Nekünk orvosoknak, nővéreknek egy feladatunk lehet: szenvedőktől mély együttérzéssel át kell venni valami kis terhet ugyanúgy, ahogy egy szörnyű nehéz zsákból, ha súlyt veszünk ki, az könnyebb lesz.
/Láttam egyszer egy őrjöngő anyát, akit senki nem tudott megnyugtatni\./
Hiába jöttünk gyógyszerrel, injekcióval, a fejlett orvostudomány eszközeivel. Semmire sem jutottunk. Egy ott álló laikus egyszerűen átölelte, hagyta, hogy ránehezedjék.
Kinyilvánította, hogy maximálisan osztozik fájdalmában. Levett a lelki súlyból. Hogyan lehet ebből a súlyból levenni, hogy minket ne nyomjon össze a sokszor átadott teher? Csak kegyelmi úton.
Ez az út pedig azt jelenti, hogy minden pillanatomban tudom, hogy a földi életem összes eseménye, benne a fogantatásom, a születésem, a házasságom, a gyermekeim születése, és a halálom a létemnek egy-egy pillanata, de nem a vége.
Ha ezt tudom, akkor ugyan félek a haláltól, mert ember vagyok, de Isten segítségével legyőzöm a félelmemet, és így már át tudok venni terheket mástól úgy, hogy az közben ne nyomjon agyon...
-Dr. Csókay András-