Apám mindig azt mondta, hogy Puskás… de én ezt nem hiszem. Mond neked valamit például Omar Sívori (1961), Josef Masopust (1962) vagy Denis Law (1964) neve? Ők is akkoriban voltak aranylabdások, a világ legjobbjai, a saját hazájukban bizonyára mindenki ismeri őket, de mi már nem. Túl régen lehetett nekik szurkolni.
Aztán mondják sokan Gábor Zsazsa nevét, meg Cicciolináét vagy Palvin Barbiétis (hiába, a magyar nők szépsége…) - de se teret, se utcát nem neveztek el róluk. Bélyegen és pénzen meg végképp nem látni őket. Vicces is lenne… milyen ruhában? Vagy anélkül?
Mondhatjuk: Rubik! - a kockáját ismerik… de azt, hogy ez magyar találmány lenne? Kevesen.Mondhatjuk: Lugosi Béla vagy Johnny Weissmuller - te ismernéd őket, ha nem tudnád, hogy magyarok voltak?Mondhatjuk: Liszt! De úgy, hogy magyarul se tudott…Mondhatjuk: Soros! - de légy őszinte: mit tudtál róla három évvel ezelőttig? Meg ő már inkább amerikai… sőt…
Van itt valaki, akiről mindenki hallott és számos róla elnevezett utcában és téren jártam a világon. Akit a világon mindenhol tanítanak, nincs olyan nap, hogy el ne hangozzanak a művei, akinek az arcát bankjegyre nyomták és akiről nem csak a hazájában készült bélyeg: Bartók.
Az a Bartók, akit egy ifjúkori olvasmányélményem szerint, a Zeneakadémia rektora egy koncertje után behívatott magához és tehetségtelennek nevezett. Valami ilyesmit mondott a fiatal zseninek:
“Mi ez a ricsaj? Miért nem ír inkább egy jó operettet? Persze, ahhoz zenét szerezni is tudni kéne…”
Az a Bartók, akinek a máig mindenhol játszott Kékszakállúját 1911-ben egy magyar operapályázaton előadhatatlannak nyilvánították, 1918-ban pedig gyakorlatilag megbukott: mindössze 8 előadást élt meg, hogy aztán 1936-ig ne is vegyék elő Magyarországon.
Az a Bartók, akinek a Csodálatos mandarinja 1926-os kölni (szintén botrányt kavaró) bemutatója után, csak 1945-ben (!), a szerző halálának évében jutott el Magyarországra. Korábban 1931-ben és 1941-ben próbálták Budapesten színre vinni, de a cenzúra nem engedte, pedig 1942-ben már a milánói Scalaban is elvezényelte egy Ferencsik nevű fiatalember…
Az a Bartók, aki a magyar lélek egyik legjobb ismerője volt és pótolhatatlan kincseket mentett meg társaival a népdalok feljegyzésével - és a magyar népdalok különleges hangzásvilágának komolyzenébe ültetésével.
Az a Bartók, aki hazáját féltve és mindvégig hazájába visszavágyódva halt meg New Yorkban olyan koldusszegényen, hogy halála előtt éppen ki akarták lakoltatni. 30 centből ebédelt az az ember, akinek az arca harmincnyolc évvel később minden magyar ezerforintoson ott volt…
Hát nem baromi jellemző ez a történet? Mi kéne ahhoz, hogy Magyarország észrevegye és - lehetőleg még életében - megbecsülje a saját értékeit?Szerinted ma hány Bartók élhet köztünk?
Tudod, én tényleg hiszek benne, hogy a világ egyik legtehetségesebb nemzete vagyunk. És a világ legnagyobb tékozlói is.
