Unalmasnak nevezett, és lelépett egy bulizós lánnyal – két év múlva megjelent a csendes kis kávézóm ajtajában, és én csak mosolyogni tudtam
„Unalmasnak” nevezett, és lelépett egy bulizós lánnyal – két év múlva megjelent a csendes kis kávézóm ajtajában, és én csak mosolyogni tudtam
/Amikor Bence otthagyott engem és az egyéves kislányunkat, hogy egy bulizós lánnyal élje „az életet, amitől újra élőnek érezte magát”, nem gondoltam volna, hogy valaha is viszontlátom\./
Azt hittem, boldogok vagyunk. Hét év házasság, egy szeretettel teli otthon, és végre – a kisbabánk, Luca. Azt hittem, Bence is elégedett.
Aztán egy este későn ért haza. Gyűrött volt az inge, kócos a haja. Épp most tettem le Lucát aludni, amikor nagyot sóhajtva ledobta magát a kanapéra.
– Beszélnünk kell – mondta komoran.
Összerándult a gyomrom. Az a négy szó sosem jelentett jót.
– Mi a baj? – ültem le vele szemben.
Bence beletúrt a hajába.
– Emese… ez nem működik. Csapdában érzem magam. Mindig csak fáradt vagy, mindig csak a gyerekről beszélsz. Unalmas lettél.
Unalmas? Miután megszültem a lányunkat? Miután hónapokon át alig aludtam, nap mint nap gondoskodtam róla, és tartottam össze a háztartást, miközben ő túlórázott?
– Egyéves a lányunk, Bence. Ezt mi terveztük így.
Elfordította a fejét, nem bírta a szemembe nézni.
– Nem erre számítottam – motyogta.
– Mire? Hogy majd pihentető lesz? Stresszmentes? – könnybe lábadt a szemem, de lenyeltem őket.
– Már nem is érdekel, hogy boldog vagyok-e.
– Én próbálom összetartani a családunkat! Mikor keltél fel utoljára Luca éjszakai sírására? Mikor fürdetted meg? Mikor altattad el? – A hangom megremegett. – Én csinálok mindent, miközben te…
Elhallgattam. Mély levegőt vettem, próbáltam összeszedni magam, valami okosat mondani, ami még megmentheti a házasságunkat. De mielőtt megszólalhattam volna, rezgett a telefonom az asztalon.
Odapillantottam. Üzenet Évától – az egyetemi legjobb barátnőmtől.
„Most láttam Bencét a Blue Lounge-ban. Valami szőkével smárolt.”
Nem hittem a szememnek. Megnyitottam újra, de az üzenet alatt ott volt a fotó is. Nem lehetett félreérteni.
Reszkető kézzel fordítottam felé a képernyőt.
– Ki ez?
Egy másodpercre megtorpant, majd sóhajtva kibökte:
– Boglárka a neve. Elmegyek innen. Vele akarok lenni. Ő újra élőnek éreztet.
Élőnek… vagyis én már nem éltettem őt.
A kiságy felé pillantottam, ahol Luca békésen aludt, mit sem sejtve arról, hogy az élete pillanatokon belül darabokra hullik.
A megcsalás fájt. De ami még jobban, hogy ő akarta gyereket. Ő könyörgött, hogy ne várjunk éveket, én még halogatni akartam, hogy biztosabb lábakon álljunk, de ő nem hagyta.
És most itt volt, és nem csak engem akart eldobni – hanem a kislányát is.
– Hogy tehetted ezt?! – csattantam fel. – Kérleltél, hogy vállaljunk gyereket, és most meg egy bulizós csajért dobod el ezt az egészet?
Bence felemelte a kezét, és csóválta a fejét, mintha túlreagálnám.
– Elismerem, hogy hibáztam. De nem csak rajtam múlt. Nem erre vágytam. Munka, pelenka, sírás, mosatlan edények – mutatott a mosogatóra, ahol egy darab cumisüveg és egy borospohár állt.
– Ezt most komolyan mondod?! – kérdeztem, miközben a könnyeim végre utat törtek.
– N-nem így képzeltem – dadogta, és elővette a kocsikulcsait. – Nem bírom tovább. Nem ezt akarom.
És már indult is az ajtó felé.
– Bence, kérlek… – könyörögtem. Elővettem a kedves hangom. – Oké, rendben. Takarítok, kevesebbet panaszkodom.
Meghunyászkodtam, de harcolni akartam a családomért.
Egy pillanatra megtorpant. Megfeszült a válla. Azt hittem, visszafordul. De csak csendben becsukta maga mögött az ajtót.
Az a halk kattanás sokkal fájdalmasabb volt, mint ha becsapta volna. Végleges volt. Tudatos.
Mintha kívülről láttam volna magam: összeestem a fal mellett, és csúsztam a földre. A könnyeim csöndben folytak, néha egy-egy halk kiáltással törtek elő belőlem.
Odakint beindult az autó. Hét év házasság tíz perc alatt omlott össze.
Ott maradtam a padlón. Hol sírva, hol némán kiabálva, míg hajnali háromkor Luca fel nem sírt. Ez volt az ébresztő.
Ahogy elindultam felé, a könnyeit hallgatva, meghoztam egy döntést.
Kinyitottam a gyerekszoba ajtaját, ölbe vettem, és a hajába suttogtam:
– Megígérem, minden rendben lesz. Mi ketten megoldjuk.
A ringatóban ülve, miközben Lucát szoptattam, letöröltem az utolsó könnycseppet, amit valaha Bencéért hullajtok.
A következő hónapokban Bence mindent megtett, hogy megszabaduljon az apai kötelezettségeitől.
Majdnem egy év telt el, mire a bíróság végre kimondta a válást. Bence persze nem azért harcolt ellene, mert vissza akart jönni, hanem hogy elkerülje a gyerektartást.
De a bíró nekem adott igazat, sőt azzal is megfenyegette, hogy letiltatja a fizetéséből a tartásdíjat, ha nem működik együtt. Végül az ügyvédje észhez térítette, így megegyeztünk egy fix összegben.
Minden hónapban jött az utalás – nem volt nagy pénz, de segített a számlákban. Egy részét félretettem Luca jövőjére.
A legfájdalmasabb az volt, hogy Bence egyáltalán nem érdeklődött a lányáról. Nem hívott, nem írt, nem küldött ajándékot. De ez már az ő döntése volt.
Néha Éva írt, hogy látta valahol Bencét.
– „Tegnap este is egy szórakozóhelyen volt, úgy él, mint egy egyetemista” – írta egyszer.
Minél többször kaptam ilyen üzeneteket, annál inkább éreztem, hogy nem hiányzik az az élet.
Nekem ott volt a kislányom. És egy jövő, amit most már úgy alakíthattam, ahogy én akartam.
Már másnap reggel elkezdtem megvalósítani egy régi álmomat – olyat, amit még Bence előtt dédelgettem.
Otthon maradtam Lucával, ahogy Bence szerette volna, ezért feladtam a munkám. De pénzügy szakon végeztem, és korábban elemzőként dolgoztam – nem volt nehéz újra elhelyezkedni.
Fokozatosan kezdtem: részmunkaidőben, szabadúszóként. Édesanyám segített Lucával, amikor csak tudott.
Végül sikerült megnyitnom a saját kávézóm. Egy aprócska helyet, tele mismás bútorokkal, helyi művészek festményeivel a falon, és legendásan jó fahéjas csigákkal.
Luca imádta – totyogott az asztalok között, csacsogott a vendégeknek. Mindenki kedvence lett.
Anyukám és apukám sokat segítettek az indulásnál, és lassacskán a kávézó elkezdett nyereséges lenni.
És közben más csodák is történtek…
Egy hűvös őszi délután, pontosan két évvel azután, hogy Bence kisétált az életünkből, megcsörrent a bejárati ajtón a csengettyű.
Épp a pult mögött rendezgettem a sütiket, amikor felpillantottam… és megdermedtem.
Ő volt az.
Soványabb volt, a szeme alatt karikák. De a hangja ugyanaz:
– Emese? – döbbent meg, amikor meglátott.
– Bence – feleltem higgadtan. – Kérsz egy kávét?
Csak bámult rám, aztán végignézett a kötényemen, majd a kávézón.
Féloldalas, ismerős mosoly jelent meg az arcán.
– Szóval… most már baristaként dolgozol? Nagyon megváltoztál nélkülem, mi?
Felvontam a szemöldököm. Egy darabig csak csendben álltam. Láttam, ahogy körbenéz – keresni kezdte a hibákat. De nem talált.
– Valójában én vagyok a tulajdonos – mondtam végül.
A mosoly lehervadt. Most nézett körül igazán: az igényes dekoráció, a tele asztalok, a pult mögötti dolgozók. Majd rám, ahogy egyenes háttal, nyugodtan álltam.
– Ja… nem tudtam – nyögte ki.
– Honnan is tudtad volna? Két éve nem érdeklődtél semmiről – jegyeztem meg halkan.
Megmozdult a lába, kicsit bizonytalanul lépett egyet előre.
– Tudom… csak… Boglárkával nem jött össze.
– Nahát, ezen most meglepődtem – mondtam szárazon.
– Igen… a bulizás nem is olyan izgalmas, mint hittem – próbált nevetni, de belehalt az a nevetés. – Gondolkodtam rajtunk. Örülök, hogy találkoztunk. Hülye voltam, Emese. Nem becsültem meg, amim volt.
Egy pillanatra valóban elégedettséget éreztem.
– És? – kérdeztem.
– Arra gondoltam… talán beszélhetnénk néha? Meglátogatnám Lucát. Jó lenne újra látni őt.
– Most? Két év után? Miután egy banki utaláson kívül semmit nem adtál neki?
– Megváltoztam – erősködött. – Rájöttem, mi az igazán fontos.
Nem válaszoltam azonnal.
Csak böktem a fejemmel a sarokban lévő box felé.
Ott ült Zoltán, sötétbarna hajú, meleg tekintetű férfi, az ölében Luca. Egy mesekönyvet olvasott neki, Luca kacagott, ahogy Zoli különféle hangokat adott a szereplőknek.
– Látod azt a férfit? – kérdeztem halkan. – Ő Zoltán. Minden este mesét olvas Lucának. Ő kel fel hozzá éjjel, ha rosszat álmodik. Ő örül vele, ha megtanul új szót. Minden, amit te választottál, hogy nem leszel.
Bence tátott szájjal bámulta őket.
– Ti… együtt vagytok?
– Már egy ideje. Képzeld, nem minden férfi gondolja, hogy a gyereknevelés unalmas.
– Emese, én nem úgy gondoltam…
– De úgy gondoltad – vágtam a szavába. – Azt mondtad, unalmas vagyok, mert fáradt voltam a kisbabánk miatt. Azt mondtad, nem érdekel, hogy boldog vagy-e. Elhagytál minket egy lányért, aki „újra élővé tett”.
Bence arca vörös lett.
– Éppen nehéz időszakot éltem…
– Mindenki átmegy nehéz időszakokon, Bence. A különbség csak annyi, hogy nem mindenki dobja el a családját.
Közeledett egy vendég a pulthoz. Jeleztem neki, hogy egy pillanat, és máris jövök.
Majd Bencéhez fordultam:
– Soha nem voltam unalmas. Te voltál túl önző, hogy meglásd az értékeimet. És a családunk értékeit.
Tátogott, de nem jött ki hang a száján.
Én pedig odaléptem a vendéghez, és felvettem a szokásos rendelését – fahéjas latte extra tejhabbal.
Mikor újra felnéztem, Bence már nem volt ott.
Zoltán a sarokból rám nézett, kérdőn emelte a szemöldökét. Mosolyogtam, és aprót ráztam a fejem:
– Semmi fontos – súgtam.
És tényleg nem volt az.
Bence csak egy lezárt fejezet volt az életemben. Ha valóban szeretné látni Lucát, kereshet hivatalosan. De valahogy éreztem, hogy nem fogja.
2025. március 24. (hétfő), 20:35
