? Temetkezési helyet keresett haldokló férjének... de amikor megszánt egy kolduló kislányt, és adott neki egy tábla csokit, a gyerek olyan dolgot mondott, amitől Valentina torka elszorult. ? És amikor a kislány tanácsára kamerát tett a kórterembe… olyat látott, amitől lefagyott a telefon a kezében! ??? Valentina lassan lépkedett a temető fő sétányán. Rögtön érezni lehetett, hogy ez nem egy átlagos temető – inkább olyan volt, mint egy békés, aprócska városka. Gondozott ösvények, padok, díszes lámpák – minden makulátlan. Ekkor egy halk hang szólalt meg a háta mögött: — Néni, tudna nekem adni valamit enni? Valentina hátrafordult. Egy kis kócos lány állt ott, alig 11-12 éves lehetett. Koszos ruhában, mezítlábasan, de a tekintete őszinte volt. Nem lépett közelebb, mintha bármelyik pillanatban elszaladhatna. — Kicsim, sajnos nincs nálam semmi... Várj csak, mégis. Van egy csokim. — mondta, miközben matatott a táskájában. — Tényleg odaadja? — csillant fel a kislány szeme. — Persze hogy odaadom! Sőt, gyere csak el velem a kocsihoz, a boltban is voltam, van ott egy kis ennivaló. Különben is, úgy tűnik, ma nincs itt a gondnok. A kislány legyintett. — Ne is keresse, keddenként nincs szolgálatban. Holnap jön csak vissza. Ahogy együtt elindultak a parkoló felé, a kislány óvatosan kérdezte: — Maga kihez jött ide? Van itt valakije? — Még nincs… — mondta Valentina, és a hangja elcsuklott. — A férjem… Most a kórházban van. Nem sok ideje maradt. Ő nagyon szeretne itt nyugodni majd. Amikor odaértek az autóhoz, Valentina elővett egy szatyrot. — Tessék, válassz, amit csak szeretnél. A kislány halkan megszólalt: — Maradhatok egy kicsit, míg eszem? Nem viszek el semmit, úgyis elvennék tőlem otthon. Egy kis csend után, miközben majszolta az ételt, egyszer csak kimondta: — Tudom, miért betegszik meg a férje… és azt is tudom, hogyan lehetne megmenteni. Valentina megdermedt… amit ezután mondott, az örökre megváltoztatta az életét. És amit a kórtermi kamera rögzített… azt senki nem hitte volna el, ha nem látják a saját szemükkel! ? ? A teljes történet – az első hozzászólásban a kép alatt! Görgess le!???
– Gábor, ne beszélj butaságokat… – Valentina hangja remegett, ahogy férje kezét szorította. – Miféle temetői helyről beszélsz? Meg fogsz gyógyulni, minden rendbe jön, hidd el!
A férfi halványan elmosolyodott.
/– Nézd meg magad, Valika… Egyre csak gyengébb vagyok\./
Valentina nem akarta hallani. Az egész világ eltorzult körülötte, mintha egy vastag üvegfal mögül nézné a valóságot. Gábor alig negyvenkét éves volt. Erős, okos, orvos – s most már hetek óta mozdulatlanul feküdt a budapesti magánklinika egyik kórtermében, ahol ő maga dolgozott korábban.
– Emlékszel, amikor megismerkedtünk? – kérdezte Gábor halkan.
– Hogyne emlékeznék… – Valentina keserédesen elmosolyodott. – Harminchárom voltam, túlhajszolt, kimerült, tele gyomorfájdalommal és stresszel. Te meg leteremtettél, mint valami rossz gyereket.
– Mert olyan voltál – nevetett halkan Gábor.
– Aztán… – Valentina félrebillentette fejét – …szép lassan belopóztál az életembe. Pedig tíz évvel fiatalabb voltál nálam.
– De én voltam a komolyabb. Te meg csak futottál a céged, az üzleteid, a befektetéseid után.
– És amikor megkérted a kezem, azt hittem, álmodom.
– A barátaid szerint csak a pénzed érdekelt. – Gábor elhúzta a száját. – Emlékszel, mit mondtak? Hogy kirúgtak már két helyről is, haszontalan vagyok orvosként. És hogy majd egyszer megsiratlak.
– Szó szerint így mondták. Aztán két hónappal később mégis igent mondtam neked. Mert szeretlek.
Valentina elfordult, hogy ne lássa Gábor elgyötört arcát. Könnyek csillogtak a szeme sarkában. Harminchat nap telt el, mióta Gábor bekerült a klinikára. És napról napra egyre gyengébb lett.
– Valika – szólalt meg ismét Gábor. – Emlékszel arra a magántemetőre, ahol defektet kaptunk az autóval?
– Az? A Hárshegyi emlékpark? Hogyne… különös egy hely volt. Csendes, elegáns. Mintha nem is temető lenne.
– Oda szeretnék kerülni – suttogta Gábor. – Ott nincs akárki eltemetve. Csak költők, híres emberek, üzletemberek. A gondnok is mondta, hogy megnézik, ki kerülhet oda. Olyan különleges hely.
– Ne mondj ilyet… nem fogsz meghalni! – fakadt ki Valentina.
– De fogok. És az egyetlen dolog, amit igazán szeretnék, hogy ott legyek eltemetve. Ha nem is vagyok híres, legalább melletted voltam boldog.
Valentina nem válaszolt. Aznap este, mikor hazament a lakásába, csak bámult ki az ablakon. A város fényei villogtak a távolban, de benne csak sötétség volt.
A temető előtt egy kislány üldögélt a padon, kabátja túl nagy volt rá, arca piszkos, keze a zsebébe bújtatva. Mikor Valentina közelebb ért, a lány megszólította.
– Néni, van egy kis ennivalója?
Valentina meglepődött. Előhúzott egy csokit a táskájából.
– Tessék. Csoki jó lesz?
– Igen! – ragyogott fel a kislány arca.
– Hogy hívnak?
– Kitti vagyok. A szüleim ott laknak a harmadik házban. De most nincs otthon senki.
– Egyedül vagy?
– Igen. De már megszoktam.
– Akarsz velem jönni? Van egy kis ennivalóm a kocsiban.
– Jövök! – A lány ugrándozva követte.
A kocsiban Valentina kinyitotta a táskáját, elővett szendvicseket, gyümölcsöt. Kitti mohón evett.
– Te mit csinálsz itt, nénike?
– A férjem beteg. Azt szeretné, ha itt lenne eltemetve.
– Akkor ő fontos ember?
– Nem igazán. Orvos.
– Orvos? És beteg?
– Igen. Senki nem tudja, mi a baja.
Kitti megállt, elgondolkodott.
– Akkor biztosan „ráült a füst”.
– Tessék?
– A dédimama mondta. Ha valaki megbetegszik úgy, hogy nincs rá magyarázat, az a „füst”. Olyan, mint valami gonosz dolog, ami rátelepszik.
– Ez butaság.
– De a dédi szerint lehet látni is. Csak kell egy kamera.
Valentina elmosolyodott.
– Már rég nem hiszek a mesékben, Kitti.
De aznap este, otthon, mégis vett egy kis kamerát. Felszerelte Gábor szobájában, a tévé mellé. Titokban. Csak hogy megnyugodjon.
Másnap este, mikor újra bekapcsolta a kamerát a telefonján, valami egészen más várt rá. A képernyőn Gábor sétált fel-alá a szobában. A férfi, aki elvileg haldoklott, most épp egy fiatal nőhöz hajolt, és suttogott a fülébe.
– Holnap vége. A butuska Valika mindent rám írat, és mi indulunk Tenerifére!
– A cég is?
– Már megvan a vevő. Holnap reggel már repülünk is.
Valentina remegő kézzel kapcsolta ki a felvételt.
– Nem. Ez nem lehet…
Valentina másnap reggel remegő kézzel fogta meg a kilincset, mikor belépett a kórterembe. Gábor csukott szemmel feküdt, mozdulatlanul. A papírok, amiket az ügyvéd hozott, ott hevertek az éjjeliszekrényen.
Amint megérezte jelenlétét, Gábor kinyitotta a szemét és elmosolyodott.
– Jó reggelt, szerelmem… Hogy vagy?
– Köszönöm, jól. – Valentina arcán semmi sem tükröződött. – Elhoztam a papírokat.
– Tényleg? – Gábor felült. – Azt hittem, még gondolkodsz rajta.
– Nincs min gondolkodnom. – Valentina az ügyvéd felé bólintott. – Mutasd a helyet, hol írjam alá.
Az ügyvéd, egy kopaszodó, negyvenes férfi, sietve elővette a papírokat, és az asztalra terítette őket.
– Itt, itt és itt… – mutatta sorban.
Valentina egy pillanatra Gábor szemébe nézett. Az férfi elfordította a tekintetét.
– Aláírtam. Most te jössz.
Gábor megragadta a tollat, és gyors mozdulatokkal aláfirkantotta a nevét.
– Kész. – felsóhajtott. – Köszönöm, Valika… tudtam, hogy számíthatok rád.
– Igen. Mert szeretlek. – mosolygott Valentina, majd az ügyvédhez fordult. – Kísérd ki, kérlek. Beszélnem kell még a férjemmel.
Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, Valentina odalépett Gáborhoz, és leült mellé az ágy szélére.
– Mondd csak… és most? Elrepültök? Te meg a kis Marina?
Gábor arca elsápadt, mintha kísértetet látna.
– Te… te tudsz róla?
– Mindenről. – biccentett Valentina. – Láttalak, hallottalak. A kamerát én tettem fel. Ugye milyen érdekes dolog a technika?
– De… de akkor miért… miért írtad alá?
– Hogy lásd, milyen ostoba tudsz lenni, Gábor. Te aláírtad a saját válóperes papírjaidat és a lemondást minden vagyonról. Mindenről. A céget már tegnap új tulajdonosra írtam: egy civil alapítványra, ami gyermekeket segít. Kitti nevében.
– Mit beszélsz?
– A kis Kitti. A kislány a temetőből. Tudod, ki ő?
– Nem…
– A jövőm. Az, amit te akartál elvenni tőlem, ő visszaadta. Szeretetet. Őszinteséget. Hitet.
Gábor lihegve nézett rá, de a testében már nem volt erő a dühre.
– Te… nem teheted ezt velem…
– Már megtettem. És tudod mit? Nincs is füst. Nincs semmiféle sötét erő, ami rád telepedett volna, Gábor. Csak a kapzsiságod, a hazugságaid, a kétszínűséged. Az ölt meg téged – önmagadban.
Gábor a párnára dőlt, elcsendesedett. Valentina felegyenesedett, megigazította a kabátját, és elindult kifelé.
A folyosón Kitti várt rá, új, meleg kabátban, amit Valentina előző este vásárolt neki.
– Elmegyünk most? – kérdezte félénken.
– Igen, kicsim. Most már hazamegyünk.
– A ti házatokba?
– A miénkbe.
Epilógus – egy évvel később
A nap melegen sütött a Hűvösvölgyi családi ház teraszán. Valentina a hintaágyban ült, mellette Kitti tanult olvasni. A kutya az udvaron rohangált, a fák árnyékot vetettek a friss virágokkal teli kertre.
– Valentina néni?
– Igen, kicsim?
– Te tényleg az anyukám lettél?
Valentina könnyezve bólintott.
– Nem csak lettem. Már régen az voltam. Csak te akkor még nem tudtad.
– Akkor jó. Mert én sem akarok másikat.
2025. április 04. (péntek), 15:11
