A következő bejegyzést lehet osztani mert van az a helyzet ami már nálam is kiveri a biztosítékot.

TISZTELT ILLETÉKESEK!

2015-ben az óvodákban az étkeztetés reform korát éri ami azt jelenti, hogy nem használnak sót az ételek elkészítéséhez. /A miértjét nem kérdezem úgyse érteném hisz én csak egy anyuka vagyok nem dietetikus szakember\./

Azt viszont értem és a saját gyermekemen érzékelem, hogy a gyermekem éhezik az óvodában, hogy is enne meg bármit is ami só és fűszerek nélkül fő vagy sül meg.
Most komolyan önök só nélküli ebédet fogyasztanak el nap mint nap???
Tudják milyen az ha egy csoportban 25 gyerek van és szinte egyik sem eszi meg a napi menüt??
Ezekkel a gyerekekkel az óvónéniknek foglalkozniuk kell .
Tudják mit jelent egy fejlődő kis szervezetnek ha kimarad egy,két étkezés mert ehetetlen?
Milyen az szellemileg és fizikailag egy kisgyerek esetében, vajon mennyire tud koncentrálni?
Mert nem eszik meg mint ahogy az én gyerekem se és a csoport társai sem hisz nincs íze amit főznek az egyenlő így a moslékkal. De ha önöknek van értelmes magyarázata erre szívesen várom sőt azt is szívesen venném ha önök ennék az óvódások menüjét egy hónapig mert gondolom az önök ebédje sóval készül.
Na meg azt is szívesen venném ha mondjuk önök próbálnák az óvónők helyett feladatmegoldásra kiegyensúlyozott viselkedésre rá venni 25 kis óvódást akik nem ettek aznap. Mert ugye az éhezés nem csak korgó pocakot eredményez hanem szellemi és koncentrációs zavarokat viselkedési problémákat is.
Azt viszont kezdem érteni miért kap több család ingyenes étkeztetési lehetőséget valószínűleg lázadás törne ki ha az önök által meghatározott menünek nevezett egészséges moslékért havi 8.000-10.000 ft fizetnie kellene gyermekenként egy minimál bérből élő családnak, úgy hogy közben egész nap éhezik a gyermekük.
Egyébként higgyék el nekem önök sem a sóval elkészített óvodai, iskolai menütől lettek dilettáns zavarodott elméjű törvényhozó társaság szóval valahol máshol keressék saját hülyeségük magyarázatát ne a közétkeztetésben.

Köszönettel: Egy anyuka K.M.

U:I AZÉRT AZ EL NEM FOGYASZTOTT EBÉD UTÁN NÁLUNK MESEOLVASÁS VAN ELALVÁS ELŐTT EZÉRT ÚGY GONDOLTAM ÖNÖKNEK KEDVES ILLETÉKESEK IS JÁR EGY MESE.

A SÓ
Volt egyszer egy öreg király s volt három szép leánya. Elhatározta, hogy annak a leányának adja az országát, amelyik őt a legjobban szereti. Magához kérette hát a gyermekeit, hogy megkérdezze tőlük, mennyire szeretik őt.
Először a legidősebb királylányhoz fordult:
– Mondd meg nekem, édes lányom, hogy szeretsz te engem!
– Úgy, édesapám, mint ahogy a galamb szereti a tiszta búzát – mondta a leány.
Ezután a középső lány válaszolt:
– Én úgy szeretem édesapámat, mint ahogyan a forró nyárban a szellőt.
És te, legkisebb lányom, hogy szeretsz engem? – kérdezte a király.
– Én úgy, ahogyan az emberek szeretik a sót! – felelt a királykisasszony.
Nagyot csalódott a király a legkisebb lányában, haragjában még az ud¬varból is elzavarta. Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Egy odvas fában vert szállást. Az erdőben epret, málnát, mogyorót szedett ennivalónak, úgy éldegélt egymagában.
Egy esztendő telt el, amikor arra vetődött a szomszéd királyfi. Megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között. A király¬kis¬asszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába. Utánament a királyfi, s beszólt az odúba:
– Ki van itt?
A királykisasszony reszketett, mint a nyárfalevél, de egy szót sem szólt. Ismét bekiáltott hát a királyfi:
– Hé, ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt lövök!
Megijedt erre a királykisasszony. Végre kibújt a fa odvából, rémültében sírva fakadt. A ruhája rongyos és piszkos volt. Szégyellte magát nagyon, s könnyek között elmondta a királyfinak, hogy ki s mi ő.
Nagyon megtetszett a királyfinak a lány, rongyos, piszkos ruhában is gyönyörű volt. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába. Felöltöztette aranyos, gyémántos ruhába. Hamarosan vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy olyat azóta se látott senki emberfia.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:
– Édes feleségem, amikor először megláttalak, nem firtattam, hogy miért kergetett el az édesapád. Hanem most már mondd meg nekem a tiszta valóságot!
– Lelkem uram – válaszolta a királyné –, elmondom én örömest. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.
– Jól van – mondta a király –, hamarosan visszafordul az édesapád szíve feléd.
Azzal elment, és levelet írt az öreg királynak, meghívta délebédre. El is ment a levél másnap, s harmadnap jött a vendég hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, annak is a legszebb szobájába, ahol már meg volt terítve az asztal két személyre. Leültek az asztalhoz, rögtön hordták az inasok a finomabbnál finomabb ételeket. Ez volt csak az ebéd! Merített az öreg király a levesből, megkóstolta, s tette is le rögtön a kanalat. A levest nem tudta megenni, mert az bizony sótlan volt. Gondolta, hogy a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz elég só. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették mindet, mert az öreg király csak megkóstolta, de bele sem harapott, olyan cudar sótlan, íztelen volt a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király:
– Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
– Sóval süt-főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót. Megparancsoltam hát, hogy semmit se sózzanak, különben a fejét vétetem annak, aki egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
– No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
– Éppen a kegyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílt az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya. Hej, istenem, megörült az öreg király, mert már akkor megbánta szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta az országát! A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(magyar népmese)

Forrás: www.facebook.com

2015. szeptember 09. (szerda), 11:57