EZ A KUTYA ODAJÖN EGY BETEG KISLÁNYHOZ, ÉS OLYAT TESZ, AMITŐL KÖNNYBE LÁBAD A SZEMED! ???
Boglárka mindig is olyan gyerek volt, aki tele volt élettel, mosollyal és végtelen kíváncsisággal. Már óvodásként is úgy szaladgált a világban, mintha minden bokor mögött egy új kaland rejtőzne. /Nevetése betöltötte a teret, mosolya világított, amerre csak járt\./
Édesanyja, Róbertné Szabó Sára gyakran mondogatta: „Ez a lány egyszer még feltalálja a világ legvidámabb csokiját!” – és nem is túlzott. De az élet, ahogyan az oly gyakran előfordul, kiszámíthatatlan csapással sújtott. Boglárka hét éves volt, amikor a szülők észrevették, hogy valami nincs rendben.
– Anya, miért olyan fáradtak a lábaim? – kérdezte egy este, miközben Sára a pizsamájába segítette.
– Talán túl sokat játszottál ma, kincsem – próbált nyugtatni az édesanyja, de a szívében már motoszkált a félelem.
Az apró bizonytalanságok egyre gyakoribbá váltak. Botladozás a járdán, fura térdfájdalmak, mintha az ízületek nem akarnák követni a gyermek játékos lendületét. Egy orvostól a másikig vándoroltak, hónapokon át. Végül egy szürke, hideg decemberi napon megérkezett a diagnózis: Morquio-szindróma.
– Ez egy ritka, genetikai betegség – magyarázta az orvos, miközben Sára és férje, Szabó András némán hallgatták. – A csont- és kötőszöveti rendszer fokozatosan gyengül. A mozgás egyre nehezebbé válik, a fájdalom pedig sajnos állandó társ lesz.
Sára összeomlott. Az az asszony, aki mindig olyan erős volt, most a kórházi folyosón sírta ki magát.
– Ez nem lehet igaz… ez az én vidám, örökmozgó Bogim… – zokogta.
De a könnyek után jött az elszántság. Sára nem volt az a típus, aki megadja magát.
Ahogy Boglárka nőtt, úgy vált egyre nehezebbé a mozgás. Először csak egy sétabot segített neki. Aztán jöttek a mankók, végül a kerekesszék. Tizenegy éves korára már alig tudott egyedül járni.
– De én nem fogom feladni – mondta makacsul egy délután, miközben próbált egyensúlyozni az udvaron.
– Tudom, Bogikám – ölelte át Sára. – Még találunk egy módot.
És ez a mód egy különös helyen bukkant fel: az Életsegítő Mancsok Alapítványnál, ahol segítőkutyákat képeznek mozgássérült emberek támogatására.
– Mi lenne, ha elmennénk egyszer együtt? – kérdezte Sára. – Csak körülnézni.
Így is lett.
– Te meg ki vagy, óriás? – nevetett fel a kislány.
A kutya megállt előtte, és a fejét Boglárka ölébe hajtotta.
– Őt mi csak Dénesnek hívjuk – mondta az egyik önkéntes mosolyogva. – Úgy tűnik, választott magának egy barátot.
A pillanat, ahogy később Sára mesélte, olyan volt, mintha a világ egy másik dimenzióba lépett volna. A lány és a kutya azonnal összekapcsolódtak – szavak nélkül, szívből.
– Anya… – suttogta Boglárka. – Ő engem lát. Nem a mankót.
Az alapítvány kiképzői hamar észrevették: Dénes és Boglárka között nemcsak affinitás van, hanem valami sokkal mélyebb – egyfajta ösztönös kapcsolat, amit nem lehet tanítani, csak felfedezni.
– Ez a kutya… – kezdte a fő kiképző, Vadászné Helen, miközben figyelte őket. – Ő nemcsak segíteni akar, hanem érti Boglárkát.
Így Dénes hivatalosan is „párjául” lett kijelölve Boglárkának. A kiképzés hetei alatt Boglárka megtanulta, hogyan kell kommunikálni vele, miként kérjen segítséget, hogyan vezesse vagy éppen nyugtassa a kutyát. Dénes pedig tanult – mégpedig villámgyorsan.
– Dénes, állj! – kiáltotta a lány, mikor először próbált meg felállni úgy, hogy a kutya stabil testére támaszkodott.
A kutya megmerevedett, mint egy szobor, és Boglárka kiszámított mozdulatokkal emelkedett fel a kerekesszékből.
– Megcsináltam! – kiáltotta diadalmasan.
– Megcsináltuk – javította ki Sára könnyes szemmel. – Ti ketten.
Hamarosan már együtt sétáltak a közeli parkban, ahol Dénes állandóan figyelt, hátranézett, lassított, ha kellett. Egyik délután Boglárka megállt a fák között, és csendesen megszólalt:
– Anya… azt hiszem, boldog vagyok.
– Tudom, szívem. Én is.
Az interneten gyorsan terjedni kezdett a hír a „lányról és az óriás kutyáról”, és egy nap a BarkPoszt magyar változata is felfigyelt rájuk. Egyik újságírójuk, Kárpáti Dávid, elutazott, hogy személyesen találkozzon velük.
– Boglárka, ugye nem bánod, ha készítünk rólatok egy kisfilmet? – kérdezte.
– Csak akkor, ha Dénes kap hamburgert – felelte nevetve a kislány.
Így is lett. A "Legjobb Kutyás Nap" című projekt keretében Dénes egy egész napos ünneplést kapott, amit természetesen Boglárkára is szabtak. A nap reggelén egy teherautó érkezett az udvarukba – rajta hatalmas betűkkel:
„KÜLDETÉS: DÉNES NAPJA – Különleges Kutyás Kaland indul!”
Az első állomás egy kutyáknak kialakított hamburgerező volt.
– Két marhás, egy pulykás, és egy halas Dénesnek – sorolta játékosan a szakács.
Dénes pedig… hát mit lehet mondani: pusztította a menüt.
Boglárka nevetése betöltötte a teraszt.
– Ez a kutya többet eszik, mint egy iskolás osztály – viccelődött az egyik stábtag.
A következő meglepetés az volt, amit Boglárka sosem gondolt volna: egy havas domb, ahol speciálisan kialakított szánkóval és Dénes hámjával ő is csúszhatott, ahogyan a gyerekek a mesékben.
– Kész vagy? – kérdezte Sára, miközben a lány a szánkóra ült.
– Dénes, hajrá! – kiáltott Boglárka, és az eb teljes erőből húzni kezdte őt.
Ahogy suhantak le a dombról, a kislány csak kiabált:
– SZABAD VAGYOK!!!
Aznap este otthon Boglárka megölelte Dénest, és suttogta:
– Te vagy a lábaim. És a szívem fele.
A történetük ezután országos ismertséget szerzett. Meghívások érkeztek tévéből, rádióból, alapítványoktól. Boglárka nemcsak inspiráció lett más mozgássérült gyermekek számára, hanem egyfajta fiatal nagykövet is lett az „Életsegítő Mancsok” számára.
Egy napon új barátokra is szert tett. Egy másik lánnyal, Sárával, aki szintén segítőkutyát kapott – egy vidám labradort, Maxit –, rögtön megtalálták a közös hangot.
– A tied is lopja a papucsot? – kérdezte Sára.
– Nem. Dénes a párnát rágja meg. Mindig csak azt. Szerintem titkos párnással van dolgom – válaszolta Boglárka vigyorogva.
A két lány és a két kutya elválaszthatatlanokká váltak. Rendszeresen találkoztak, együtt tartottak előadásokat iskolákban, rendezvényeken.
2025. május 02. (péntek), 13:41
