Tizenöt év után kerekesszékben tért vissza a férfi – a családja először kidobta, majd sírva ismerte fel
A Bakony lankái felett lassan süllyedt az alkony, a fenyők árnyéka hosszú, reszkető csíkokat vetett a Róka-patak fölött. /A Farkas\-kúria teraszára halk koppanással ért le a bot, amikor Farkas Andor kilépett a hűvös levegőre\./
A levegő széna, nedves föld és frissen szeletelt alma illatát hordozta; valahonnan a domboldalról gyerekek nevetése szűrődött fel. A kúria belsejéből mégis idegenszerű csend áradt: az a fajta némaság, amely akkor költözik be, amikor a ház valamelyik sarka évtizedek óta hiánytól kong.
Andor mögött lassú, kimért léptekkel jelent meg felesége, Farkas Ilona. A nő mozdulatai szinte arisztokratikusak voltak: a vállára omló őszes-fekete haj gondosan feltűzve, arcán elegáns, mégis fáradt szépség. Két gyermeket is elveszített az életben, egyikük még csecsemő volt, a másik — a fiuk — tizenegy évesen tűnt el a Balaton partjáról, egy viharral záruló nyári napon.
Ilona már nem sírt. Elmúltak azok az évek.
A kapunál azonban most valaki állt. Egy férfi, mozdulatlanul, sötét kabátban, kerekes székben. A házvezető, Varga János már ott volt mellette, és rosszalló arckifejezéssel próbálta eltessékelni.
— Uram, kérem, menjen tovább — mondta hidegen. — A Farkas család nem fogad adománykérőket. Ha szüksége van valamire, a plébános segít magán.
A férfi felnézett. Arcán mély barázdák futottak végig, mégis volt benne valami gyermeki: egyfajta halk, meleg fáradtság. Ilona megállt, és valami megmagyarázhatatlan ismerősséget érzett. Olyasmit, amitől megroppant a mellkasa.
— Nem adományért jöttem — mondta a férfi. — Nem kérek pénzt. Csak… szeretném látni magukat. Egyszer. Ennyit.
János már nyúlt volna a kapuhoz, de Ilona felemelte a kezét.
— Engedje be — szólt halkan.
A férfit betolták a tágas hallba. A levegőt friss kávé illata töltötte be, a régi tölgyasztalon vastag viaszréteg csillogott. A padló kövein meg-megcsúszott a kerekesszék kereke, mintha ódzkodna attól, hogy idegen súlyt vigyen a házba.
Andor lassan sétált körbe a férfi körül, botjára támaszkodva.
— Katona volt? — kérdezte. — Vagy baleset?
Egy pillanatnyi habozás után a látogató elfordította a tekintetét.
— Építkezési baleset — felelte. — Egy palló megcsúszott, lesodort… Részben lebénultam. Régen pedig… egy halász mentett meg, amikor még gyerek voltam. Nem emlékeztem semmire. Csak egy névre… egy régi karperecbe vésve.
Ilona szíve vadul dobbant.
— Miért jött ide? — kérdezte halkan, de a hangjában már remegett valami.
A férfi mély levegőt vett.
— Olvastam egy régi újságkivágásban, hogy maguknak régen eltűnt a fiuk. Ugyanabban az évben, ugyanazon a parton voltam én is. Nyolc évesen. Talán a sors csak játszott… nem tudom.
Andor összehúzta a szemét.
— Azt akarja mondani… hogy maga lenne a mi fiunk? — A hangja égetően éles volt. — Tíz éve egy szélhámos próbált pénzt kicsikarni tőlünk. Ugyanilyen történettel.
— Nem kérek semmit, uram — rázta meg a fejét a férfi. — Se pénzt, se örökséget. Csak tudni akartam, hogy… emlékeznek-e még arra a gyerekre.
A férfi lassan elővett egy barna, kopott csomagot. Ilona remegő kézzel vette át. A papír alatt egy régi, rozsdás fémkarperec hevert. A nevet még épp el lehetett olvasni:
„Miklós.”
Ilona keze a szája elé kapott, és a szemében hirtelen megtört a sok éves szárazság.
— Ezt… ezt eltemettük… — suttogta. — A rendőrség azt mondta, hogy…
— Üres volt a koporsó — felelte a férfi. — Ott voltam, de nem találtak meg.
Andor felcsattant.
— Elég! — dörrent, botjával keményen a padlóra ütve. — Nem engedem, hogy újra reményt adjanak a feleségemnek! Menjen innen! Most!
Ilona felkapta a fejét.
— Andor, kérlek… legalább hallgassuk meg…
— Nem! — vágott közbe a férfi. — Ennek itt vége.
A férfi, aki talán Miklós volt, talán nem, lehajtotta a fejét.
— Elnézést. Rosszul döntöttem.
A kerekek tompa suhogással indultak meg a kőpadlón, és percek múlva a férfi már a kertben állt. Egy mohos padra helyezett borítékot, rajta gyöngybetűkkel:
„Farkas Ilonának.”
A felső emelet egyik ablakában ekkor feltűnt valaki: egy fiatal nő, hosszú, gesztenyebarna hajjal. Farkas Anna volt, Ilona és Andor lánya — a család egyetlen megmaradt gyermeke.
Tekintete a távolodó idegent követte, mintha valamit keresne benne, amit ösztönből ismert.
Ilona kinyitotta a borítékot.
Benne néhány megsárgult fénykép: egy buszroncs félig a tóparton, habzó víz, egy alig felismerhető kisfiú a homokban, karján a rozsdás karperec… És egy rövid üzenet volt hozzájuk tűzve:
„Nem kérek bocsánatot. Nem várok semmit. Csak azt akartam, hogy tudják: élek.
És hogy egész életemben maguk voltak az egyetlen otthonom emléke.”
Ilona zokogni kezdett.
— Andor… — suttogta. — Ez ő. Tudom. Látom a szemében.
Andor arca megdermedt.
— A véletlenek néha teljesen ártatlanul hasonlóak — mondta hidegen. — Nem engedem, hogy tönkretegye azt, amit felépítettünk.
— És mit építettünk? — kérdezte Ilona keserű mosollyal. — Emlékművet a tagadásból?
A férfi nem felelt.
Az út a tóig
Másnap reggel a Bakony fölött sűrű, szürke felhők ültek. A fák mozdulatlanul álltak, mintha ők is visszafojtanák a lélegzetüket. A kúria konyhájában tompán csörömpöltek a porceláncsészék, amikor Anna letette az üres bögrét az asztalra.
— Anyu, elmegyek — mondta halkan.
Ilona felkapta a fejét. Az éjszaka mintha évtizedeket rakott volna a vállára. Szemei vörösek voltak, de már nem sírt.
— Hova? — kérdezte, noha pontosan sejtette a választ.
— A Balatonhoz. A levélben említette, hogy egy halász mentette meg, és ott nőtt fel… Siófok környékén csak pár ilyen öreg halászcsalád maradt. Meg fogom találni.
A konyhában János letette a kenyeres kosarat. Nyelt egyet.
— Kisasszony, ura… azaz Anna… — kezdte tétován. — Az édesapja nem örülne ennek.
Anna megvonta a vállát.
— Apa nem örül semminek, ami emlékezteti arra, hogy valaha volt egy fia — felelte keserűen. — De ez már nem csak róla szól.
Ilona lassan felállt. Ujjai rásimultak lánya karjára, s a szorításában egyszerre volt könyörgés és áldás.
— Menj — mondta. — Én sem bírom tovább ezt a bizonytalanságot. Tudd meg az igazat, akármi legyen is az. De ígérd meg, hogy visszajössz. Akár vele, akár nélküle.
Anna bólintott.
— Megígérem.
Az apja szobája felé pillantott, ahol Andor csukott ajtó mögött ült, állítólag a könyveivel és a számlákkal foglalkozva. Nem kopogott be. Tudta, hogy ha most még egyszer végignézne rajta, talán elgyengülne.
A vonat lassan kattogott lefelé a hegyről, a táj átváltott sűrű erdőből nyitott mezőkre, majd a síkon túl egyszerre felvillant a víz csillanása. Anna a koszos ablakon át mereven bámulta a Balatont. Gyerekkorában ismerte ezt a látványt, de most valahogy idegennek tűnt. Akkoriban a tó a nyár és a nevetés szinonimája volt. Azóta a családi albumok közt csak egy üres helyet jelölt a neve: „Miklós utolsó nyara”.
A siófoki állomáson hűvös szél fogadta, és a nyárvégi büfék fáradt illata. A bőröndje kerekén csikorgott a murva, amikor elindult a kikötő felé. Nem volt pontos terve, csak egy homályos sejtése: a férfi... ha igaz, amit mondott, biztosan a víz mellett maradt. A part nélkül valószínűleg senkinek se hívná otthon.
A kikötőben néhány öreg halász ült, lábuk mellett gyűrt műanyag vödrök, bennük hallgatag, csillogó halak.
— Jó napot kívánok — szólalt meg. — Bocsánat a zavarásért… Egy férfit keresek. Kerekes székben van. Állítólag halászok közt nőtt fel errefelé. Kicsit idősebb, olyan… harmincas-negyvenes lehet.
Az öreg felpillantott. Nap által mart arca megrándult.
— Hát az nem nagy szűrés, lelkem — mordult fel. — Itt mindenki idősebb, mint szeretné. Van neve annak, akit keres?
Anna vett egy mély levegőt.
— Azt mondta… hogy Miklósnak hívták, mielőtt eltűnt. De a mostani neve lehet, hogy más. Talán… Balla? Vagy Tóth? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy gyerekkorában egy halászcsalád fogadta be.
Az öreg összehúzta a szemét, aztán a távolba bökött az állával.
— Ott a csónakházak mögött, ahol a nád benőtte a partot, lakik egy özvegyember, az öreg Hargitai. Neki volt egy „talált gyereke”, akit a vízből szedett ki. Azt beszélik, nagy vihar után bukkant rá, félig halottan. Az a fiú ma már férfi. Saját, béna lábakon ugyan nem, de a keze… az aranyból van, olyan csónakot javít, hogy az magától siklik.
Anna szíve kihagyott egy ütemet.
— Köszönöm — suttogta.
A nádas túloldalán egy alacsony, fehérre meszelt ház állt, az egyik oldalán deszkatoldóval, amely a víz fölé nyúlt. A palló mellett egy régi, zöldre festett ladik ingott. A deszkákon fűrészpor és gyantás forgács hevert. Az udvar szélén egy férfi ült kerekesszékben, ölében repedt evezőlapát, amelyet épp simára csiszolt.
Anna megállt pár lépésre tőle.
— Jó napot — mondta rekedten. — Hargitai Miklóst keresem.
A férfi lassan felemelte a fejét.
A tekintete barna volt, mély, sötét fények futottak benne, és valami fájdalmas kíváncsiság. Anna úgy érezte, mintha egyszerre két időben állna: a jelenben és valami régmúlt délutánon, amikor még ott játszottak a kúria kertjében egy fiatal fiúval, aki nevetve kergette a labdát.
— Nem szoktak így teljes néven szólítani — mondta halkan a férfi. — Ki maga?
Anna még egy lépést tett előre. A torka elszorult.
— A húgod — felelte. — Legalábbis… azt hiszem.
A férfi elhallgatott. A keze remegni kezdett az evezőn, majd lassan elengedte azt. A kerekek halkan nyikordultak, amikor kicsit közelebb húzta magát Annához.
— A húgom meghalt — mondta végül. — Azt mondták, nagyon kicsi volt még. Csak homályos képeket látok… Egy lány… sötét hajjal, nagy szemekkel. De lehet, hogy csak álmodtam.
Anna letérdelt elé. A kavicsok belevágtak a bőrébe, de nem törődött vele. Elővette a táskájából a megsárgult fényképet, amelyet az anyja az induláskor a kezébe nyomott: Miklós öt évesen, mellette a hároméves Anna, mindketten fagyival a kezükben, a kúria kertjében, az almafa alatt.
A férfi ujja a kép fölé lebegett.
— Az… én vagyok — suttogta. — És te…
— Én vagyok — felelte Anna. — Farkas Anna. Farkaséknál nőttünk fel, a Bakonyban. Azt hittük, meghaltál. Eltemettek egy üres koporsót érted.
Miklós felnevetett. Nem úgy, mint aki mulatságosnak talál valamit, inkább úgy, mint akinek az összes eddigi fájdalma egyszerre tódul ki belőle.
— Akkor legalább a sírom már kész — mondta keserűen. — Nem kell rajta gondolkodni.
Anna lehajtotta a fejét.
— Tudnom kellett, hogy igazat mondtál-e — vallotta be. — Apa… teljesen elutasított. Azt mondta, még egyszer nem hagyja, hogy becsapják. De anya… anya elolvasta a leveledet, és azóta úgy járkál a házban, mintha minden lépésénél attól félne, hogy beszakad alatta a padló.
Miklós tekintete megkeményedett, aztán ellágyult. Mintha háborúzott volna saját magával.
— Nem akartam felforgatni az életeteket — felelte. — Itt… itt megvoltam. Volt munka, volt tető a fejem felett.
Anna halkan felnevetett, de a hangja remegett.
— Nem kérdezted meg egyszer sem, vajon nekünk milyen volt nélküled? — kérdezte. — Nézni anyát, ahogy minden évben ugyanakkor elvonul a kertbe, és órákig ül egy üres padon? Hallgatni, ahogy apa üvölt a rendőrökkel, a mentősökkel, Istennel, aztán évekig senkivel sem beszél? Te voltál az, aki eltűnt, de mintha mi haltunk volna meg helyetted.
Miklós összerándult. A keze ökölbe szorult.
— Nem akartam bántani magukat — ismételte makacsul. — Elhitették velem, hogy senki sem keres. Azt mondták, hogy valószínűleg… nem is emlékszik rám senki. Az öreg Hargitai azt mondta, ha akarok, lehetek a fia. És én azt mondtam, jó. Jobb egy új név, mint egy régi, aminek már nincs helye sehol.
Anna letörölt egy könnycseppet az arcáról.
— Tévedtek — mondta. — Mindannyian. Te is, ők is. De most itt vagy. És én… nem tudok úgy elmenni innen, mintha csak egy félreértés lett volna ez az egész.
Csend ereszkedett közéjük. A nádas susogott, mintha valaki titkokat suttogna.
— Mit akarsz tőlem? — kérdezte végül Miklós. — Hogy üljek be a kocsiba, guruljak el veled, kopogtassak be apátokhoz, és mondjam azt: „Szia, apa, hazajöttem?” Szerinted egyetlen ölelés megoldja az elmúlt évtizedeket? És ha… ha már nem is akar látni?
Anna mély levegőt vett.
— Nem tudom, apa mit akar — felelte őszintén. — De azt tudom, hogy anya… anya minden nap úgy élt, mintha valaki hiányozna mellőle az asztalnál. Nem a pénzed kell neki, nem valami hősi történet, csak az, hogy tudja: nem képzelt el téged. Hogy a hiánynak volt alakja.
Miklós félrefordította a fejét. A szeme sarkában könny csillant, de gyorsan letörölte.
— Hány éves vagy most? — kérdezte váratlanul.
— Huszonnégy — felelte Anna.
— Akkor… legalább ismerhetnélek — mondta halkan. — Legalább téged. Ha más nem… talán veled újrakezdhetem. Nem mint gyerek, hanem mint valaki, aki… aki mégis tartozik valahová.
Anna erre egészen közel lépett, és óvatosan megfogta Miklós kezét.
— Kezdjük el most — mondta. — És ha egyszer úgy döntesz… hazajössz velem. Nem ígérem, hogy könnyű lesz. Nem ígérem, hogy apa azonnal a nyakadba ugrik. De azt igen, hogy nem leszel többé egyedül.
Miklós sokáig csak nézte a nő ujjait összefonódva a sajátjaival. Aztán bólintott.
— Adj időt — kérte. — Nem… nem vagyok hozzászokva, hogy valaki vár rám. Meg kell szoknom a gondolatot is, hogy létezik egy múlt, ami nem csak a víz szagából és a viharok hangjából áll.
— Van időm — mondta Anna. — Amilyen sokat elvesztettünk, legalább ennyit vissza kell szerezni.
Aznap estére visszaindult a Bakonyba. A vonat ablakából még egyszer visszanézett a tóra. A víz felülete nyugodt volt, mintha sosem döntött volna magával senkit a mélybe.
A kúriánál már sötét volt, amikor megérkezett. A konyhában csak egy lámpa égett. Ilona az asztalnál ült, kezei között gyűrött zsebkendő. Andor sehol.
— Megtaláltad? — kérdezte az anya, felpillantva.
Anna levette a kabátját, és a székre dobta.
— Igen — mondta. — Ott él a tónál. Kerekesszékben. Csónakokat javít.… És anya, ő… ő olyan, mint mikor a régi képeken látjuk. Csak sokkal fáradtabb.
Ilona szeme megtelt könnyel.
— Beszéltetek?
— Igen. Nem akarja felforgatni az életünket. Fél apától. Azt kéri… adjunk neki időt.
Ilona lassan felállt, és az ablakhoz lépett.
— Az idő nem vár senkire — mondta keserűen. — Csak visz. Ahogy a víz is.
Ebben a pillanatban kivágódott a dolgozószoba ajtaja, és Andor jelent meg, sápadtan, izzadt homlokkal.
— Hol voltál? — kérdezte rekedt hangon. — Tudtam, hogy utánamentél. Tudtam!
— A fiamhoz ment — felelte Ilona élesen. — A fiadhoz. Csak te nem bírod kimondani.
— Nekem nincs fiam! — csattant fel Andor, de ahogy kimondta, a mellkasához kapott. Arca eltorzult, a szája sarka megrándult, és hirtelen a falnak támaszkodott.
Anna sikítva ugrott oda.
— Apa!
Az ujjai elfehéredtek, ahogy a férfi ingébe kapaszkodott. Andor lábai megroggyantak, szemében pánik és szégyen villant.
— Hívd a mentőt! — kiáltotta Ilona, és már nyúlt is a telefonért.
A döntés ideje
A veszprémi kórház folyosója hidegen visszhangozta a lépéseket. A neonfény zöldes árnyékot vetett mindenre, mintha egy másik világba sétáltak volna át. Ilona egy műanyag széken ült, kezében gyűrött táska, combján remegett a lába. Anna a falnak dőlve állt, és próbált úgy lélegezni, mintha minden rendben lenne.
Egy fiatal orvos lépett oda hozzájuk.
— Farkas Andor felesége? — kérdezte.
Ilona felpattant.
— Igen. Hogy van?
— A szíve túl nagy terhelést kapott — felelte a doktor. — Szerencséje van, hogy időben beért. Stabilizáltuk, de… nyugodt környezetre, minél kevesebb stresszre lesz szüksége. És… — habozott egy pillanatra — ha van bármi elintézetlen dolog az életében, nos… nem ártana, ha rendeznék.
Ilona torkában megakadt a levegő.
— Értem — suttogta.
Amikor végre bemehettek hozzá, Andor sápadtabban feküdt az ágyon, mint valaha. Maszkot kapott, de levette, amikor meglátta őket.
— Nem kellett volna ekkora felfordulást… — morogta, mintha csak a villanyszámláról lenne szó.
— Apa, kis híján meghaltál — fakadt ki Anna. — Ez nem felfordulás, ez… ez egy figyelmeztetés.
Andor a lányára nézett. Tekintete megtört, de még mindig makacs fény égett benne.
— Az orvos azt mondta, kerüljem a stresszt — szólalt meg némi szünet után. — Úgyhogy kérlek, hagyjatok most ezzel a… történettel.
Ilona előrelépett.
— Nem fogjuk hagyni — mondta csendesen, de keményen. — Huszonöt éve hallgatunk. Huszonöt éve úgy teszünk, mintha eltemettünk volna valakit, akinek még csak a testét se találták meg. Most először adott hírt magáról, és te… inkább meghalsz, mintsem szembenézz vele?
Andor lehunyta a szemét.
— Félek — bukott ki belőle a szó, olyan halkan, hogy alig lehetett hallani.
Anna és Ilona egyszerre mozdultak meg, mintha valami láthatatlan bilincs pattant volna le róluk.
— Mitől félsz? — kérdezte a lánya.
— Attól, hogy nem ő az — felelte Andor. — Vagy attól, hogy tényleg ő. Ha nem ő, újra el kell gyászolnom a fiamat. Ha ő, akkor… szembe kell néznem azzal, hogy az elmúlt huszonöt évben nem kerestem elég kitartóan. Hogy feladtam. És ezt… ezt nem tudom elviselni.
Ilona ekkor odalépett az ágyhoz, és megfogta férje kezét.
— Nem vagy egyedül — mondta. — Nem neked egyedül kell elviselned. Mindhárman benne vagyunk ebben a történetben. Ha tévedtél, hát együtt tévedtünk. De… kérlek, ne hagyj magunkra ebben. Ne halj bele abba, amit inkább meg kellene gyógyítanunk.
Csend lett, csak a gépek halk sípolása hallatszott.
Anna hirtelen elővette a táskájából a fényképet, amit Miklós is nézett.
— Idehozom őt — mondta. — Akár akarod, akár nem.
Andor felnyitotta a szemét, és rámeredt.
— Nem… — kezdte, de Anna felemelte a kezét.
— Apa — vágott a szavába. — Te mindig azt mondtad gyerekkoromban, hogy Farkasnak lenni annyit tesz, hogy nem futunk el a vad elől, hanem szembenézünk vele. Most te vagy az, aki menekül. Én nem fogok.
Andor ajka megremegett. Nem válaszolt.
Három nappal később Anna újra a Balaton felé zötykölődött a vonaton. Ezúttal azonban nem egyedül érkezett a nádas melletti házhoz. A kezében szorongatott egy borítékot, benne egy belépőkártyát a kórházhoz, némi pénzt és egy rövid, remegő kézírással megírt üzenetet.
Miklós a stég mellett ült, a ladik oldalának támaszkodva. Az ölében egy frissen gyalult deszka pihent, de ahogy meglátta Annát, félretette.
— Úgy nézel ki, mint aki háborúból jött — jegyezte meg.
— Az is volt — felelte Anna. — Csak a frontvonal a kórház folyosóján húzódott.
Miklós megfeszült.
— A… szüleim? — kérdezte óvatosan.
— Apa szívinfarktust kapott, de stabil — mondta Anna. — És ezt… — átnyújtotta a borítékot — neked írta.
Miklós habozott, aztán átvette. Ahogy kihajtogatta a papírt, a szeme végigszaladt a sorokon. Anna látta, hogy az ajka remeg, ahogy néma hangokat formál az ismeretlen, mégis ismerős kézírás ritmusára. Andor csak ennyit írt:
„Nem tudom, ki vagy.
De nem akarok úgy meghalni, hogy nem néztem a szemedbe.
Ha te vagy az, akit elveszítettem, bocsáss meg, hogy lemondtam rólad.
Ha nem te vagy, bocsáss meg, hogy reményt látok benned.
Farkas Andor”
Miklós összegyűrte a lapot, majd kisimította. A mellkasa szaporán emelkedett-süllyedt.
— Ez egy csapda is lehetne — morogta. — Odaérünk, aztán elküld. Vagy meg sem ismer. Vagy… túlságosan is megismer.
Anna leült mellé a stégre, lábát a víz fölé lógatva.
— Nem tudom, mi lesz — mondta őszintén. — De azt tudom, hogy ha most nem mész, egész hátralévő életedben ezt a levelet fogod újra és újra elolvasni, és minden alkalommal egy kicsit mélyebbre süllyedsz abban a székben. És öregkorodban nem a Balaton hullámait fogod hallani, hanem azt, hogy mit nem tettél meg.
Miklós halkan felnevetett.
— Gyűlölöm, amikor igazad van — jegyezte meg.
— Családi vonás — vont vállat Anna. — Anyától örököltük.
Végül bólintott.
— Mennyi idő, míg beérünk Veszprémbe?
— Autóval egy óra, ha jó a forgalom. Vonattal több. De hoztam autót.… Nem én vezetek — tette hozzá sietve. — János jött velem. Azt mondta, ha valaha is a Farkas család tényleg összegyűlik egy helyen, ő azt a világ minden kincséért látni akarja.
Miklós halvány mosolyt eresztett meg.
— A régi inas… még emlékszem rá. Mindig hozott nekem titokban pogácsát. Azt hittem, álmodtam.
Anna felállt.
— Nem álmodtad — felelte. — Itt az ideje, hogy rájöjj: nem csak a hiány volt valós, hanem az is, ami előtte volt.
A kórházi szoba levegője fertőtlenítőszertől és halvány kávéillattól volt fojtott. Andor az ágyon feküdt, fáradtnak tűnt, de a szeme ébren volt. Ilona a sarokban ült, és egy régi zsebkendő csücskét gyűrögette.
A kocsiban már megbeszélték, hogy nem lesz nagy felvezetés. Nem lesz ünnepélyes belépés, sem patetikus mondat. Csak az igazság, meztelenül és remegve.
A folyosón a kerekesszék kerekei halkan zötyögtek a padlón. Anna előttük haladt, mögöttük János loholt, kezét idegesen tördelve.
Andor az ajtó felé fordította a fejét, amikor meghallotta az ismeretlen zajt.
— Ki az? — kérdezte, bár valami a hangjában arról árulkodott, hogy pontosan tudja.
Anna benyitott, félreállt az ajtóból, és csak annyit mondott:
— Apa… vendéged jött.
Miklós lassan begurult a szobába. Egy pillanatra megállt az ágy végénél. Kezét a karfára szorította.
Andor szemében valami felvillant. Nem felismerés volt ez, inkább olyan, mint amikor valaki hosszas sötétség után egyszerre villanyt kapcsol.
Az idő megnyúlt.
— Hogy… hívnak? — kérdezte Andor, torkát köszörülve.
A férfi nyelt egyet.
— A halászok… Misinek szólítottak — mondta. — De régen, régen… azt mondták, Miklós voltam. Farkas Miklós.
A név úgy suhant végig a szobán, mint egy régi dallam, amelyet valaki hirtelen újra meghall.
Andor ajka remegett.
— Állj közelebb — kérte.
Anna óvatosan előrébb tolta a széket. Miklós most már olyan közel volt, hogy érezhette a férfi leheletét, a kórházi takaró óvatosan mosott illatát.
— Nézz rám — mondta Andor.
Miklós felnézett. A szemük találkozott.
Abban a pillanatban nem volt se huszonöt év, se temetés, se baleset. Csak egy apa állt szemben egy férfival, akiben egyszerre látta meg a kisfiút, aki versenyezni akart vele futásban a dombon, és a megtört embert, akit a víz és az idő formált újjá.
— Az anyajegy… — suttogta hirtelen Andor. — A bal válladon. Kiskorodban mindig mutogattad, hogy az „a térkép a mennyországba”. Megvan még?
Miklós lassan kibújtatta karját a pulóver ujjából. A bal válla fölött, a kulcscsont közelében egy sötétbarna, foltszerű anyajegy virított.
Ilona felzokogott. Anna szája elé kapta a kezét.
Andor kinyújtotta a kezét. Ujjai reszketve közeledtek a jel felé, mintha attól félne, hogy ha megérinti, szertefoszlik az egész jelenés.
— Fiam… — bukott ki belőle.
Egyetlen szó volt, de elég erős ahhoz, hogy összeroppantson és újraépítsen mindent.
Miklós szeme megtelt könnyel.
— Nem… tudtam, hogy akarod-e még hallani a nevem — mondta. — Nem akartam zaklatni… Azt hitték, elfelejtettek. Én is ezt hittem. És mégis… mindig hazafelé álmodtam.
Andor elkapta a kezét, erősebben, mint amit gyenge állapota indokolt volna.
— Én voltam a gyáva — mondta rekedten. — Én voltam, aki elfogadta, hogy nincs tovább. Hogy a rendőrségi papír, a halotti bizonyítvány fontosabb annál, amit a szívem súgott. Nem akarok úgy meghalni, hogy nem mondtam el: minden nap hiányoztál. Még akkor is, amikor úgy tettem, mintha már nem léteznél.
Miklós lehajtotta a fejét.
— Nem akarok semmit — mondta. — Nem jöttem pénzért, örökségért, semmiért. Csak… azt akartam tudni, hogy benne vagyok-e még valaki emlékében. Hogy nem csak a víz meséje vagyok-e.
Andor halkan felnevetett.
— A legnagyobb örökségem te vagy — felelte. — Nem a földek, nem a ház. Te. Ha elfogadsz… ha egyáltalán el tudsz fogadni egy ilyen apát.
Miklós erre óvatosan, tétován az ágy szélére tette a kezét, és egészen közel hajolt.
— Egy apám már volt — mondta. — Az, aki kihúzott a vízből, amikor mindenki más eltűnt a habok között. Most… úgy látom, kaptam egy másodikat. Magához… hozzád… nem tudok gyerekként visszamenni. De talán felnőttként még odaülhetek melléd a padra.
Andor elmosolyodott. A mosoly fáradt volt, mégis olyan fény áradt belőle, amelyet Ilona és Anna már nagyon rég nem láttak.
— Ülj le — mondta. — Az idő a fontosabb kérdéseket már így is elvitte. A maradékot beszéljük meg.
Néhány hét telt el. Andor állapota lassan javult, a kezelések és a gyógyszerek után visszatérhetett a Bakonyba, bár az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy egy ideig kerüljön minden megterhelést. Ez a „megterhelés” azonban nem vonatkozott a beszélgetésekre. Már az első napokban nyilvánvaló volt, hogy ami huszonöt évig helyet követelt magának a csendben, az most hangosan, szavaiban akar élni.
A kúria udvarán újra emberek jártak-keltek. Nem munkások, hanem rokonok, rég nem látott barátok, akik csak a hírt hallották: „Visszajött a Farkas-fiú.” Mindenki hozott valami süteményt, régi történetet, homályos emléket.
Az első nap, amikor Miklós a kúria teraszára gördült, különös volt. A kövek ugyanott feküdtek, a muskátlik ugyanúgy piroslottak az ablakban, csak ő nem volt ugyanaz.
Anna kiment elé, és mosolyogva kitárta a karját.
— Üdv itthon — mondta.
— Nem is tudom, hogy valaha laktam-e itt igazán — felelte Miklós. — De… szeretném, ha mostantól így lenne.
A nappaliban, a kandalló fölött Ilona egy egyszerű, de gyönyörű keretet akasztott a falra. A keretben egy kis üveglap mögött ott feküdt a rozsdás karperec, rajta a név, amely egyszerre volt múlt és jelen: „Miklós.”
— Ezt miért teszed oda? — kérdezte tőle Andor, amikor kettesben maradtak.
— Mert emlékeztet rá, hogy a hiány nem volt hiába — válaszolta Ilona. — Hogy amit elveszni hittünk, egyszer mégis visszatért. És arra is, hogy bármikor elveszíthetjük újra, ha nem vigyázunk rá.
Miklós eközben az udvaron egy régi csónak körül babrált. Alig bírta rászoktatni a kezét a szárazföldi munkára, de a fa illata, a gyanta ragacsos tapintása megnyugtatta.
— Minek neked csónak itt fenn a hegyen? — ugratatta Anna, letelepedve mellé egy raklapra.
— Az ember azt viszi magával, ami megtartotta — vont vállat Miklós. — A víz már egyszer kivett a világból. Most szeretném, ha inkább benn tartana.
Anna elgondolkodva nézte.
— Néha irigyellek — mondta. — Te legalább tudod, hogy hol majdnem vesztél el. Én csak azt tudom, hogy hol nem találtunk rád.
Miklós felnézett az égre.
— Szerintem mindannyian elveszünk valahol — felelte. — Van, aki a munkahelyén, van, aki egy szerelmi történetben, van, aki egy kórházi folyosón. A kérdés az, hogy egyszer valaki elindul-e értünk. Te elindultál.
Anna elmosolyodott.
— És te hazajöttél. Döntetlen.
Az ősz lassan átváltott télbe. A fenyők ágaira dér telepedett, a Róka-patak partja kövesedni kezdett a hidegben. A kúriában azonban meleg volt. Nem csak a kandalló miatt, hanem mert minden este valaki mesélt. Andor gyerekkori történeteket mondott Miklósnak arról, hogy milyen csínyeket követtek el a saját testvérével, Ilona felidézte az első éveket, amikor Miklós megszületett, Anna pedig azt mesélte, milyen volt nélküle nővé válni.
Egyik este, amikor a teraszon ültek, csillagos ég alatt, Andor lassan, óvatosan kilépett a házból. Néha még botra támaszkodott, de most mintha elfeledkezett volna róla. Miklós a kerekesszékben ült, takaróba csavarva a lábát.
— A család nem az, aki marad — mondta Andor, az égre pillantva, mintha oda írná a szavakat. — A család az, akit nem engedünk végleg elmenni. Akkor sem, ha azt hisszük, már elveszítettük.
Miklós összehúzta magán a takarót.
— Azt hittem, egy csomó mindent nem lehet visszahozni — jegyezte meg. — Időt, gyerekkort, kihagyott ünnepeket.
— Nem is lehet — bólintott Andor. — Nem az a dolgunk, hogy az időt varázsoljuk vissza. Csak az, hogy ne engedjük, hogy a maradék is kicsússzon a kezünkből.
Ilona kilépett, kezében három gőzölgő bögrével.
— Mézes tej — mondta. — Gyerekkorodban utáltad, Miklós. De én rendületlenül készítettem.
Miklós átvette a bögrét, és belekortyolt. Elhúzta a száját.
— Most se szeretem — jelentette ki. — De… valahogy mégis jó.
Anna felnevetett.
— Ez az otthon definíciója — mondta. — Nem minden ízlik, de valahogy mégis jó.
Aznap éjjel, amikor már mindenki aludt, Miklós sokáig ébren maradt a vendégszobában. A mennyezet repedéseit bámulta, aztán döntött. Halkan lefordult az ágyról a székébe, és kitolta magát a folyosóra. Az ajtók alatt halvány fénycsíkok húzódtak. Az egyik mögül csendes horkolás hallatszott — Andor szobája. A másik mögül susogás — Ilona valamit morzsolgatott a kezei közt, talán imát.
Miklós megállt a családi képek falánál. A régi fotók között már ott volt egy újabb is: négyen álltak rajta, kissé esetlenül, mintha még nem szokták volna meg, hogy így is létezhetnek. Andor és Ilona középen, Anna az anyja mellett, Miklós az apja oldalán, kezét a kerekesszék karfáján nyugtatva. A háttérben a kúria, fölöttük a Bakony dombjai.
Megpaskolta a keret szélét.
— Otthon — suttogta. A szó idegen volt a szájában, mintha sosem mondta volna még így. Aztán elmosolyodott. — Igen. Azt hiszem, jó helyen járok.
Ahogy visszagördült a szobájába, a terasz felől egy halk recsegés hallatszott. A fali keretben a rozsdás karperec megmozdult az éjszakai huzatban, és egy pillanatra úgy csillant meg, mintha vadonatúj lenne.
Másnap reggelre a dér vékony fehér leplet vont a kertre, de a házban már forrt a kávé, ropogott a tűz, és a konyhából kiszűrődött Anna hangja:
— Miklós! Kelj fel, ma te mesélsz reggeli közben!
Miklós a párnába mosolygott.
Többé nem kellett bizonyítania semmit. Nem kellett braccaletet lobogtatnia, leveleket hagynia, ajtókból visszafordulnia. A története mostantól nem a hiányról szólt, hanem arról, ami — minden veszteség ellenére — mégiscsak megmaradt.
És amikor aznap este, a kandalló mellett ülve halkan maga elé mormolta:
— Otthon vagyok… végre otthon —
a szó nem kérdésként, hanem válaszként csendült meg a kúria falai között.
A tél lassan eltűnt a Bakonyról, és a tavasz első, félénk szélfuvallata átsuhant a Farkas-kúria kertjén. A fák rügyeztek, a patak újra csobogni kezdett, mintha csak azt üzenné: minden, ami egyszer eltűnik, valamilyen formában visszatér.
A teraszon Andor és Miklós csendben ültek egymás mellett. Nem beszéltek sokat — már nem is kellett. A hallgatás köztük mostanra nem fal lett, hanem híd. Anna a kertben szorgoskodott, Ilona pedig levendulát ültetett a régi rózsatő mellé, amelyet annak idején Miklós választott ki gyerekként.
A napfény rájuk vetült, és minden mozdulatukban ott vibrált az a különös béke, ami csak azoknak jár, akik hosszú út végén végre megérkeztek valahová — vagy inkább: valakihez.
Miklós lassan kifújta a levegőt.
— Ha tudtam volna, hogy ennyi év után így fogok itt ülni… — kezdte.
Andor oldalra pillantott, tekintetében egy fáradt, de őszinte mosoly.
— Akkor is elmentél volna — mondta. — A sors néha messzire sodor minket, hogy rájöjjünk, hol van az a hely, ahová vissza kell térnünk.
Miklós bólintott.
— De most már itt maradok — felelte csendesen. — Amíg csak lehet.
Ilona felnézett a virágágyás mellől.
— Amíg akarod — javította ki. — Mert most már mindig lesz helyed köztünk.
A kúria falai között hirtelen olyan érzés terjengett szét, mint amikor valaki végre kinyit egy régen lezárt szobát, és beárad a friss levegő. A múlt sebei még látszottak, de már nem sajogtak úgy, mint régen. A jelen lassan begyógyította őket.
Anna egy pillanatra megállt, felegyenesedett, és végignézett rajtuk.
— A család végre teljes — mondta mosolyogva.
És ahogy a nap lebukott a domb mögött, a házban nem maradt más, csak a csendes derű érzése, amely azt súgta: nincs nagyobb csoda annál, mint amikor valaki — bármennyi idő után — mégis hazatalál.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 28. (péntek), 11:18
