Sürgősségi Ambulancia – Tizenkét Órányi Várakozás Után Sem Látták El Lányomat

2016. július 11-én, huszonhárom órakor úgy döntöttünk, hogy nem várhatunk tovább. Ekkorra, tizenkilenc éves lányom, Ráhel délután kezdődő alhasi fájdalmai egyetlen pusztító görccsé egyesültek. /Lakhelyünkhöz, Etyekhez legközelebb eső kórház sürgősségi betegellátóját választottuk célpontul, ez pedig a tétényi úti Szent Imre Kórház volt\./

Kereken éjfélkor léptünk be az ajtón, és az ambuláns lap tanúsága szerint 0 óra 33 perckor szólították elővizsgálatra. 2016. július 12-én, déli tizenkét óra harminc perckor dolgavégezetlenül távoztunk az intézményből. A köztes időben szakorvos nem látta Ráhelt, azaz tizenkét órán keresztül ültünk hiába a sürgősségi ambulancián segítségre várva. Ez a bejegyzés „kislányomról“ szól, aki tizenkét órán keresztül azért várakozott a sürgősségi ambulancia cseppet sem kényelmes várójában, hogy fájdalmait megszüntessék, és kiderítsék mi okozza ijesztő panaszait. A bejegyzés két tehetetlen szülő tizenkét órás vergődéséről is szól, akik kénytelenek voltak végignézni, hogy lányukon nem segítenek. Íme.

Első stáció – Nulla órától, hajnali három óra tíz percig

Ráhel alig tudott menni, ezért megkértem a kórházi portást, engedjen be autóstul a sürgősségi bejáratáig. Készséges volt, nyílt a sorompó. A váróban jónéhányan voltak, de a bejelentkezés ütemesen, gyorsan haladt. Fél óra múlva Ráheltől vért és vizeletet vettek, majd azt a felvilágosítást kaptuk, hogy „nagyjából másfél órán belül elkészülnek a laboreredmények, és addig egy orvos is megvizsgálja őt“. Bizakodóak voltunk annak ellenére, hogy Ráhel görcsei nemhogy csökkentek volna, de erősödtek. Mivel valamennyi ülőhely foglalt volt, ezért az ambulancia folyosói linóleumpadlójára ültünk, hátunkat a falnak támasztva.

Telt-múlt az idő, peregtek a félórák. Két óra magasságában feleségem a betegfelvételi ablak mögött ülő asszisztenshez fordult segítségért, aki papírjaiból fel sem pillantva további türelmes várakozásra utasította. Nagyjából fél háromig számunkra eseménytelenül peregtek a percek. A váró azonban hangos volt: jöttek-mentek a mentősök, egyes páciensek kikoptak, páran feladták a várakozást. Néhányan káromkodva türelmetlenkedtek. Két óra harminc perckor aztán megtört a jég, Ráhelt szólították, és egy fiatal doki bácsi elvitte a vizsgálóba. Tíz perc múlva végzett vele, majd hirtelen ötlettől vezérelve még egyszer megvizsgálta lányunkat, mert valamit elfelejtett megnézni. A második felvonás után, tíz perces várakozást követően az említett orvos hozzánk lépett, és megosztotta velünk elővizsgálati tapasztalatait. Ráhelnek valószínűleg enteritisze van. A vakbélgyulladást Ő kizárná, hiszen annak komplex tünetegyütteséből sok hiányzik. Ettől függetlenül – és a mi biztonságunk érdekében – beszélnie kell a műszakvezető orvossal, aki ha rábólint erre a vizsgálati véleményre, akkor mehetünk Isten hírével, és egy enteritisz-gyanúval. Amennyiben nem bólint rá, akkor sebészorvos véleményére lesz szükség. Mindez hajnali háromkor történt, azaz több, mint kétórányi várakozást követően úgy, hogy Ráhel nem kapott még fájdalomcsillapítót sem. Kérdésünkre, miszerint mikor bólint a műszakvezető, és ahhoz képest mikor nézi meg a sebész, azt a választ kaptuk, hogy ez tizenöt-húsz percet vesz igénybe.

Második stáció – Három óra tíz perctől, hatig

Furcsállottuk, hogy egy fél órán keresztül senki nem jön oda hozzánk a műszakvezető véleményezésével. Türelmetlenségünket a betegfelvételi ablakban öntöttük szavakba. Az ott ülő hölgy újra rendre utasított bennünket, de közbenjárásunkra megjelent az elővizsgálatot végző doki, és közölte, hogy várunk a sebészorvos vizsgálatára. Mivel Ráhel görcsei egyre durvultak, kértünk egy fájdalomcsillapítót. Valamit hozott, egy pohár vízzel. Ezt követően elmondta, hogy lányunknak vakbélgyulladása is lehet, és ezért kell a sebészorvos. Ezen – vizsgálaton kívüli – beszélgetés során tudta meg, hogy Ráhelnél két esztendeje irritábilis bélszindrómát diagnosztizáltak. E státuszinfó nem derült ki számára a két elővizsgálat alatt sem, hiszen nem kérdezett körültekintően. Húsz percnyi várakozási időt irányzott elő, majd elvonult egy különálló orvosi szobácskába. Aludni. Mindez fél négy körül lehetett. Az elkövetkezendő két órában Ráhel fájdalmai nem csökkentek. Szemei alatt fekete karikák jelentek meg a kialvatlanságtól. A kórházi váróteremben fektettük le, de pihenni nem tudott. Mindeközben odakint felkelt a Nap, beindult a hajnali budapesti élet. Feleségemmel felváltva őriztük lányunkat, közben türelmetlenül járkáltunk fel-alá. A váróterem teljesen kiürült, az épületben csak néhányan lézengtek. Közben úgy döntöttünk, hogy laboros eredményeinkkel lelépünk. Feleségem – megszólítva az egyik orvosnőt/asszisztenst – a két órára ígért laboreredményeket kérte. Készségesen azt ígérte, rögtön utána néz. Nos, ezzel a hölggyel a nap további részében már nem találkoztunk.

Eltűnt, mintha sosem létezett volna. Laboreredményeink tehát nem kerültek elő. Az asszisztensek és orvosok kisebb csoportokban dohányozgattak a kórház előtt és/vagy a betegfelvételi teremben gúglizgattak, fel-felröhögve. Ezt az életképet öt óráig bírtam cérnával, ekkor heves türelmetlenség uralkodott el rajtam. A betegfelvételi ablakhoz léptem, és utasítottam az ott ülő asszisztenst, hogy azonnal kerítse elő az orvost. Először könyörtelenül handabandázott, miszerint a doki itt van, meg ott van, és egyébként is dolga van, de amikor jeleztem számára, hogy láttam, amikor magára zárja a pihenőszoba ajtaját, csendesebb lett. Laboreredményeinket nem tudta prezentálni, hiszen teljesen nyilvánvalóan azok az igazak álmát alvó orvosnál voltak. Fél hatkor – Isteni jelenésként – felbukkant a doki. Mellébeszélt, orvosi szakszavak mögé bújva vissza-visszatért a már ismert vizsgálati adatokra. Ezt követően újabb türelmet kért és elvonult. Fél hatkor a betegfelvételi ablaknál derült ki számunkra a legújabb szitu: Ráhelnek ultrahangra kell mennie. Nem az orvostól tudtuk meg, hanem az ablaknál strázsáló asszisztenstől. Lányunk hat órakor lépett ki az ultrahangos szobából.

Harmadik stáció – Hattól-nyolcig

Csak nem akart megérkezni az ultrahang eredménye. Fél hét körül feltűnt orvosunk, de sajnos megszólítani nem tudtuk, mivel egy mentővel frissen behozott beteggel konzultált, majd magával vitte a vizsgálóba. Súlyos, roppant nehéz fél óra következett. Ráhelen eluralkodott a kegyetlen fáradtság, de kínzó alhasi fájdalmai miatt csak ötperces bealvásokra volt képes.

Feleségemet elküldtem a kórház előtt parkoló autónkhoz, hogy aludjon egy-két órát. Ha azt mondom, őrjöngtem legbelül, akkor nem írtam le azt az érzést, ami kitöltötte valamennyi sejtemet. Törni-zúzni tudtam volna. Tehetetlennek éreztem magam, és ezt csak fokozta az a kommunikációs hézag, ami köztünk és a személyzet között tátongott. Legalább háromszor kérdeztem rá az ultrahang eredményére, és pontosan ugyanennyi alkalommal hivatkoztak az orvosra, és arra, hogy fő a türelem. Egy alkalommal kértem a laboreredményeket, uh felvételeket, de közölték, hogy nem adják ki, azaz nem tudom ott hagyni az egészet a fenébe. Hét előtt pár perccel aztán megjelent a doki. „Jó hír az, hogy valószínűleg nincs vakbélgyulladás, de sajnos az ultrahangos felvételen ez nem látszik, hiszen az UH-s dokinak nem sikerült megtalálnia a vakbelet. Ennek okán nem tudják kizárni a vakbelet, ezért sajnos a sebészorvos véleményére lesz szükség, azaz meg kell őt várni.“ Ezután – hét órányi fájdalmas várakozást követően – feltettem a legkézenfekvőbb kérdést: mikor jön a sebész, mikor tudjuk meg, mi a probléma forrása. A doki további türelemre buzdított, és azt válaszolta, hogy egy órán belül. Ha jól emlékszem ez a momentum okozta, hogy felrobbant bennem a hétórányi várakozás feszültsége. Keményen, helyenként trágárul beszéltem, ám szavaimat a doki úgy reagálta le, ahogy a nagykönyvben meg van írva: a lányom hét órányi várakozása semmi az ő éjszakai kilenc pácienséhez képest“. Nem tudtam ehhez a mondtahoz sem hozzátenni, sem pedig elvenni. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy itt szó sincs gyógyításról, empátiáról, kötelességtudatról, hivatásról, szeretetről. Ugyanaz itt is a hajtóerő, mint egy szénbányában, hőerőműben, cipőfelsőrész-készítő nagyüzemben: a munkaidő. Semmi más nem játszik szerepet, csakis a munkaidő, és a kötelező munkán túllenni.

Hét óra magasságában a „mi“ dokink megjelent egy másik „mi“ dokinkkal, és annak rendje-módja szerint leadott bennünket. Megtörtént tehát az átadás-átvétel. Éjszakástól nappaloshoz kerültünk, amiképp az éjszaka is nappalba váltott. Úgy konzultáltak ott a kislányomról, mint egy szakadt ruhadarabról, mint egy eltömődött benzinpumpáról vagy egy elszakadt láncról. Csak ültem ott, és beletörődve hallgattam őket. Nyolc óráig aztán továbbra sem történt semmi.

Negyedik stáció – Nyolc órától tizenkét óra harminc percig

Nyolckor sem érkezett meg a sebészorvos. Hajlamos voltam azt feltételezni, hogy ebben a kórházban vagy nem létezik sebész vagy – ha nem kitalált személy, akkor szimplán nem tudja, hogy nyolc órája ott ül a „sürgősségin“ (milyen vicces ez a szó) egy családnyi szerencsétlenség, és csak rá vár. Kihívtuk új dokinkat, aki széttárta a karját, és szemrebbenés nélkül közölte, hogy a sebésznek műtétje van. Nem is kicsi, mindjárt egy sürgős, kétórás. Azzal elvonult, de egy órán belül megesett a szíve Ráhelen, és hozott neki ajándék infúziót, nehogy kiszáradjon, és kicsit csökkenjenek a fájdalmai is. Tíz óráig újabb páciensek érkeztek, és különleges társasjáték vette kezdetét. A két órája várakozók együttérzően bámulták a négy órája ott ülőket, a négyórások még együttérzőbben lesték a hat órája ellátást nem kapókat, és ott voltunk mi, az időcsászárok.

Mi vittük a prímet. Mi voltunk a kuriózumok, akikhez a várakozási időket lehet kalibrálni, akikre rá lehetett mutatni, hogy íme, kérem, nem kell itt türelmetlenkedni.

Tíz órakor újabb műtétje akadt a „fantomsebésznek“. Új, nappalis orvosunk ezt az információt már képtelen volt érzelmek nélkül átadni. Látszott rajta, hogy kezei közül a gyeplő rég kicsúszott. Ha egyáltalában létezett gyeplő. Már nem győzködött bennünket, hogy maradjunk és várjunk türelmesen, és az is látszott rajta, hogy nagy szégyennek tartja, ami velünk történik. Tizenkét óráig tartottuk a frontot, majd feladtuk. Elkértük az ambuláns lapot, melyen a laborvizsgálati és ultrahangos eredmények is szerepeltek. Az ultrahangos felvételeket visszatartották, nem adták kézbe. Tizekét óra harminc perckor felelősségnyilatkozatot írtunk alá. Ebben az szerepelt, hogy a teljes vizsgálat befejezése előtt megszakítottuk a folyamatot, így az eredmény nélkül zárult le. Vagyis a kórház idő előtti elhagyása a mi hibánk, mi döntésünk, mi felelősségünk. A hiba – amennyiben van – a mi készülékünkben lakik. Ámen.

Egészséges, sportoló emberként élek. Szinte sosem vagyok beteg. Ezidáig a hazai kórházi működésről csak interneten, újságcikkeken keresztül tájékozódhattam. Számomra – lányom esete – akkora jobb felütés volt, hogy jó időre földre kerültem tőle. Jelenleg is sokkhatás alatt állunk, mégis valahogy meg kell oldjuk Ráhel problémáját. Ugyanis zárójelentést nem kaptunk, döntésképes szakorvos a tizenkét óra leforgása alatt nem látta. Kipréselték, kegyetlen, embertelen „eljárásukkal“ kikényszerítették beteg lányomat a kórház területéről. Jelenleg ugyanazt az utat járjuk, amit sokezer gyógyulni vágyó magyar ember: protekciót keresünk vagy magánklinikára bízzuk a szakértő megoldást. A TB-t pedig tovább fizetjük a nem tudom mire, de sajnos tudom, hogy kikre. Hiszen a tétényi úton találkozhattam azokkal, akiknek fizetéséhez havonta hozzátesszük a mi részünket. Láthattam, hogy egy seregnyi szakembert fizetek, akik ennek ellenére úgy gondolják, hogy idióta vagyok, ha egyszer csak éjszaka megjelenek a sürgősségi osztályon és elvárom, hogy ha már előre kifizettem munkájukat, el is végezzék azt rendben, becsülettel, sőt mi több, szeretettel. Óriásit csalódtam, és félelemmel töltene el, ha valami bajom esne, és közölnék velem a mentősök, hogy célirány a Szent Imre Kórház.

Tapasztalat, végkonklúzió, vélemény életem legdurvább élményéről

1. A kórház előtt hatalmas transzparens hirdeti, mekkora EU támogatásból pofozták helyre az épületeket. Valóban szépek, modernek a kórház szektorai. Számomra roppant ellentmondásos a külcsín és a belbecs.
2. Ráhel fájdalmakkal érkezett, és fájdalmakkal távozott. Nem segítettek rajta. Egyetlen dolgozó sem mutatott hajlandóságot erre.
3. Tizenkét óra kevés volt ahhoz, hogy lezárjanak egy vizsgálati folyamatot. Tizenkét óra leforgása alatt nem derült ki, mi okozza a panaszokat.
4. Az éjszakás vizsgáló orvos másodpercenként változtatta a vizsgálat utáni véleményét, ami inkább ijesztő volt, mint szánalmas.
5. Ugyanez az orvos másfél órányi pihenést engedélyezett magának, miközben egy páciense segítségre szorult. Ez fokozottan fájdalmas számomra, hiszen az én lányomról volt szó.
6. Valamennyi köztes lépést mi derítettünk ki, hiszen tájékoztatást csak akkor kaptunk, ha kiküzdöttük magunknak.
7. Több döntés is – pl. ultrahangra utalás – ad hoc jelleggel született.
8. Meggyőződésem, hogy a sebész (vagy ki a fene) nem tudott rólunk. Amennyiben mégis volt információja, és annak ellenére nem vizsgált meg egy fiatal lányt, akkor az számomra kimeríti a kegyetlenség fogalmát.
9. Egyetlen asszisztenssel sem sikerült felvenni a szemkontaktust. Arrogáns, fennhéjázó, lekezelő viselkedésüket többen trágársággal egészítették ki, ami kéretlenül áramlott ki a betegfelvételi szoba ablakain, ajtórésein. Segítőkészségnek nyoma sem volt. A páciensek rémisztő módon magukra maradtak. Mi is.
10. A kórházi működésben egyáltalán nem éreztem rendezettséget. Az információk rendre elvesztek.
11. Végezetül, és lezárásképpen: pedagógusként, szülőként nem gondolom azt, hogy minden a pénzen múlik. Vannak olyan szakmák – mint az enyém is, ahova méltánytalanul kevés pénz jut. Ennek ellenére nem bánok úgy egy emberrel, neadjisten gyerekkel, hogy azt érezze, semmit sem ér, számomra semmit sem jelent. A pénz csak az érem egyik oldala. Az emberség, empátia, türelem pedig a másik. Ha ez működött volna, akkor ez az írás sosem születik meg. De nem működött. Az írás pedig megszületett.

Forrás: legalisdrog.com

2016. július 16. (szombat), 21:40