Ült a randin, de senki nem jött... Aztán két kislány beült mellé, és olyat mondtak, amitől megállt az idő
Az üres randi – míg két kislány be nem sétált.
A Café Andrássy faliórája szinte szándékosan bosszantotta Reginát.
18:47. 18:49. 18:51.
A telefon kijelzőjén ugyanaz a két szó fénylett a korábbi, túl pontos üzenetben:
/„Találkozunk fél hétkor\./
Regina ujjai közé szorította a porceláncsészét, ami már csak langyos volt. Minden mozdulatában ott volt a visszafojtott csalódás, ahogy lassan felemelte, és kortyolt belőle, mintha minden korttyal önuralmat is nyelne.
A budapesti kávézó, az Andrássy út és a Bajcsy között, pontosan azt a kényelmes melegséget kínálta, ami másoknak talán feldobta a napját: mézszínű fények, fahéjas sütemények illata, suttogó beszélgetések, lágy zene.
De Reginának most mindez túl sok volt. Túl zajos. Túl vidám. Túl boldog másokkal.
Két szerelmes nevetett a sarokban, egy baráti társaság pezsgőt bontott, egyetemista lányok laptopok fölé görnyedtek. És ott volt ő – az egyetlen asztalnál, ahol az egyik szék üres maradt.
Kovács Regina néven mutatkozott be aznap este, de a valóságban Mészáros Regina volt: a „techvilág királynője”, a legfiatalabb női vezérigazgató, akiről havonta címlapok írtak. Aki mindig tudta, mit válaszoljon. Aki mindig egy lépéssel előrébb járt.
Csak épp egyvalamit nem tudott már régóta: mit jelent valakinek egyszerűen tetszeni. Érdek nélkül. Név nélkül.
Barátnője, Zsófi – állatorvos, két macskával és egy boldog párkapcsolattal – már hetek óta győzködte:
– Ákost ismerem, régóta. Mérnök, okos, kedves. És fogalma sincs, ki vagy.
Ez volt az, ami Reginát meggyőzte. Az anonimitás lehetősége. Hogy egyszerűen csak nő lehessen, nem cím, nem titulus.
Ekkor csengett az ajtó felett a kis harang.
Regina felkapta a fejét. Azt várta, hogy egy lihegő, sietős férfit lát majd, kifogásokkal a szájában, ideges tekintettel. Ehelyett…
Két kislány lépett be.
Hat, talán hét évesek lehettek. Két csepp tükör: hosszú, barna fürtök, élénkpiros kabátkák, kék iskolatáska, rózsásra csípett orrocskák. Kézen fogva jöttek, olyan méltósággal, mintha diplomáciai küldetésen lennének. És meg sem álltak Regina asztaláig.
– Te vagy Regina néni? – kérdezte a bátrabbik, miközben kihúzta magát. Regina kis híján felnevetett a meglepetéstől.
– Igen… én vagyok. És ti?
– Én Léna vagyok, ő pedig Luca – mutatott a mellette állóra, aki épp az ujját szopta, de bólintott. – Apa mondta, hogy nagyon sajnálja. Késik. Munka van.
„Apa.” A szó ott lógott a levegőben, valahogy szokatlanul.
– Az apukátok… Ákos?
Luca bólintott, majd kis idő után halkan hozzátette:
– Vészhelyzet volt a munkahelyén. De azt mondta, ma fontos nap. Megígérte, hogy jön.
Regina zavartan pislogott. Zsófi egy szót sem szólt arról, hogy Ákosnak gyerekei vannak.
Mielőtt azonban tovább kérdezett volna, Léna komolyan, mint aki átlát az életen, hozzátette:
– Igazából... nem tudja, hogy itt vagyunk.
– Léna! – sikkantotta Luca, és a szája elé kapta a kezét.
– Na és? Nem hazudhatunk – vont vállat Léna, karba font kézzel, amolyan „majd én megoldom” stílusban.
Regina először csak mosolygott. Aztán nevetett. Napok óta először.
– Szóval... ti ketten... eljöttetek helyette? Titokban?
– Hát... igen. A dadus néni ott van az autóban, de ő csak akkor tud róla, ha baj van.
Regina is odapillantott. Egy idős nő ült a kocsiban, rájuk mosolygott, és nyugodtan intett.
– És miért jöttetek?
Luca csendesen válaszolt:
– Tegnap este hallottuk, hogy apa nagyon izgul. Azt mondta, hogy ma valaki miatt dobog a szíve.
Regina megdermedt. Léna befejezte a mondatot:
– És ha nem jött volna, azt hittük, azt hiszed, hogy nem is törődik veled.
Ebben a gyermeki logikában több volt, mint naivitás. Volt benne szeretet. Őszinte, tiszta gondoskodás. És olyan figyelem, amit Regina már évek óta nem érzett.
– Tudjátok mit? – szólalt meg halkan. – Akkor ti megérdemeltek egy nagy adag forró csokit.
A kislányok arca felragyogott, mintha elnyertek volna egy fődíjat.
Percekkel később hárman ültek az asztalnál. Három gőzölgő csésze, három külön világ.
Luca és Léna lelkesen meséltek – iskoláról, egy Zeusz nevű kutyáról, apjuk furcsa főztjeiről, az új mesekönyvről, amiben az egyik szereplő úgy sír, hogy hó lesz tőle.
Regina hallgatta őket, közben azon kapta magát, hogy valami egészen mély béke ül meg a lelkében. Olyasmi, amit nem vásárolhatott meg, nem tervezhetett meg, nem írhatott alá egyetlen szerződésen sem.
És éppen ekkor lépett be Ákos. Fekete kabátban, arca kipirulva, szeme riadtan pásztázta a kávézót.
Regina felállt. De mielőtt megszólalhatott volna, Léna és Luca odaszaladtak hozzá, és egyszerre kiáltották:
– Megtaláltuk! Tényleg jó fej!
Ákos értetlenül pislogott.
– Hogy… ti?… Hogy kerültetek ide?
Regina halkan, kissé zavartan, de már mosolyogva mondta:
– A lányaid eljöttek helyetted. Megmentették az estét.
Ákos megtorpant. Valami furcsa, fájdalmas villant át a szemében.
– Ezek... nem az én lányaim.
Regina megfagyott.
– Tessék?
Ákos azonnal leguggolt a lányokhoz, megsimogatta a hajukat.
– Lányok... ugye megint megléptetek a Fóti otthonból?
Léna, mintha megrökönyödés nélkül vállalná a világ minden következményét, bólintott.
– Te vagy az egyetlen felnőtt, akit láttunk a napokban, aki nem kiabált velünk. Azt akartuk, hogy valaki jót gondoljon rólunk.
Regina torka elszorult. Még csak meg sem tudott szólalni.
A pincér odalépett, halkan mondta:
– Regina kisasszony, már megint ők? Az ikrek múlt hónapban egy turistapárt „fogadtak örökbe”…
Ákos elmosolyodott, de a tekintete meleg maradt.
– Valaki nagyon szeretheti őket, ha ennyire keresik a szeretetet.
Regina lenézett a két kislányra. Léna csendben kortyolta a forró csokit. Luca már az ölében aludt.
És ekkor… valami eldőlt benne. Nem harag volt. Nem szánalom.
Hanem döntés.
– Tudjátok mit? – nézett Ákosra, majd a gyerekekre. – Talán nem is estére jöttem randizni. Hanem valami másért.
Ákos elmosolyodott.
– Lehet. Az élet néha csak álcázza a legfontosabb találkozásokat.
Két bögre csoki és egy döntés.
A Café Andrássy lassan kiürült. A nap már lebukott a pesti háztetők mögött, a fények halkabbra váltottak. A fákon pislákoló gömbizzók narancsos árnyalatot vetettek Regina arcára, aki a két alvó kislány között ült, mintha mindig is ott lett volna a helye.
Ákos visszafogottan figyelte őt. Nem próbált beszélni, nem próbálta kimagyarázni, miért ült meg az este így a vállukra. Csak ott volt. Mint valaki, aki nem fél megállni egy fontos pillanatban.
– Régóta csinálják ezt? – kérdezte Regina, szinte suttogva, miközben finoman megsimogatta Luca haját, aki még mindig békésen aludt az ölében.
Ákos bólintott.
– Két hónapja kerültek be a fóti átmeneti otthonba. Valamelyikük mindig kitalál valamit… menekülést, mesét, álmot. Egyszer egy könyvtárban bújtak el zárás után. Máskor buszra szálltak, csak mert egy anyuka hangja emlékeztette őket valakire.
– Hol van az édesanyjuk?
– Meghalt. A nagymamájuk vigyázott rájuk, de ő is elment tavaly. Azóta… senki nem jelentkezett értük.
Regina torkát valami éles és tompa érzés egyszerre fojtogatta. Ahogy Léna arca a lámpafényben megrezdült, mintha álmodna, érezte, hogy a két kislány nem csak csokit kért ma este.
Többet. Több volt ez egy csínytevésnél. Egy kísérlet volt. Egy kérdés: létezik-e még valahol valaki, aki maradna is, nem csak jönne.
– És te? – kérdezte halkan, Ákosra nézve. – Miért foglalkozol velük? Nem dolgozol náluk… nem vagy családtag.
Ákos mosolya egyszerre volt fáradt és gyöngéd.
– Ötévente újrahúzom az irányt. Tudod, a mérnök is belefárad a vasba és a képletekbe. Néha... a lelked új tervrajzra vágyik. Önkéntes lettem. De ezek ketten… ők mások. A legtöbb gyerek valamit akar: figyelmet, játékot, édességet. Ők... valakit akarnak.
Regina lesütötte a szemét.
– Én is.
A szó kicsúszott. Talán túl gyorsan. Talán túl őszintén. De nem bánta.
És Ákos nem nevetett. Nem is sajnálkozott. Csak bólintott, mintha azt mondaná: „Tudom.”
Léna hirtelen felült, riadt szemekkel. Aztán, amikor meglátta Reginát, szinte azonnal visszabújt hozzá, a karja alá, mintha az a gesztus már régen ismerős lenne. Luca is mocorgott, aztán, még félálomban, kinyitotta a szemét.
– Megígéred, hogy nem tűnsz el? – kérdezte álmosságtól elnehezedett hangon.
Regina szeme megtelt könnyel.
– Megígérem – suttogta. – Nem megyek sehová.
Másnap.
A nap fényében minden világosabb volt. Túl világos is, talán. Regina ott ült a Fóti Gyermekotthon igazgatói irodájában, Ákos mellett, a két kislány pedig egy színes szőnyegen rajzolt. Egy kutyát, egy napot és egy négytagú családot.
A papíron az anyuka hosszú hajú volt, világoskék kabátban. A férfi szemüveges, és valami épület tervrajzát tartotta a kezében. A két kislány nevetett.
– Az én kutyám Zeusz lesz! – kiáltotta Léna.
– Az én csokifagyit fog enni! – tette hozzá Luca.
Regina halkan odasúgta Ákosnak:
– Te... hogy vagy a gyerekekkel?
– Nem vagyok apának való. Azt hittem. Most meg...
– Most meg? – kérdezte Regina.
Ákos elmosolyodott.
– Most meg azt hiszem, nem vagyok már nélkületek való.
Három hónappal később.
A hó lassan szitált a budai utcák fölött. A Café Andrássy karácsonyi díszbe öltözött, a kirakatban egy tábla állt:
„Karácsonyi forró csoki – egy bögre szeretet mellé ajándék!”
A sarokban négy székes asztalnál egy új család ült.
Léna szalvétából angyalt hajtogatott. Luca épp egy csokitorta belsejében kereste a meggyet. Regina nevetett. Ákos az asztal alatt megsimogatta a kutya fejét, aki halk morgással nyugtázta: itt most minden a helyén van.
A pincér újabb kört hozott. Ákos a nő felé hajolt.
– Emlékszel? Azt hitted, ez egy üres randi lesz.
Regina szeme szelíden fénylett.
– Pedig csak... még nem jöttetek be.
Árnyék a hóban.
Három évvel később
A Városmajori iskolában mindenki a szülői estet várta. A tanító néni, Márta néni, aki hírhedten szigorú volt, még mosolygott is, ahogy a gyerekek fellépését figyelte a tornateremben felállított színpad előtt.
Regina a közönség közepén ült, Ákos kezét szorítva. Kívülről minden tökéletesnek tűnt.
Már nem volt címlapokon. Nem beszélt startupokról, nem állt kamerák elé. Egy gyerekekkel foglalkozó nonprofitot alapított, amely árva vagy nehéz sorsú testvérpároknak segített együtt maradni. Az ötletet nem kellett messziről hoznia. Léna és Luca volt a szíve közepe – és inspirációja.
A tapsvihar után a gyerekek szaladni kezdtek a szülők felé. Luca már messziről kiabált:
– Anya! Nézted?
Regina letérdelt, elkapta a kislányt, magához ölelte, és halkan válaszolta:
– Minden percét.
Léna is megérkezett, koronáját fél kézzel igazította.
– Az igazgató szerint én voltam a legkarakteresebb. Azt mondta, még sose látott ilyen határozott... bölcset. – A szeme sarkából figyelte, hat-e a dicséret.
– Mert az is vagy – mosolygott Ákos, és puszit nyomott a homlokára.
A család nevetve indult ki az iskola udvarára, ahol apró hópelyhek kezdtek hullani, halkan, lágyan. A gyerekek versenyeztek, ki tud több havat elkapni a nyelvével. Regina boldog volt.
Egészen addig, míg valaki meg nem szólította a hátuk mögül.
– Léna… Luca…
Regina megdermedt. A lányok is. A hang nem volt ismerős. És mégis…
Egy középkorú nő állt mögöttük. Szürke kabát, öreg kötött sapka, remegő kéz. A szeme viszont ugyanaz volt, mint Lucáé. És Léna szája vonalában is ott volt az ismerős görbület.
– Bocsánat… ki maga? – kérdezte Ákos határozottan, ahogy a lányokat maga mögé húzta.
A nő megrázta a fejét, elővette a személyi igazolványát. Regina egy pillantás alatt végigolvasta:
„Sárközi Evelin. Született: 1985.”
– Én… én vagyok az édesanyjuk.
A világ megállt.
Regina szíve kihagyott egy ütemet.
– Ez… lehetetlen. A hivatalos papírok szerint az anyjuk évekkel ezelőtt meghalt – suttogta.
A nő szeme könnyes lett.
– Mert azt akarták, hogy így legyen. Az anyám, az ő nagymamájuk… meg volt győződve róla, hogy jobb lesz nekik nélkülem. A kórház után nem engedtek vissza. Elmondták, hogy elvittek. Aztán… hogy meghaltam. Én meg... nem harcoltam. Nem volt mit mutatnom. De most… már van.
Léna arcán nem mozdult semmi. Luca viszont előrelépett.
– Te vagy… az igazi anyukánk?
A nő letérdelt. Ugyanúgy, ahogy Regina tette három évvel ezelőtt azon az estén, a kávézóban. Elővett egy gyűrött rajzot a kabátzsebéből. Két kislány, egy ház, és egy Bruno nevű kutya – a név ott virított a kutya fölött.
– Ezt én kaptam tőletek, amikor még kicsik voltatok. Akkor sem dobtam el.
Luca nézte a papírt. Majd Reginára nézett.
Regina tudta, hogy nem lehet elvenni az időt. És azt sem, hogy ő lett az anyjuk, a mindennapjaik, az ölelés, a reggeli kakaó.
De azt is tudta, hogy az igazság nem kérdezi, mikor jöhet.
Ákos csendesen megszólalt:
– Mit akarsz tőlünk?
Evelin nem kérte vissza a lányait. Nem vádolt, nem követelt. Csak annyit mondott:
– Azt, hogy hadd legyek valahol… a közelükben. Hogy egyszer elmondhassák: ismerik az anyjuk nevét. Hogy nem csak egy árnyék voltam.
Később, ugyanazon az estén.
Regina és Ákos hosszan beszéltek Evelinnel. Hivatalos folyamat, gyámhatóság, pszichológus… mindez előtt csak egy döntést kellett meghozniuk:
Megoszthatják-e velük a szeretetet? Vagy ez csak egy törékeny dolog, amit félteni kell, elzárni a világtól?
A válasz nem volt egyszerű. De amikor este Léna halkan megszorította Regina kezét, és annyit mondott:
– Szerintem ő volt régen. De te vagy most.
Regina csak ennyit felelt:
– Lehet, hogy mostantól mindketten lehetünk.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2026. január 21. (szerda), 16:14
