Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg

Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Én csak egyet kérdeztem tőle:

Idézet Papp Lajos szívsebész professzor előadásából.

/"Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet\./

A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja felhívott, és részletesen elmondta az esetet.

A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért.

De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben.

Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tőle: hisz-e abban, hogy életben marad. Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom.

Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább egy intuíció.

A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat:

"Ugye megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye. Nem szabad föladnia."

A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott.

Ami a döbbenetes, az most következik.

A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta.

Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították. Azt mondta a hölgy:

"Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni." Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta:

"Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről."

A beteg szemén a hat nap alatt végig egy nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon.

Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk - vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is.

Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy a kóma állapotában lévő beteghez nem érdemes szólni, mert az úgyis meghalt.

.."

Nagyon fontos és tabudöntögető történet ez! Mutatja, hogy sem a betegnek, sem a hozzátartozónak nem szabad elvesztenie a hitét az élni akarását! 

Forrás: www.facebook.com

Add tovább te is, hogy minél több emberhez eljuthasson! 

(Képünk illusztráció)

2016. október 20. (csütörtök), 17:11