ki a házból, amely ideiglenesen befogadta. A kutya mellette haladt, kissé sántítva, de makacs elszántsággal.
– Na, mit szólsz? – kérdezte tőle. – Ez maradt.
A kutya leült, körbenézett, majd felnézett rá. Nem volt benne szemrehányás.
A falubeliek eleinte csak suttogtak. Aztán köszöntek. Valaki süteményt hozott. Valaki csak annyit mondott: köszönjük.
Az állatmentők papírokat hoztak, kérdeztek, jegyzeteltek.
– El tudjuk vinni, ha szeretné – mondta az egyikük.
Márton lenézett a kutyára. Az felnézett rá.
– Nem szeretném – felelte.
Az első éjszaka csendes volt. A víz már csak emlék. Márton az ágy szélén ült, a fájdalom lassan, tompán pulzált. A kutya az ajtóban feküdt, őrködve.
– Tudod – mondta Márton halkan –, én sem vagyok teljesen egész.
A kutya nem válaszolt. Csak ott volt.
És ez elég volt.
Reggel a napfény másképp esett be az ablakon. Nem volt benne dráma. Nem volt benne hősiesség. Csak egy új nap.
Márton felállt. Lassan, óvatosan. A mankó ott volt mellette. Felvette.
A kutya csóválta a farkát.
– Látod? – mosolygott Márton. – Nem dobtam el végleg. Csak tudni kell, mikor melyikre van szükség.
Kint a falu élt tovább.És vele együtt ők is.
Epilógus – Ami megmarad.
Ősz lett Tiszafokon.
Nem az a hirtelen, hideg ősz, hanem az a lassú, elnyúló fajta, amikor a reggelek már csípősek, de délután még ki lehet ülni a padra a ház előtt. A Tisza békésen folyt, mintha soha nem emelte volna fel a hangját. A víz felszíne tükrözte a sárguló fákat, és ha valaki nem tudta volna, mi történt hónapokkal korábban, semmi nem árulta volna el.
Márton minden reggel ugyanabban az időben kelt. Nem kellett sietnie. A lába nem lett jobb, de rosszabb sem. Megtanult együtt élni vele, ahogy az ember együtt él a régi emlékekkel: nem felejti el őket, csak nem engedi, hogy irányítsanak.
A kutya – akit végül Bognárnak nevezett el, mert „valami rendes magyar név kell neki” – ott lépkedett mellette. Már nem sántított. A szőre fényesebb lett, a tekintete nyugodtabb. Néha megállt, megszagolta a levegőt, aztán ment tovább, mintha pontosan tudná, merre van a helye.
– Látod – mondta egyszer Márton, miközben a gáton álltak –, ezt hívják békének. Nem hangos. Csak nem fáj.
Bognár leült. Nem nézett rá, hanem a folyót figyelte. Márton úgy érezte, ez a legnagyobb egyetértés, amit valaha kapott.
A faluban már nem suttogtak. Már nem volt „az a katona”, „az a mentés”. Csak Márton volt. Az a férfi, aki reggelente végigsétál a gáton, aki segít felrakni a kerítést, ha kell, és aki nem kérdez feleslegesen.
Volt, hogy megállították.
– Maga nem hiányolja… tudja… a régi életét? – kérdezte egyszer egy idegen.
Márton akkor sokáig gondolkodott.
– Nem – felelte végül. – Az a része megvolt. Ez meg most van.
Este, amikor becsukta az ajtót, a kutya mindig elsőként lépett be. Lefeküdt ugyanoda, ugyanazzal a mozdulattal. Márton néha még felriadt éjszaka. Olyankor a fájdalom vagy egy emlék kopogtatott. De a szoba nem volt üres. A csend nem volt ellenség.
Az idő nem gyógyított meg mindent.Csak megtanította, mi számít.
És amikor tavasszal újra megáradt a folyó – már nem veszélyesen, csak emlékeztetőül –, Márton ott állt a parton. A mankó a kezében volt. Nem eldobva. Nem megtagadva.
Használva.
Bognár a lábánál ült.
Nem voltak hősök.Nem volt taps.
Csak két élet, amelyek egy pillanatban találkoztak –és nem engedték el egymást többé.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 17. (szerda), 13:58
