Minden betegségnek van valami üzenete, egyik sem véletlenszerűen lép fel!

Mai szemmel egészen új megvilágításba helyezi Dahlke a betegségeket. Szerinte minden betegségnek van valami üzenete; egyik sem véletlenszerűen lép fel. /A továbblépés \(vagyis a gyógyulás\) testi és lelki szinten egyaránt megköveteli, hogy rákérdezzünk a “miért”\-re\./

Dr. Rüdiger Dahlke orvos, pszichoterapeuta könyve Thorwald Dethlefsen Út a teljességhez c. könyvének folytatása, annak elmélyítése. Annak a könyvnek a német címe (Krankheit als Weg = Betegség mint út) azt fejezi ki, hogy a betegség az önmegismerés egyik járható útja, csakúgy, mint például az archetípusok vizsgálata álomelemzés segítségével. A végső célja minden embernek az önmegvalósítás, és ehhez hasznos kiindulópontot jelenthetnek az egyébként tehernek érzett betegségek.

A könyv segítséget nyújt sok konkrét betegség értelmezéséhez. Igazi csemege azoknak, akik nem elégednek meg a hagyományos pszichológia gyümölcseivel.

A nyugati orvoslás azon alapon nyugszik, hogy ha eltüntetjük a tünetet annak ellenszerével (allopátiás szemlélet), akkor visszanyerhetjük a test egyensúlyi állapotát. Ebből kiindulva arra törekszik, hogy eltüntesse a tünetet, elvegye a náthát, megműtse a daganatos részt vagy szemüveget, gyógyszert írjon fel.

Tehát alapvetően a testet tekinti kiindulópontnak és nem ismeri fel, hogy a tünet az új egyensúlyt szolgálja (az új egyensúly azt jelenti, hogy ami nem tudott tudatosulni, az kijött tünetek formájában). Ebben nagyon sok természetgyógyászati megközelítés is megegyezést mutat. Ezzel szemben a régi orvoslás az egész embert vette figyelembe és tudta, hogy ha az ember megbetegszik, akkor nem elsősorban a testében kell keresni a megoldást, hanem testben és lélekben egyaránt.

Betegség esetében arról van szó, hogy az ember valamit nem fogad el lelki szinten és a tudattalanjába száműzi; Dahlke C. G. Jung árnyék fogalmát veszi kölcsön és azt állítja, hogy a lesüllyedt probléma az árnyékba (a személyiség f/el nem ismert részébe) kerül.

Test és lélek tehát elválaszthatatlanul össze van kötve; a test a forma, a lélek és a szellem a tartalom. Amikor a lélek nem vesz tudomást valamiről, energiát igyekszik megtakarítani. Azonban később meg kell fizetnie az árat, mert a betegség rákényszeríti, hogy foglalkozzon a tünet okával, tehát csak ideig-óráig lehet halogatni a szembenézést. Ha nem kezeli az okot, akkor a tünet máshol vagy más alakban fog újra felbukkanni. A betegség őszintévé tesz és mutatja az utat.

Mivel a lélek a ható, tartalmi rész, ezzel kell foglalkozni. Arra kell figyelni, hogy, mire figyelmeztet a testi tünet: mi az, ami lelki/érzelmi szinten hiányzik vagy ellentmondásos? És ahelyett, hogy a betegséget az ellenkezőjével próbálnánk gyógyítani, gyógyítsuk inkább hasonlóval(homeopátiás szemlélet).

Végülis Paracelsus szerint minden méreg, csak nem mindegy, hogy milyen koncentrációban. A homeopátiás gyógyítás során az történik, hogy a gyógyító addig hígítja a tünetet kiváltó (méreg)anyagot, míg szinte nyomokban sem tartalmazza már az oldat. Az információ viszont benne marad, amit a testen keresztül felfog a szellem és ez megmutatja neki az utat. A megoldás csak valami hasonló lehet, hiszen az ok ugyanaz. A gyógyító a tünettel szövetkezik az egészség érdekében, nem pedig a beteggel a tünet ellen. Tulajdonképpen ezt teszi a pszichoterápia is: minden „pszichoszomatikus” betegséget “értelmez”. Dahlke annyival állít többet, hogy szerinte minden betegség a lélekből ered, ezért pszicho-szomatikus, vagyis a lélekből indul és a testben fejeződik ki. (Psziché=lélek, szóma=test görögül.)

Abban minden általunk ismert ókori civilizáció megegyezik, hogy rítusok szabályozták az élet legfontosabb területeit. A mai napig így van ez, csak napjaink rítusai már elveszítették a kapcsolatukat forrásukkal, ezért tartalmatlanná, értelmetlenné és tudattalanná váltak (pl. keresztelő, érettségi, temetés). Ettől függetlenül hétköznapjaink át-meg át vannak szőve rítusokkal; ilyen az is, ha kórházba kerülünk. Az orvosok előadnak egy nagyszabású színjátékot, amelynek az a célja, hogy a beteg totális regresszióba süllyedjen (vagyis kiszolgáltatott gyermekké váljon) és maradék önrendelkezését is feladja (pizsamába öltöztetik, fekve kell hallgatnia, hogy mit társalognak felette vizit közben az orvosok, ráadásul érthetetlen nyelven, stb.

). A beteg így valóban “pácienssé”, azaz “türelmessé” válik…

A betegség is egyfajta rituálé: a test arra kényszeríti az embert, hogy új utat keressen. A cél az, hogy ezt a rítust tudatosan éljük meg. Ha tehát a betegségünk arra kényszerít(ene) bennünket, hogy pihenjünk, akkor pihenjünk tudatosan és élvezzük ki ezt a pihenést; fontos, hogy ne legyen lelkifurdalásunk, mert az az allopátiás szemléletben gyökerezik. Ez a család- és hipnoterápiákban sokat alkalmazott paradox kezelés alapja is: a páciens tudat alatt vágyik valamire vagy retteg valamitől (pl. hogy elhagyják), erre a terapeuta “előírja” neki a tünetet vagy olyan helyzetet követel meg, amelyben tudatosan kell megélnie azt, amit el akar kerülni.

Sokszor előfordul az, hogy valakit nem lehet teljesen meggyógyítani. Ez nem tragédia, sok mindennel együtt lehet élni. A kínaiak azt tartják, hogy a hosszú élet titka egy betegség. Tegyük hozzá: amit tudatosan megél az ember és amitől tanul, közelebb kerül önmagához. Az önmegvalósítás végülis azt jelenti, hogy az ember különböző utakon (pl. betegségek, archetípusok stb.) megismeri saját lehetőségeit, saját korlátait, vagyis saját magát, integrálja személyiségébe az árnyékba süllyedt részeket és tudatosan megéli, kiéli őket. Megismeri mélyebb önmagát, és rajta keresztül a világot. Tulajdonképpen elkezdi járni a saját útját.

forrás: pszichologia.hu/ Turóczi Attila

2016. március 29. (kedd), 12:04