Vaknak mondták, éveken át kezelték – egy idegen nő azonban észrevette azt, amit mindenki más figyelmen kívül hagyott

A kérdés, ami szétrobbantotta a csendet.

A lakásban mindig félhomály volt.

Nem azért, mert Bálint Szendrey szerette volna a sötétet. Hanem mert így „kímélték” a kislányt. Így mondták a szakemberek. Így állt a papírokon. /Így lett belőle szabály, rutin, szokás – és végül vallás\./

A város odalent élt: villamos csikorgott a kanyarban, kürtök felelgettek egymásnak, a távoli templomharang időnként úgy ütött, mintha a kövek is emlékeznének valamire. A huszadik emeleti lakásban viszont tompa volt minden. Vastag függönyök, fojtott fények, puha szőnyegek. A csend olyan sűrű, mintha tapintani lehetne.

Bálintnak volt pénze mindenre, amit pénzért meg lehet venni: ügyvédekre, tanácsadókra, magánklinikákra, külföldi vizsgálatokra, újabb és újabb „csodamódszerekre”. Mégis, amikor este hazaért, és levette a zakóját, mindig ugyanaz a valóság várta: a gyerekszoba ajtaja, a bent ülő kislány, és az a mondat, ami évek óta a fejében zakatolt.

Vak. Veleszületetten. Nem fog javulni.

Eszter halála óta – három éve, egy februári éjszakán, amikor a kocsi egy jeges úton megpördült, és a telefonhívásban csak annyit mondtak: „sajnáljuk” – Bálint olyan volt, mint egy ember, aki félig már maga is elsötétült. A cégét vitte előre, igen. Tárgyalt, felvásárolt, irányított. De belül minden mozdulat mechanikus volt, mint amikor az ember fogat mos, miközben a gondolatai valahol máshol bolyonganak.

Lilla hét éves volt. Törékeny és okos, túl okos a saját sorsához. Kedvesen beszélt a hangokkal, megjegyzett mindent, amit hallott, külön neve volt minden bútor recsegésének, a vízforraló sípolásának, a lift zörejének.

Bálint már épp indult volna vissza a dolgozószobába – egy fúróként zakatoló nap után még két videóhívás, egy szerződés, egy válság – amikor Lilla megszólalt.

Nem kérte, hogy olvasson fel neki. Nem kérte a zenét. Nem kérte, hogy simogassa meg a haját.

Csak ennyit mondott:

– Apa… miért mindig este van idebent?

Bálint úgy érezte, mintha valaki lekapcsolta volna a vérkeringését is egy pillanatra.

– Tessék? – kérdezte, és a hangja kicsúszott a torkából, vékonyabban, mint szerette volna.

Lilla az ágy szélén ült, háttal az ablaknak. A függönyök mögül vékony, poros fénycsík szivárgott be.

– Mindig olyan, mintha késő lenne. – Lilla a levegőbe tapogatózott a tenyereivel, mintha a szavakat is meg akarná fogni. – Mint amikor lekapcsolod a lámpát és csak a folyosóról jön be valami.

Bálint letérdelt elé.

– Kicsim… mit értesz azon, hogy „mintha”? Te… mit látsz?

A kislány elhallgatott. Az a fajta csend lett, ami nem üres, hanem tele van félelemmel és döntésekkel.

– Nem tudom – suttogta végül. – Néha… van valami. Nem fény. Csak… mintha világosabb lenne itt-ott.

Bálint a kislány arcát nézte. A szeme tiszta volt. Nem üveges. Nem „elveszett”. És ez a felismerés – hogy eddig talán rosszul nézte – olyan erővel ütötte meg, hogy el kellett fordítania a fejét.

– Ki mondta neked, hogy te nem láthatsz? – kérdezte, lassan, óvatosan.

Lilla vállat vont.

– Mindenki. – Aztán hozzátette, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: – A doktor bácsi is.

Bálint gyomra összerándult.

„A doktor bácsi.”
A család orvosa. A magánszemészet sztárja. A csillogó mosoly, a tökéletes mondatok. A férfi, akinek Bálint évek óta gondolkodás nélkül utalt, akinek a szavára hivatkozva építette át a lakást, és akinek a véleményével csitította el a saját kétségbeesését.

Aznap éjjel Bálint nem aludt. A dolgozószobában ült, és egyszerre minden papír gyanús lett. A leletek túl egyformák. A zárójelentések túl szép mondatokból állnak. A „további kontroll szükséges” túl kényelmesen ismétlődik.

Hajnali háromkor, amikor a város hangjai ritkulnak, és a sötét már nem is ijesztő, csak fáradt, Bálint felállt, kinyitotta a szekrényt, és elővette a gyógyszereket.

Szemcsepp. Naponta. „A szem védelmére.”

Bálint az ujjai közé fogta az üveget. A műanyag hideg volt.

Az üveg alján – apró betűkkel – valami, amit eddig sosem olvasott el rendesen.

Mellékhatások… hosszú lista… és egy mondat, ami úgy villant fel, mintha valaki az arcába világított volna:

Hosszú távú alkalmazás mellett előfordulhat a látásélesség csökkenése.

Bálint leült. Nem székre. A padlóra.

A szemében könny gyűlt. Nem azért, mert biztos volt benne, hogy átverték. Hanem azért, mert először merte kimondani magának: mi van, ha végig rossz irányba mentek?

És ha igen… akkor kinek az élete volt ez? Lilláé? Vagy az övé, aki beletörődött, mert könnyebb volt, mint harcolni?

Másnap reggel új emberként ébredt. Nem jobb emberként. Dühösebbként. Gyanakvóbbként. És ami a legveszélyesebb: reménykedőként.

A remény ugyanis, ha sokáig nincs, nem puha és meleg lesz, amikor visszatér. Hanem éles, mint az üveg.

Aznap délután interjúra jött a nő, aki később mindent felborított.

Varga Anna.

Huszonkilenc éves. Halk beszéd. Kékes karikák a szem alatt. A kezén apró, régi égésnyomok. Nem volt drága parfümje, csak tiszta szappanillata. Egy mappát hozott, benne ajánlásokkal. És egy olyan tekintetet, amiben volt valami ritka: nem félelem, hanem figyelem.

– Tudja… – mondta Anna, amikor Bálint udvariasan rákérdezett a korábbi munkahelyekre –, én nem szeretek sokat beszélni a múltamról.

Csak dolgozni szeretnék. És… rendet.

Bálint bólintott.
– Itt rend van. Csak… túl sok a csend.

Anna nem mosolygott rá a megszokott módon. Nem sajnálkozott. Nem mondta azt, hogy „minden rendben lesz”.

Csak annyit kérdezett, csöndesen:

– A kislány… fél a sötéttől?

Bálint felnézett.
– Miért kérdezi?

Anna egy pillanatig hallgatott, aztán úgy felelt, mintha nem is lenne ebben semmi különös:

– Mert a gyerekek nem a sötéttől félnek. Hanem attól, ha a felnőttek a sötétet természetesnek mondják.

Bálint összeszorította a száját. Ez a mondat ott maradt benne egész nap, mint egy szálka.

Aznap este Anna már bent aludt a személyzeti szobában. A lakás újra csendes volt – de valami mégis megváltozott. Mintha a falak is figyelni kezdtek volna.

Lilla pedig, amikor Anna először belépett a szobájába, nem a hangja alapján „nézett” rá.

Hanem a feje egy fél centit odafordult. Pont oda, ahol Anna állt.

Anna nem szólt semmit. Csak letette a tálcát, leült az ágy szélére, és halkan azt mondta:

– Szia, Lilla. Hoztam neked valamit.

– Mi az? – kérdezte a kislány.

Anna kivett a zsebéből egy apró, gyűrött papírcsomagot. Kicsomagolta. Egy színes cukorka volt, áttetsző fóliában.

– Kóstold meg.

Lilla beletette a szájába, elmosolyodott.

– Citrom.

Anna felállt, és a függöny felé ment. Nem rántotta szét. Nem nyitotta ki hirtelen. Csak egy ujjnyit húzta félre.

A napfény vékony csíkban esett be.

Lilla arca megfeszült. Az állát megemelte. A szemhéja megrebbent.

És akkor, mintha valami ősi ösztön mozdult volna benne, odasuttogta:

– Ez… ez nagyon világos.

Anna nem mozdult. A gyomra összerándult.

Mert ez nem „hang” volt. Nem „szag”. Nem „tapasztalat”.

Ez… fény volt.

És ha fény volt, akkor valaki hazudott.

 A próbák, amik nem fértek bele a diagnózisba.

Anna nem rohant Bálinthoz azonnal. Nem akart tévedni. Nem akart reményt árulni, mert a hamis remény kegyetlenebb a rossz hírnél.

Inkább figyelt.

A következő napokban apró dolgokat tett. Semmi drámai. Semmi feltűnő. Olyan trükkök, amiket egy óvónő is csinálna, ha azt gyanítja, hogy a gyerek csak játszik vele.

Egyik nap egy piros bögrét tett Lilla elé. Másnap egy fehéret. Harmadnap egy sötétkéket.

– Melyikbe kérsz tejet? – kérdezte.

Lilla bizonytalanul mosolygott, aztán… a piros felé nyúlt.

– A melegebbet – mondta.

– Mind ugyanolyan meleg – felelte Anna, és a hangja remegett.

Lilla zavartan húzta össze a szemét.
– Akkor… ezt. Ez olyan… erősebb.

Anna este, amikor Bálint dolgozott, kinyitotta a fürdőszoba szekrényét. A szemcsepp ott volt. Mindig ugyanott. Mintha oltár lenne.

Megnézte a dobozt. Az adagolást. A sorozatszámot.

Másnap a gyógyszertárban – nem a házhoz szállítósnál, nem a magánklinikáén – megkérdezett valakit.

Egy fáradt, de kedves patikust, akinek a szemében látszott: túl sok mindent hallott már.

A férfi elolvasta a hatóanyagot, és összevonta a szemöldökét.

– Ezt kinek írják fel? – kérdezte.

Anna nem mondta ki a nevet.
– Egy gyereknek. Hosszú ideje.

A patikus arca megváltozott.
– Hosszú ideje? Gyereknek? …Asszonyom, ez… nem tipikus.

– Veszélyes? – kérdezte Anna.

A patikus körbenézett, mintha a polcok is hallgatóznának.
– Nem azt mondom, hogy „veszélyes”. Azt mondom: nem erre szokták. És hosszú távon… nem arra hat, amire gondolnák.

Anna hazament, és egész este nem evett.

Aznap éjjel Bálintnak nem bírt hallgatni.

– Bálint úr – kezdte, amikor a férfi a konyhában töltötte a kávét, a kezén még ott volt az az ideges remegés, amit a tárgyalások után szokott hozni –, meg fog haragudni rám.

– Ezen a héten már mindenkire haragudtam – felelte Bálint keserűen. – Mondja.

Anna letett elé egy papírt. Nem fenyegetően. Nem diadalmasan. Csak úgy, mint aki tudja: a szavak néha túl kevesek.

– Beszéltem egy patikussal. Megnéztem a hatóanyagot. Bálint úr… ez a csepp nem „védelem”. Ez… lehet, hogy gátolja azt, ami még megvan.

Bálint hosszú ideig csak nézte a papírt.

– Maga mit akar ezzel mondani? – kérdezte végül.

Anna nyelt egyet.
– Azt, hogy lehet, hogy a gyereke nem azért nem lát… mert nem tud. Hanem mert… valaki azt akarja, hogy ne lásson.

A konyhában olyan csend lett, hogy hallani lehetett a hűtő motorját.

Bálint arca lassan elsápadt.
– Ezt… ezt nem mondhatja komolyan.

– Komolyan mondom – felelte Anna, és a hangja először volt éles. – Láttam, ahogy reagál a fényre. Láttam, ahogy követi a mozdulatokat. És tegnap… – Anna a saját kezére nézett, mintha ott lenne a bizonyíték – …tegnap azt mondta, hogy „sárga”.

Bálint szeme megtelt könnyel, de a könny nem hullott le. Megakadt, mint minden, ami túl nagy.

– A doktor… – kezdte, aztán elharapta. – Doktor Sárközi évek óta velünk van. Esztert is ő kezelte a terhesség alatt. Ő… ő nem tenne ilyet.

Anna nem vitatkozott. Nem mondta, hogy „de igen”. Csak annyit:

– Akkor nézzük meg.

 A csendes lázadás és a pofon, ami felébresztett.

Nem lett belőle nagy jelenet. Nem lett belőle fenyegetés. Nem lett belőle „holnaptól másképp”.

Csak egy döntés lett belőle.

Aznap este Bálint nem adta be a szemcseppet.

A keze a kislány feje fölött megállt. A rutin mozdulat, amit annyiszor csinált már, most úgy remegett, mintha idegen lenne.

– Apa? – kérdezte Lilla.

– Semmi, kicsim – suttogta Bálint. – Csak… ma kihagyjuk. Rendben?

– Rendben – felelte Lilla. – Én… amúgy sem szeretem. Csíp.

Bálint szíve összeszorult. Hogy lehet, hogy erről sosem beszéltek? Hogy lehet, hogy ő – aki mindent ellenőriz a cégnél, a számokat, a szerződéseket, a részleteket – a saját gyerekénél csak bólintott?

Az első két nap nem történt semmi csoda.

A harmadik napon Lilla a nappaliban ült, amikor a függöny egy résen elmozdult. A napfény a padlóra csúszott.

Lilla odanyúlt a fénycsíkhoz, mintha meg akarná fogni.

– Ez… meleg – mondta.

Anna megmerevedett.
– Mit érzel pontosan?

Lilla a fénybe tette a tenyerét, aztán kivette.
– Mintha… arany lenne.

A negyedik napon Lilla a konyhába vezető folyosón megállt.

– Anna… ott van valami a falon.

– Mi? – kérdezte Anna, és a háta bizseregni kezdett.

– Egy… sötétebb csík. Mint egy ajtó.

Anna összeharapta a fogát. Az ajtó ott volt. Mindig is ott volt. Lilla eddig sosem mutatott rá.

Az ötödik napon Bálint elvitte Lillát egy független vizsgálatra. Nem a doktorhoz, aki ismerte. Nem a „baráthoz”. Nem a sztárklinikára, ahol minden túl sima.

Egy kisebb rendelőbe, egy idős szemorvoshoz, aki nem mosolygott túl sokat, és aki nem mondott nagy szavakat.

A vizsgálat után az orvos levette a szemüvegét, és Bálint szemébe nézett.

– A kislány lát. Nem jól. Nem úgy, mint az átlag. De lát. És ami még fontosabb: fejleszthető.

Bálint nem szólt. A szoba megingott körülötte.

– Mennyi ideje kapja azt a cseppet? – kérdezte az orvos, hirtelen.

Bálint megdermedt.
– Miért kérdezi?

– Mert az a hatóanyag… – az orvos óvatosan fogalmazott – …bizonyos esetekben indokolt. De amit maga elmondott, az alapján: itt minimum furcsa. És ha hosszú ideje… akkor az nem „óvatosság”. Az már beavatkozás.

Bálint felállt. A széke majdnem feldőlt.

– Doktor úr… azt mondja, hogy… valaki szándékosan…?

Az orvos nem fejezte be a mondatot. Nem kellett.

Amikor Bálint hazament, az első útja a dolgozószobába vezetett. Kinyitotta a dossziékat. A leleteket. Az időpontokat. És egyszerre meglátta a mintát, amit eddig nem akart látni:

Mindig ugyanaz a kézírás.
Mindig ugyanaz a szófordulat.
Mindig ugyanaz a mondat a végén: „változatlan állapot”.

Bálint felhívta Sárközit.

– Bálint, barátom! – csattant fel a doktor hangja túl vidáman. – Hogy van a kicsi?

Bálint szinte érezte a mosolyt a vonal túloldalán. És ez a mosoly most először nem megnyugtatta, hanem felkavarta.

– Azt szeretném tudni, pontosan mi ez a csepp – mondta Bálint halkan.

– Amit megbeszéltünk. Megelőzés.

– Megelőzés mi ellen?

Egy másodpercnyi szünet. Apró. De elég.

– Bálint, ne essünk pánikba. A gyerekeknél…

– Válaszoljon – vágott közbe Bálint. A hangja olyan volt, amit még ő sem ismert magától. – Mi ellen „előzünk meg”?

A doktor ekkor sóhajtott, mintha Bálint lenne a hisztis.
– Maga túlgondolja. Tudja, mennyi apával beszélek naponta? Mind azt hiszi, hogy ha elég pénzt ad, akkor…

Bálint nem hallotta a mondat végét.

Mert abban a pillanatban megértette: nem az a megdöbbentő, hogy valaki hazudhat. Az a megdöbbentő, hogy mennyire könnyű volt neki.

Bálint lerakta a telefont. A keze fehér volt a szorítástól.

Anna az ajtóban állt.

– Ugye nem fogja annyiban hagyni? – kérdezte.

Bálint ránézett. A szeme vörös volt, de tiszta.

– Nem – felelte. – Most kezdődik.

És ekkor, mintha a város odalent is megérezte volna, hogy valami átbillent, az esti forgalom felmorajlott. A távoli villamos csilingelt. A fények kigyúltak. A lakásban pedig, először évek óta, Bálint felállt, odament a függönyhöz, és nem csak ujjnyit húzta félre.

Teljesen széthúzta.

A nappali megtelt fénnyel.

Lilla felsikoltott – nem ijedtségből, hanem megdöbbenésből.

– Apa… ez… ez ennyire világos?

Bálint térdre rogyott. Nem a fájdalomtól. Hanem attól a felismeréstől, ami a legdrágább és a legborzalmasabb egyszerre:

Hogy lehetett volna ez hamarabb is.

A bizonyosság, ami nem ad megnyugvást.

A fény napokig nem lett megszokott.

Lilla minden reggel hunyorogva ébredt, mintha a világ túl hirtelen akarna bepótolni valamit, amit éveken át elvett tőle. A pupillája lassan alkalmazkodott, de a lelke sokkal nehezebben. Voltak pillanatok, amikor nevetett, mert felismerte az ablak formáját vagy Anna hajának körvonalát. Máskor viszont sírva fakadt.

– Olyan sok minden van – mondta egyszer remegő hangon. – Nem tudom, melyik mire való.

Bálint ekkor értette meg igazán, mit jelent, amikor nem a sötétség a trauma, hanem az, hogy évekig megfosztották a választás lehetőségétől.

A független szemorvos részletes vizsgálatokat kért. Nem ígért csodát. Nem mondta, hogy „minden rendbe jön”. Csak annyit:

– Amit eddig tettek, az nem volt semleges. És ez a különbség.

Anna minden vizsgálatra elkísérte őket. Nem mint alkalmazott. Inkább mint valaki, aki csendben vállalta, hogy ő lesz az, aki figyel akkor is, amikor a felnőttek elfáradnak.

Egyik este, amikor Lilla már aludt, Bálint elővette Eszter régi laptopját. A gép jelszava még mindig ugyanaz volt: Lilla születési dátuma.

A mappák között talált egy e-mail láncot. Régi. Sárgult betűkkel a képernyőn, mintha maga az idő hagyott volna rajtuk nyomot.

Sárközi doktor neve újra és újra felbukkant.

„Ígéretes eset.”
„Hosszú távú megfigyelés indokolt.”
„A szülők együttműködőek, anyagi akadály nincs.”

Bálint gyomra összerándult.

– Anna… – szólalt meg halkan. – Nézze ezt.

Anna végigolvasta. Az arca elsápadt.

– Ez nem gyógyítási nyelv – mondta. – Ez… projekt.

Bálint ökölbe szorította a kezét.
– És mi volt Eszter? Egy sor a táblázatban?

A kérdés a levegőben maradt.

Nem volt rá válasz, amit ki lehetett volna mondani anélkül, hogy összetörjenek.

 A doktor, aki túl nyugodt volt.

Bálint személyesen ment el Sárközi rendelőjébe.

Nem szólt előre. Nem jelentkezett be. Csak ott állt az ajtóban, amikor a doktor épp egy másik páciens kartonját csukta be.

– Bálint? – lepődött meg Sárközi. – Ez meglepetés.

– Nekem is az volt – felelte Bálint, és becsukta maga mögött az ajtót. – Amikor rájöttem, hogy a lányom lát.

A doktor mosolya egy pillanatra megremegett. Csak egy hajszálnyit.

– Látásmaradvány – javította ki gyorsan. – Teljesen normális…

– Ne – vágott közbe Bálint. – Ne beszéljen úgy, mintha még mindig hinnék magának.

Csend lett.

Sárközi lassan levette a szemüvegét, megtörölte a lencséket. Ez volt a mozdulata, amikor időt akart nyerni.

– Maga nem érti – mondta végül. – Az orvostudomány nem fekete-fehér.

– A lányom viszont igen – felelte Bálint. – Fekete volt neki. Mert maga azzá tette.

Sárközi hangja keményebb lett.
– Maga aláírt mindent.

– Amit maga elém tett – felelte Bálint. – Amit nem magyarázott el. Amit szándékosan félremagyarázott.

A doktor tekintete hideggé vált.

– Tudja, hány ilyen gyerek van? – kérdezte. – Akiknél sosem derül ki, mi lett volna, ha? A maga lánya legalább része volt valaminek.

Ez volt az a mondat.

Ez volt az a pont, ahol Bálint nem ütött, nem kiabált, nem fenyegetett. Csak tudta: ez az ember nem fog megállni magától.

– Köszönöm – mondta halkan. – Most már mindent értek.

A harc, ami nem látványos.

Nem lett belőle címlapsztori azonnal.

Először csak egy ügyvéd volt. Aztán még egy. Orvosszakértők. Dokumentumok. E-mailek. Hatóanyag-elemzések. Egy gyógyszercég neve, ami túl gyakran bukkant fel ugyanabban a körben.

A hatóságok lassan mozogtak. Mindig lassan mozognak, amikor pénz és tekintély van a háttérben.

De Lilla közben fejlődött.

Megtanulta, mi az árnyék. Mi az, hogy kontúr. Hogy a sárga nem csak „vidám”, hanem világosabb, mint a kék. Hogy Anna arca akkor változik meg, amikor mosolyog.

– Te mindig itt voltál? – kérdezte tőle egyszer.

Anna elmosolyodott, de a szeme megtelt könnyel.
– Itt vagyok most – felelte. – Ez számít.

A tárgyalás napján nem volt tömeg. Nem volt taps. Nem volt drámai zene.

Csak tények voltak.

És egy mondat az ítéletben, ami Bálint számára mindent jelentett:

„A gyermek állapotának szándékos félrekezelése bizonyított.”

Sárközi elvesztette az engedélyét. A gyógyszercég egyezséget kötött, hallgatási záradékkal. Nem volt diadal. Csak igazság.

Amit nem lehet visszaadni, de lehet pótolni.

Egy tavaszi délután Lilla egy rajzot tett le az asztalra.

Nem volt tökéletes. Nem volt szabályos. De tele volt fénnyel.

– Ez mi? – kérdezte Bálint.

– Reggel – felelte a kislány. – Olyan, amikor nem félünk.

Bálint Anna felé nézett.
– Maradsz?

Anna bólintott. Nem papír miatt. Nem szerződés miatt.

Hanem mert voltak dolgok, amiket nem lehetett többé félhomályban hagyni.

A lakásban aznap este nem húzták be a függönyt.

És Lilla, amikor lefeküdt, nem azt kérdezte, miért van mindig sötét.

Hanem azt:

– Apa… holnap is világos lesz?

Bálint megszorította a kezét.
– Igen. És ha nem… akkor csinálunk fényt.

Epilógus – Ami megmaradt a fényből.

Tíz év telt el.

A város ugyanaz maradt – ugyanaz a nagyvárosi lüktetés, az állandó zaj, a soha meg nem álló forgalom –, mégis, Bálint Szendrey számára egészen másként szólt minden. Már nem tompán. Már nem háttérzajként. Inkább emlékeztetőként: hogy az idő nem csak eltelik, hanem formál.

A lakásban nem voltak többé vastag függönyök. Könnyű, világos anyagok lógtak az ablakokon, amiket a huzat néha megmozdított, mintha a levegő is élne. A falakon rajzok, festmények. Nem műgyűjtői darabok, hanem egy lány kézjegyei: bizonytalan vonalakból magabiztos színek.

Lilla tizenhét éves volt.

Nem volt tökéletes a látása. Soha nem is lett az. De megtanulta használni azt, amije volt – és talán ennél is fontosabb: megtanulta kimondani, ha nem látott tisztán. Nem csak a szemével.

Aznap reggel egy vászon előtt állt. A festék már megszáradt rajta, de ő még mindig nézte. Közel hajolt, aztán hátralépett. Pont úgy, ahogy az orvosa tanította.

– Mit látsz? – kérdezte Anna az ajtóból.

Anna haja őszbe hajlott a halántékán, de a mozdulatai ugyanazok maradtak. Figyelmesek. Nyugodtak. Olyanok, amik nem sürgetnek, csak jelen vannak.

– Nem tudom eldönteni – felelte Lilla. – Túl világos lett a bal oldalon.

Anna odalépett mellé. Nem javította ki. Nem mondta meg, mit kellene látnia.

– Akkor hagyd úgy – mondta. – Az élet sem egyenletes.

Lilla elmosolyodott.
– Ezt mindig mondod.

– Azért, mert mindig igaz.

Bálint a konyhában állt, kávéval a kezében. Már nem hordott állandóan zakót. Már nem volt fontos, hogy minden pillanatban bizonyítson. A cégét átadta egy igazgatótanácsnak. Megtartotta a döntés jogát – de visszavette az idejét.

– Elkészülsz? – kérdezte.

– Mindjárt – felelte Lilla. – Csak… még egyszer megnézem.

Aznap volt az első kiállítása. Nem nagy. Nem hivatalos. Egy közösségi térben, ahol a falak kissé repedezettek voltak, és a fény délután ferdén esett be az ablakokon. De Lilla képei ott voltak. És emberek jöttek megnézni őket.

Egy nő hosszasan állt az egyik festmény előtt.
– Ez mit ábrázol? – kérdezte.

Lilla vállat vont.
– Nem tudom pontosan. Olyan időt, amikor azt hittem, nincs fény. Aztán lett.

– És honnan tudta, hogy lett? – kérdezte a nő.

Lilla egy pillanatra elgondolkodott. Aztán Anna felé nézett. Bálint felé. Vissza a képre.

– Mert valaki nem mondta azt, hogy „ez ennyi”. Hanem azt, hogy „nézzük meg”.

Este, amikor hazamentek, Bálint kiment az erkélyre. A város fényei alatta vibráltak, mint megannyi apró emlékeztető.

Anna mellé állt.

– Néha még mindig dühös vagyok – mondta Bálint. – Az elveszett évekre.

Anna bólintott.
– Én is.

– De ha nem történik meg… – Bálint elhallgatott.

– Akkor nem lennénk itt – fejezte be Anna csendesen. – Így. Együtt.

Bent Lilla lekapcsolta a lámpát. Nem sötét lett. Csak nyugalom.

– Jó éjt – mondta.

– Jó éjt, kicsim – felelte Bálint.

Az ajtó becsukódott. A lakás csendes volt, de nem üres.

És a sötét… már nem volt ellenség.

Csak egy hely, ahol a fénynek értelme van.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. december 12. (péntek), 14:19