Mi, 40, 50, 60, 70 év felettiek, olyan generáció vagyunk, amely soha nem jön vissza...

Mi, 40, 50, 60, 70 év felettiek – Egy nemzedék, amely már soha nem tér vissza…
Egy korszak emlékezete, amit már csak a szívünkben őrzünk.

/Mi, a most 40, 50, 60, 70 év felett járó emberek, egy olyan korszak szülöttei vagyunk, amely lassan emlékké válik – de még mindig él bennünk\./

Nem olvassuk ezt nosztalgiával túlfűtött pátosszal, hanem csendes tudással és belső büszkeséggel. Mi vagyunk azok, akik megélték, mit jelentett valóban felnőni. Mert a mi nemzedékünk nemcsak túlélte az életet – megtanulta szeretni is.

Mi vagyunk azok, akik gyalog mentek az iskolába. Nem csak egy-egy alkalommal, hanem minden nap. Esőben, hóban, szélben, akár több kilométert is – nem volt panasz, nem volt nyafogás.

Nem szálltunk be anyu autójába, mert nem volt. Nem nyomtunk meg egy applikációt, hogy jöjjön értünk valaki. Mentünk. Mert tudtuk, hogy a tanulás nem kiváltság, hanem lehetőség.

Mi vagyunk azok, akiket a tanár elküldött a tanári szobába krétáért vagy térképekért, és mi büszkén vittük, mert megbízott bennünk. Nem kértünk engedélyt három külön platformon, nem kellett aláírni hozzájárulást – a szavunk és a tiszteletünk elég volt. Mi még felálltunk, ha belépett a tanár az osztályba. Mert nem volt kétséges: ő volt a tudás hordozója.

Egy autodidakta generáció vagyunk. Olyanok, akiknek sokszor nem futotta magántanárra, különórára, nyelviskolára.

De nem is siránkoztunk. Ha valamit nem értettünk, ott maradtunk az óra után. Nem telefonált anyu azonnal panasszal, hanem mi kértük a segítséget. És a tanárok elmagyarázták, akár negyedszer is – mert akkor még volt idő a gyerekre. És mi figyeltünk, mert tanulni akartunk.

Olyan diákok voltunk, akiknek a házi feladat nem közös családi projekt volt. A szüleink dolgoztak. Korán reggel elmentek, későn jöttek haza, fáradtan. Nem volt meseolvasás tabletről. Volt egy meséskönyv, amit rongyosra olvastunk, vagy volt a nagymama meséje, amit fejben írt újra minden este. És mi hittünk benne, mert a hangja biztonságot adott.

Mi hittünk Istenben. Nem mindenki ugyanúgy, de a hit ott volt: az ünnepekben, a templomtorony harangszavában, a gyertyafényben, a karácsony csendjében. És hittünk a szüleink szavában is. Mert amit ők mondtak, az törvény volt. Nem kellett kétszer kérni. És hittünk a tanárban. Nem kommenteltünk alá, nem vontuk kétségbe minden szavát – mert tudtuk, hogy ő ért valamihez, amit mi még nem.

Tiszteltük az időseket. Nem volt kérdés, hogy átadjuk a helyünket a buszon. Hogy köszönünk. Hogy magázunk. Nem okostelefonba merülve sétáltunk el mellettük, hanem rájuk néztünk. Láttuk a ráncaikat, a munkával töltött évek nyomát, és hálásak voltunk, hogy valami abból a világból még bennük él.

Mi vagyunk az a generáció, amely még tudja, milyen érzés várni valamire. Mert nem volt minden azonnal elérhető. Egy új könyvre, egy külföldi csokira, vagy csak egy nyári levélre, amit postán küldtek. Tudtunk örülni annak, ami van – és nem sirattuk, ami nincs.

Mi vagyunk azok, akiknek nem volt digitális naplója, mégis pontosan tudták, mikor lesz dolgozat. Nem volt chatcsoport, mégis ott voltunk minden osztálykiránduláson – mert figyeltünk egymásra. Ha valaki hiányzott, nem küldtünk mémet – bekopogtunk és megkérdeztük: „Mizu?”

Mi vagyunk azok, akik le tudnak ülni beszélgetni – telefon nélkül.

Akiknek nem kell háttérzaj, mert bennünk van a történet. Akik olvasnak, írnak, kérdeznek. És néha hallgatnak – mert tudják, a csend is tanít.

Egy generáció vagyunk, amely lassan eltűnik, de örökre itt marad.

A tekintetben, ami még a régi. A kézfogásban, ami szorít. A levelekben, amiket elteszünk. A dalokban, amiket nem tud elfelejteni a szív. És a gyermekek gyermekeiben, akik talán már máshogy élnek, de valahol mélyen öröklik azt, amit mi megéltünk.

Mi vagyunk azok, akiknek gyerekkora illata volt. Akik a szilvalekvárt még lábosban keverték. Akik tudták, hogy a ház udvara, a poros út, a focipálya, vagy egy konyhai sarok is lehet boldogság. Nem kellett hozzá semmi más – csak jelen lenni.

És igen…
Mi egy generáció vagyunk, amely soha nem tér vissza.
De talán – ha figyelsz – még most is itt vagyunk.
Egy mozdulatban. Egy mondatban. Egy fényképen. Egy csendes ölelésben.

Mi vagyunk azok, akik még emlékeznek. És amíg emlékezünk, addig élünk. És amíg élünk, nem hagyjuk, hogy teljesen feledésbe merüljünk. (Fotó: Fortepan / MHSZ)

2024. április 22. (hétfő), 17:38