Tizenöt Vasangyal a kórház folyosóján ...hajnali motorosok a gyermekosztályon

A Vasangyalok ajándéka.

 

A pécsi Gyermekklinika félhomályos folyosóin ebben az órában már csak a lélegeztetőgépek halk szuszogása és a kórházi órák monoton ketyegése hallatszott. /Hajnali három volt – az az időpont, amikor a város mély álomba merül, de a kórházban senki sem engedheti meg magának a pihenést\./

A nővérek közül egyedül Eszter maradt ébren a folyosó végén, a gyerek-onkológiai osztály üvegajtaja mellett. Megszokta már, hogy ilyenkor minden apró hangra összerezzen: a gyerekek álmodása, egy megcsörrenő kanál a konyhához közel, vagy a lift tompa zúgása a túloldali szárnyban.

Ám ezen az éjszakán valami egészen más szakította szét a csendet.

Először csak egy távoli berregést hallott, azt hitte, talán valaki túl közel parkolt a sürgősségi bejárathoz, vagy egy mentő próbál manőverezni az udvarban. De a hang egyre közeledett, és hamarosan felismerte: ez motorok hangja. Sok motoré.

– Mi a…? – mormolta Eszter, és az ablakhoz lépett.

A kórház előtti tér tele volt motorosokkal. Nem kettő-három, hanem egy csapatnyi: legalább tizenöt erős testalkatú férfi és nő, fekete bőrdzsekiben, díszes mellényekben. Valaki óriási táskákat cipelt, mások dobozokat emeltek le a motorokról. A látvány egyszerre volt ijesztő és furcsán ünnepélyes.

Eszter ösztönösen a biztonsági szolgálat felé nyúlt a telefonért, amikor az egyik motoros a bejárat felé indult, majd két hatalmas ajtó csapódott ki mögötte. A férfi lassú, kimért léptekkel közeledett, mintha pontosan tudná, hova megy.

– Jó estét… vagy inkább jó reggelt – mondta mély hangon, miközben levette a sisakját. A kopasz feje fényesen csillogott a neonlámpák fényében, tekintete azonban meglepően meleg volt. – A Vasangyalok klubtól jöttünk. Van itt valaki, egy kisfiú… Máté.

Eszter megdermedt.

Máté.

A kilencéves fiú, aki hetekkel ezelőtt még képes volt beszélgetni arról, hogy egyszer ő is motoros lesz, most napok óta csak a plafont bámulta. A szülei rég nem látogatták – túl nehéz volt nekik –, és az osztályon mindenki tudta, mennyire gyorsan romlanak az értékei.

Eszter azon kapta magát, hogy a torkát szorítja valami, amit nem sírásnak hívnak, mégis hasonlít rá.

– Honnan… honnan tudnak róla? – kérdezte elcsukló hangon.

A motoros letérdelt a padlóra, kipattintotta a táskáját és elővett egy aprócska, gondosan csomagolt dobozt.

– Az egyik nővér… Hajnalka… megkeresett minket a Facebookon.

Azt írta, Máté imádja a motorokat, és talán utoljára lehetne megnevettetni.

A férfi felnézett Eszterre. – Nem akarunk bajt okozni. Csak segíteni jöttünk.

Eszter lenyelte a torkában növekvő gombócot.

– Várjanak itt. Előbb szólok a főnővérnek.

De még mielőtt megfordulhatott volna, halvány hang szűrődött az egyik szobából.

Nevetés.

Eszter felkapta a fejét. Ez lehetetlen. Az osztályon minden gyerek aludt… mindegyik túl gyenge volt éjszaka nevetni. De aztán újra hallotta.

Ez Máté nevetése volt.

A 312-es szoba ajtaja résnyire nyitva állt, és ahogy Eszter közelebb lépett, a szíve szinte kiugrott a mellkasából. Odabent tíz-húsz plüssmackó hevert szanaszét, a falra pedig valaki motoros jelvényeket tűzött – óvatosan, a festést nem sértve.

A legnagyobb meglepetés azonban az ágy mellett álló férfi volt.

A Sisak nélküli vezető, Áron, egy apró, működő miniatűr chopper motorját tolta körbe a fiú párnáján, dübörgő hangját a telefonjáról lejátszva.

Máté levegőért kapkodva nevetett.

– Ez tényleg… tényleg olyan, mint egy igazi Harley! – mondta rekedten, és a szeme végre nem volt üres.

Áron elmosolyodott. – Miért, te már vezettél igazit?

– Még nem… de egyszer fogok! – Máté kis keze előre lendült, mintha a jövőt akarná megmarkolni.

A motoros bólintott. – A nővéred… Lili… azt írta, hogy te vagy a legnagyobb harcos, akit ismer. És egy harcost sosem hagyunk magára.

Eszter ekkor értette meg: Lili, a lány, aki nemrég került gyámügy alá, mielőtt nevelőszülőkhöz vitték – ő írhatott a motorosoknak. A kislány, aki maga is alig tízéves, mégis többet törődött a testvérével, mint bárki más.

Eszter szeme megtelt könnyel.

– Ez… ez gyönyörű – suttogta.

Áron felállt, tisztelettel biccentett felé. – Remélem, nem baj, hogy bejöttünk. Megígértük Máténak, hogy nem hagyjuk cserben.

Eszter nem válaszolt azonnal. Körbenézett: a férfiak óvatosan, hangtalanul rendezték be a szobát. Egyikük egy apró bőrmellényt tett az ágy végébe. A hátán a Vasangyalok jelvénye virított.

– Ez kié volt? – kérdezte.

Áron hátat fordított, és mélyen felsóhajtott.

– A fiamé. Ő… nem élte meg a tizet. – A hangja elcsuklott, de nem sírt. – A mellénynek gazdát kellett találnia. Olyasvalakit, aki méltó rá.

Máté halkan, de boldogan szólalt meg:

– Tényleg nekem adjátok?

– Neked, kis harcos – bólintott Áron. – De csak akkor, ha megígéred, hogy felveszed, amikor kijössz innen.

Máté komolyan bólintott. – Megígérem.

Eszter ekkor döntött: nem hívja a biztonságiakat, és nem szól a főnővérnek sem. Amit látott, több volt, mint szabályszegés. Ez gyógyítás volt — másmilyen, mint amire őt tanították.

– Maradjanak csak – mondta halkan. – Szüksége van magukra.

Áron elmosolyodott, mintha megkönnyebbülne.

– Köszönjük, nővérke.

Egy másik motoros, egy tetovált, de kifejezetten barátságos nő — Timi — halkan lépett oda Eszterhez.

– Hoztunk még valamit – suttogta, és átnyújtott egy apró dobozt. – Lejátszik rajta motorhangokat, gyorsulást, kanyarhangot… A fiam imádta. Gondoltuk, ez a kis srác is kivirul tőle.

Eszter kinyitotta. A doboz tényleg különleges volt, kézzel készített, ahogy a motorosok szoktak mindent csinálni: törődéssel és szenvedéllyel.

A nővér szíve megtelt melegséggel. A folyosóról beszűrődött a többi motoros csendes beszéde, a csomagok neszezése, és a kórteremben ott ült egy kisfiú, aki hosszú hetek óta először mosolygott.

– Máté – szólalt meg Eszter –, úgy látom, ma éjjel valami egészen különleges történik.

A fiú még mindig nevetett.

– Ők… ők az én új barátaim – suttogta. – Ugye maradhatnak egy kicsit?

Eszter bólintott.

– Ameddig csak szeretnéd.

A motorosok lassan körbeülték az ágyat. Mindegyikük hozott valami apróságot: matricát, láncot, kulcstartót, fényképet, kis figurát. Máté körül úgy halmozódtak a tárgyak, mintha egy színes, vad, zajos világ költözött volna be a steril kórterembe.

Áron elővett egy fémkulcsot.

– Ez egy igazi motor kulcsa – mondta. – A régi gépé. Most már a tiéd.

Máté tátott szájjal nézte.

– De… én még kicsi vagyok.

– Nőni fogsz – mondta Áron halk elszántsággal. – És mi itt leszünk. Megvárjuk, amíg elviszed egy körre.

Eszter ekkor döbbent rá: ezek az emberek nem holmi csavargók. Ez család volt. Olyan család, amelyet a vér és a papírok helyett az ígéret és az emberség köt össze.

És Máté most ehhez a családhoz tartozott.

A kórteremben lassan halványodott a neonfény, a kinti éjszaka sötétje azonban még mindig makacsul tartotta magát. A Vasangyalok motorosai csendesen helyezkedtek el Máté ágya körül, mintha mindig is ott lettek volna. A fiú apró mellkasa minden lélegzetvételnél megemelkedett, majd lassan visszasüllyedt; olyan törékeny volt, mint egy hópehely, amely bármelyik pillanatban elolvadhat.

Áron egyik kezét az ágyra tette, hogy közelebb hajoljon hozzá.

– Figyelj, kis bajnok – mondta –, mi nem csak úgy idetévedtünk. Amikor a húgod üzenetét elolvastam, valahogy éreztem… muszáj idejönnünk. Nem halogathattuk tovább.

Máté felnézett rá.

– Miért pont hozzám?

A férfi szeme elhomályosodott egy pillanatra.

– Mert vannak gyerekek, akik úgy harcolnak, hogy a felnőttek is elszégyellik magukat. Te ilyen vagy.

Máté komolyan bólintott, és a kezébe fogta a kis mellényt. Ujjai végigsimítottak a hímzett szárnyakon, a vasangyal motívumon.

– Olyan szép… – suttogta.

A nővérek közül ekkor Galambos Margit, az osztály főnővére lépett be. Szigorú nő volt, harminc éve dolgozott a klinikán, és mindig betartatta a szabályokat – még saját magával is. Már induláskor észrevette, hogy valami nincs rendben a folyosón, de ahogy belépett és megpillantotta a jelenetet, megtorpant.

– Mi folyik itt? – kérdezte fojtott hangon.

Eszter odalépett mellé. – Főnővér asszony, én… én engedtem meg nekik, hogy bent legyenek.

– Maga? – Margit elkerekedett szemmel nézett rá. – Legalább tizenöt idegen van a kórházi osztályon! Eszter, tudja, mit ír elő a protokoll?

Eszter zavartan lehajtotta a fejét. – Tudom, de… Máté megint nevetett. Napok óta először.

Margit tekintete megakadt a kisfiún, aki még mindig a mellényt szorongatta. A szeme sarkában megjelent valami, amit az osztály dolgozói ritkán láttak tőle: gyengeség, vagy inkább egy régi fájdalom felvillanása.

– Jó estét… vagy inkább jó reggelt – mondta Margit végül a motorosokhoz fordulva. – Önök… kik?

A társaság egyszerre fordult felé, de egyikük sem tűnt ellenségesnek. Áron előrelépett.

– Vasangyalok. Dél-Dunántúli motoros közösség. Jótékonykodunk. Segítünk annak, akinek kell.

Margit összevonta a szemöldökét. – Ez egy kórház, nem klubház. Ezt tudják, ugye?

Áron bólintott. – Tudjuk. De ha úgy érzi, hogy zavarjuk a munkájukat, bármikor kimegyünk. Csak… – A férfi megtorpant. – Csak hagyja, hogy elköszönjünk ettől a kis harcostól.

Margit tekintete megint Mátéra siklott, és valami összeszorította a mellkasát. A fiú mosolya már nem az a fáradt, félrebicsakló mosoly volt, amellyel a gyerekek a szenvedést próbálják leplezni. Ez valódi volt. Tiszta. Felszabadult.

– Mátéka jobban van? – kérdezte óvatosan.

– Igen! – A fiú hangja szinte csilingelt. – Nézze, mit kaptam! – és lelkesen mutatta a mellényt.

Margit szája szögletében halvány mosoly villant, amire senki sem számított.

– Szép – mondta halkan, majd Áronra nézett. – Rendben. Maradjanak még egy kicsit. De csak egy kicsit.

A motorosok között halk derültség futott végig.

– Köszönjük, főnővér – mondta Áron meghajolva. – Ígérem, rendet hagyunk magunk után.

Margit kisétált, és maga mögött behúzta az ajtót. Eszter még látta a vállát megremegni, amikor elfordult – mintha a saját múltjával küzdene.

– Máté, nézd csak! – szólalt meg Timi, az a motoros nő, akinek arcán egyszerre volt erő és lágyság. – Hoztunk neked valamit még.

A gyerek kíváncsian nézett rá. Timi előhúzott egy vastag albumot, amely tele volt fényképekkel: motoros túrák, összejövetelek, gyerekekkel készült képek, jótékonysági rendezvények.

– Ez a klub története. Tudod… nálunk mindenki család. Nincs olyan, hogy valaki egyedül marad. Ha te akarod, te is közénk tartozol.

Máté szeme elkerekedett.

– Úgy… igazán? Mint egy igazi tag?

– Igazi tagként – mosolygott Timi. – Ha akarod, fel is írjuk a nevedet az albumba.

– De én… én még sosem motorozhatok – suttogta a fiú lesütött szemmel.

Áron felhorkantott.

– Ne légy ilyen biztos. Láttam én már csodákat. Olyanokat, amelyeket még az orvosok sem tudtak megmagyarázni.

Máté felnézett rá, és szeme hirtelen újra csillogni kezdett.

– Akkor… tényleg lehetek Vasangyal?

– Máté, te már most az vagy – vágta rá Áron. – A legnagyobb szárnyú angyal mind közül.

A gyerek arcán lassan könnyek gördültek végig – de nem a fájdalom, hanem a meghatottság könnyei. Eszter sem tudta visszatartani a sajátját. Mindenki csendben maradt egy pillanatra, mintha a szoba levegője megtelt volna valami szenttel.

Reggelre a kórházban elterjedt a hír: tizenöt motoros jelent meg éjjel az onkológián. Sokan eleinte rosszallóan csóválták a fejüket, de amikor meglátták Máté arcát – amit egy ideje csak a fájdalom redői szeltek –, mindenki elhallgatott.

Az orvosok közül Dr. Csák Norbert, az osztály vezető onkológusa is belépett, hogy megnézze a fiút. Szeme előtt ott égett minden éjszakája, ahogy gyerekeket próbál megmenteni, miközben tudja: néha csak kétségbeesett próbálkozás az egész.

Amikor azonban meglátta a fiút játék motorokkal, mellénnyel, tizenöt idegennel körülötte, megállt.

– Hát te meg… mi ez a nagy társaság? – kérdezte mosolyogva.

Máté büszkén kihúzta magát.

– Ők a barátaim! A Vasangyalok!

Norbert féloldalas mosollyal Eszterre nézett, aki vállat vont.

– Úgy tűnik, nagy éjszakája volt – mondta az orvos. – És a pulzusa… stabilabb. Nem is kicsit.

Eszter hitetlenkedve nézett rá.

– Doktor úr, ez… komolyan?

– Eszter, én is ugyanazt látom, amit maga – válaszolta Norbert, miközben a grafikonokat böngészte. – A gyerek állapota nem lett jobb… de a lelke erőre kapott. És néha ez számít a legtöbbet.

Áron ekkor felállt és kezet nyújtott a doktornak.

– Üdv, Áron vagyok.

– Dr. Csák – mondta Norbert, miközben erősen megszorította a férfi kezét. – Nem tudom, mit csináltak, de… jót tettek ezzel a kicsivel.

– Semmi nagyot – felelte Áron. – Csak azt, amit minden gyerek megérdemel: figyelmet.

A motorosok lassan készülődtek az induláshoz. Nem akarták túlterhelni a fiút, de mindenki adott neki még egy apró ajándékot, egy kedves szót vagy egy vállsimítást.

– Holnap… holnap jöttök még? – kérdezte Máté reménykedve.

Áron elmosolyodott.

– Hát persze. De csak akkor, ha megígéred, hogy ma is mosolyogsz.

– Megígérem!

A Vasangyalok ezután lassan kivonultak a szobából. A folyosó tele lett színes fényekkel, ahogy a motorosok mellényének jelvényei megcsillantak a neonfényben. A kórház biztonsági őrei ugyan kissé riadtan álltak félre, de senki nem akadályozta őket.

– Visszajövünk, Eszter – szólt Timi, amikor elment mellette. – Ez a gyerek… nagyon megérintett minket.

Eszter bólintott.

– Várni fogjuk magukat.

A motorosok kifordultak a klinika elé. A hideg hajnali levegő megtelt a motorok felbőgő hangjával, ahogy felrakták sisakjukat, és sorban elindultak.

A kórház ablakából Máté nézte őket. Remény csillogott a szemében.

– Eszter néni… – mondta halkan. – Úgy érzem, mintha lenne még időm. Mintha… valami visszatért volna.

Eszter megsimogatta a fejét.

– Az erőd, Máté. Az jött vissza.

A fiú halvány mosollyal válaszolt.

– És a család.

A következő napok csendes csodaként hullottak a pécsi Gyermekklinika szürke mindennapjaira. Senki sem beszélt róla nyíltan, de mindenki tudta: valami különös történt. Valami, ami túlmutatott gyógyszereken, kezelési protokollokon és konzíliumokon.

Máté pedig napról napra élénkebb lett. Nem erősebb, mert a teste továbbra is küzdött, de a lelke… az mintha feltámadt volna.

Amikor a motorosok másnap délelőtt megérkeztek, már a kórház előtti járdán ott állt több orvos és nővér, és bár néhányan karba tett kézzel méregették őket, a szigor helyét lassan őszinte kíváncsiság vette át.

A Vasangyalok nagyobb létszámmal jöttek, mint előző éjjel.

Most már legalább húszan voltak.

És mindegyikük kezében volt valami: játékok, kendők, rajzok, amiket azok a gyerekek készítettek, akik már otthon gyógyultak, vagy akik egyszer találkoztak velük valamelyik jótékonysági túrájuk során.

A díszes, hímzett mellényeken szinte táncoltak a fények.

Áron lépett be elsőként a kórterembe.

– Na, kis bajnok, készen állsz a mai napra? – kérdezte, ahogy letette a sisakját.

Máté már ült az ágyában. Arca sápadt volt, karikák húzódtak a szeme alatt, de mosolya erősebb volt, mint bármikor.

– Egész éjjel vártalak benneteket.

Áron leült mellé. – Hát itt vagyunk. És gondoltunk valamire. Ma… ha bírod, kiviszünk kicsit a szabadba.

Eszter döbbenten fordult felé. – A doktor úr engedte ezt?

Áron rákacsintott. – Előbb tárgyaltam vele. Azt mondta, ha kerekesszékben, takaróval, oxigénnel és maguk kíséretével, akkor mehet.

Máté felnevetett. – Akkor… motorozni fogok?

– Nem száguldani – mosolygott Áron. – De érezni fogod a szelet. És a hangot.

A kórház udvarára lassan kigurították Mátét. A napfény első sugara óvatosan simult végig az arcán. Meglehet, túl gyenge volt ahhoz, hogy hosszú ideig legyen kint, de amint a motorok felbőgtek, a szeme egyszerűen felragyogott.

A Vasangyalok két sorba rendeződtek. A motorok fénye úgy csillogott, mint valami ünnepi menet. Áron odalépett a kerekesszékhez.

– Máté, akarsz egy kört tenni velem? Csak óvatosan. A szék előttünk marad, két oldalról fognak téged. Nem engedjük, hogy bajod legyen.

Máté bólintott. Hangja azonban elhalványult.

– Igen… szeretném.

Eszter és Timi óvatosan felemelték a fiút, és Áron elé ültették, úgy, hogy teljes biztonságban legyen, több hevederrel rögzítve, és két motoros is futott majd mellettük.

– Készen? – kérdezte Áron.

– Készen! – Máté hangja most erősebb volt, mint két nappal korábban.

A motor felbőgött.

Nyersen, mélyen, ahogyan csak az erős gépek tudnak. A hang visszaverődött a kórház falairól, s a betonudvar megtelt a rezgéssel.

Máté szeme könnybe lábadt. A gyerekek és szülők, akik az ablakokból lesték őket, szintén könnyeztek.

És amikor Áron lassan elindult, Máté arca valóságos diadallá vált.

– Ez… ez az! – kiáltotta. – Ez az igazi élet!

A motorosok egyszerre indultak mögöttük, mintha valami csendes menetet alkotnának. Nem dübörögtek vadul, nem szaggatták szét a csendet, csak kísérték őket – tisztelettel, szeretettel, méltósággal.

Eszter közben a kerekesszékkel haladt mellettük, és próbálta elrejteni az arcába csorgó könnyeket. Tudta, hogy Mátének ez talán az utolsó alkalma, hogy érezzen valamit a külvilágból. De azt is tudta: méltó búcsú ez.

A kör után visszavitték a fiút a szobájába. Fáradt volt, nagyon fáradt, de úgy mosolygott, mint aki végre elérte azt, amire egész életében vágyott.

Áron mellé ült.

– Nagyon büszke vagyok rád.

– Én is rád – suttogta Máté. – Olyan… mintha tényleg angyalok lennétek. Csak vasból.

A motoros elnevette magát, de a hangja megremegett.

– Mi csak egyszerű emberek vagyunk, kis bajnok.

– Nekem… akkor is angyalok vagytok.

Timi ekkor lépett be egy keretes fényképpel a kezében.

– Ezt neked hoztuk – mondta.

A képen a Vasangyalok álltak egy tavalyi jótékonysági túrán, mögöttük a Mecsek lankái, előttük gyerekekkel teli piknikpléd. A kép alján kézzel írt felirat:

„A harcosok családja örök.”

Máté szeme újra megtelt könnyel.

– Eltehetem?

– A tiéd – felelte Timi.

A fiú lassan bólintott. Látszott rajta: nagyon elfáradt. Áron ekkor elővette a mellényt, és óvatosan ráterítette a fiú vállára.

– Pihenj egy kicsit. Itt leszünk.

Máté lehunyta a szemét.

– Maradjatok… kérlek.

– Itt leszünk – súgta Eszter, és megszorította a kezét.

A motorosok nem mentek el. Csendben ültek a szobában, ki a fal mellett, ki az ablaknál. A nappal lassan alkonyattá vált, a szobát pedig egyre lágyabb fény borította.

Máté aludt.

A mellény még mindig rajta volt.

Késő este volt, amikor a fiú felnyitotta a szemét.

– Áron…?

A motoros vezető odalépett.

– Igen, kis bajnok?

– Köszönöm… hogy eljöttetek.

Áron megszorította a kezét. – Mi köszönjük neked.

Máté halványan mosolygott.

– Mikor leszek igazi tag?

Áron szeme megtelt könnyel. – Már most az vagy.

A fiú bólintott.

– Akkor… indulhatok?

Áron nem értette. – Mire gondolsz?

– Hogy… hazamegyek.

Eszter ekkor megérezte, amitől félt. Odalépett, de nem szólt. Csak a fiú apró kezét fogta.

Máté szeme újra lehunyódott.

A légzése egyre lassabbá vált.

A Vasangyalok felálltak. Mindegyikük tiszteletből a mellkasához érintette a kezét. Nem szóltak semmit. A szoba megtelt valami láthatatlan jelenléttel – vagy talán csak a szeretet súlyával.

Máté ajka még egyszer megmozdult.

– Köszönöm… családom…

És ezzel a mosollyal, a mellénybe burkolva, Máté lassan elengedte a világot.

Másnap reggel a klinika előtt már nem voltak motorok. A Vasangyalok csendben távoztak még éjjel, hogy ne zavarják az osztályt. De a kórterem előtt egy kis doboz maradt. Rajta cetli:

„A harcos nem tűnik el. Csak átlép egy másik útra.
A Vasangyalok örökké emlékeznek Mátéra.”

A dobozban egy apró, ezüst medál volt: egy motor szárnyakkal. Hátul a gravírozás:

„Máté – A legnagyobb szárnyú.”

Eszter remegő kézzel fogta meg.

Tudta, hogy a fiú elment.

De nem egyedül.

És nem feledve.

A temetés napján a pécsi temető kapuja előtt több mint száz motor állt sorban. A Vasangyalok teljes létszámban jelen voltak. A motorok hangtalanul sorakoztak, de amikor a koporsót kihozták, Áron egyetlen mozdulattal felemelte a kezét.

A motorok egyszerre bőgtek fel.

Erőteljesen, sokan, de mégis fegyelmezetten.

Mint egy tisztelgés.

Mint egy búcsú.

Mint egy ígéret.

A Vasangyalok hangja az égig ért.

És vele együtt Máté története is.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. november 14. (péntek), 18:35