Úton voltam vásárolni, amikor hirtelen rosszul lettem és összeestem! Hosszú percekig feküdtem a földön, amikor jött ez a fiatalember és olyat tett, amit szeretném, ha mindenki tudna!
Szeretnénk egyik olvasónk Mária üzenetét közvetíteni felétek:.
A kórházi ágyról írom ezt a pár sort, ugyanis sajnálatos dolog történt ma velem! Először azt hittem csak egy rossz álom, amiből nem tudok felébredni! /Pedig nem az volt\./
Egy kis esti vacsorának való vásárlásra indultam az Ady Endre úti Sparba gyalog, mert az van hozzánk a legközelebb. Úgy gondoltam egy kis séta nem árt ebben a kellemes időben.
Nem teljesen voltam magamnál, kb 20 percet feküdhettem a földön, ezalatt többen is elmentek mellettem DE SENKI még csak meg sem kérdezte, hogy jól vagyok-e, mi bajom van, hogy érzem magam? Semmi! Viszont azt hallottam, ahogy részegnek titulálnak és egyéb jelzőkkel illetnek!
Végül egy autós állt meg mellettem.
A párom hozott be a kórházba, ahol a vizsgálatok után megállapították, hogy infarktusom volt.
Azért szerettem volna veletek Ezt minél hamarabb megosztani, mert még a fiatalember nevét sem tudom, és a nagy ijedtségben, rohanásban még megköszönni sem tudtam neki azt, amit értem tett!
Úgyhogy üzenném annak a “hősnek”, hogy sosem fogom elfelejteni neki azt amit értem tett és pár nap múlva, ha hazaengednek innen, szívesen látom az otthonomban egy kávéra vagy bármi másra! Ő már tudja hol lakom! Szeretném személyesen is megköszönni neki és megölelni! Kérlek Titeket Osszátok, hátha eljut hozzá ez a pár sor! Köszönöm!
Víghné Haller Mária
Forrás: budapest1873.net
2018. április 12. (csütörtök), 21:17
Kapcsolódó cikkünk
? Egy terhes lány 50 forintot adott egy sánta hajléktalannak… De amikor a férfi levette a parókát és eldobta a mankókat, Kata kis híján elájult attól, amit látott… ???
Kora reggel Kata – ahogy mindig – sietve rohant át a budapesti aluljárón, úton a munkahelyére. Négy hónapos terhes volt, szerencsére nem volt rosszulléte, így dolgozni tudott. Ám a reggelei egyre nehezebbek voltak – alig tudott kimászni az ágyból, aztán meg rohant, mint akit üldöznek.
Az aluljáróban, ahogy mindig, most is ott voltak a megszokott hajléktalanok: Sánta Feri, Mihály bácsi és még néhány ismerős arc. Kata sosem tudott közömbösen elmenni mellettük – ha tehette, mindig vett nekik egy teát, brióst vagy kiflit. Ők pedig minden alkalommal őszintén hálásak voltak.
A környék virágárusai azonban csak a fejüket csóválták.
– Nézd már, ez a lány nem is gazdag, terhes is, és mégis az ilyen naplopókat eteti – súgták megvetően. – Miért nem tartja meg magának azt a kis pénzt?
De senki nem tudta, hogy Kata jobban ismerte a hajléktalanság fájdalmát, mint hinnék. Ő maga is árva volt. Tudta, milyen érzés az, amikor nincs kihez hazamenni.
Aznap reggel azonban valaki új is ott volt az aluljáróban. Egy harminc év körüli férfi, hosszú, gubancos hajjal, mankóval. Nem koldult, nem beszélt, csak csendben üldögélt. Előtte sapka – benne néhány apró.
Kata szívét hirtelen olyan szánalom szorította össze, hogy könnyek gyűltek a szemébe.
– Én panaszkodom az életemre… de neki nincs is lába. És mégis él tovább…
Vett neki egy forró fánkot, két pohár teát, és odalépett:
– Tessék, szívből jön. Jó étvágyat kívánok!
A férfi elpirult, szinte suttogva válaszolt:
– Nagyon szépen köszönöm…
Kata csak mosolygott, integetett és továbbindult.
De néhány lépéssel később… olyasmi történt, amitől megdermedt.
A férfi levette a parókát. Felállt. Elhajította a mankókat.
És amit Kata akkor látott… attól majdnem elájult.
? A történet folytatása az első kommentben! ?
Reggelente Kata mindig a budapesti metróval utazott munkába. Már a negyedik hónapban járt a terhességével. Hála...
