Végül megtettem a szerelmemért. Elvetettem a babánkat, és most nagyon fáj
Hirdetés
Hirdetés
Csak a húgom, Eszter barátnőm és a barátom, Tamás tudnak a dologról. Nekik sem tudom igazán elmondani: mit érzek most. Inkább leírom.
Megcsináltam a tesztet és örültem a kisbabának. Ez éppen hat hete volt. /Tamás azt mondta, bárhogy döntök, mellettem áll, bár ő \(még\) nem szeretne babát\./
Hirdetés
Azt gondoltam, fél a felelősségtől. Pár napig azt hittem, elmúlik és egyszer még majd együtt nevetünk azon: valaha saját külön bejáratú Nyúl Bélámnak hívtam.
Hirdetés
Azt is elhittem, kapcsolatunkat komolyan gondolja.
A babát most még nem szeretné, mondta, inkább egy év múlva. Saját cége van, lakása, autója. Egy év múlva mije lesz még? – kérdeztem magamban. Gyerekes kifogásnak véltem, nem vettem komolyan.
A második héten kezdtem komolyabban átgondolni Tomi aggályosságát.
Valami lelkiifurdalást kezdett érezni. Juditkám, kérsz valamit? Mit tehetek érted? Csak azt nem tette hozzá: „Ne haragudj rám azért, mert nem szeretlek, de olyan kényelmes, hogy főzöl nekem, kimosod a ruháimat és elszórakoztatsz esténként.
Hirdetés
” Legalábbis így gondolkodtam akkor Tamás felől. Ideges lettem, nem bírtam cigi nélkül. Láncban szívtam el az első dobozt. Eszternek ekkor tűnt fel, hogy elgyengültem.
Volt már abortuszom 8 éve. Akkor huszonkettő voltam. Most harminc évesen a barátom azt szeretné, hogy megkockáztassam az örök gyerektelenséget?! Pszichológushoz fordultam, Tamás is jött velem. Miután a doktornő sem változtatta meg Tomi véleményét, egyre inkább úgy tűnt nekem: magamra maradnék a babával.
Hirdetés
Tamás udvariassága nem ismert határt, de ha a baba szóba került, csend ült volna a szobára, ha nem töltöm be egyoldalú veszekedésemmel.
A negyedik héten eldöntöttem: nem tarthatok meg egy olyan babát, aki élete első pár hetét cigifüstös kiabálások közepette töltötte. Végül együtt döntöttünk Tomival. Az elején ellentétes póluson voltunk, és én szépen lassan átvándoroltam az övére. A szerelmemért.
Remélem elmondhatom pár év múlva majdani gyerekünknek, hogy a miénk igazi szerelem.
Hirdetés
Mert tiszteletben tartjuk egymás szándékait, és megbocsátjuk, ha fájdalmat okoz a másik. Van az abortusznál is nagyobb fájdalom, ugye?
2022. május 05. (csütörtök), 19:35
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
