Akiknek meg kell szokniuk a halált

Vannak helyzetek, amiket nemhogy átélni, de elképzelni sem akarunk – amikor két rendőr kopog az ajtón, amikor azt mondja az orvos: sajnálom...

De belegondoltunk-e már abba, milyen az ajtón kopogni, milyen elsőként részvétet nyilvánítani?

Hogyan lehet a halált nap mint nap túlélni?

/Nemrégiben olvastam két, egymástól független cikket, bennem mégis összekapcsolódtak\: mindkettő orvosról, amerikairól szól, mindkettőben "újszerűen" használják a modern technika vívmányait, és mindkettőnek köze van az elmúláshoz\./

Egyikőjük egy indianapolisi orvos, aki megnézi elhunyt betegei adatlapját a közösségi oldalakon, mielőtt a hozzátartozókkal közölné a rossz hírt.

"Pillanatokon belül megváltoztatom az életüket. ... 5 perc múlva sosem lesznek már ugyanazok." Azt mondja, segít neki megőrizni önmagát, emberként, hogy ha betegét, akin már nem tudott segíteni, nem csak az élettelen, meggyötört testben látja, hanem csillogó szemmel is, önfeledten mosolyogni. "Ez emlékeztet arra, hogy egy személyről beszélek, valakiről, akit szeretnek."

A másik orvos Kaliforniában praktizál, és azzal került reflektorfénybe, hogy robotot küldött egyik betegéhez, azon keresztül tudatta vele, hogy menthetetlen. A férfi másnap meghalt.

Családját felháborították a történtek, de a kórház nem kért elnézést, mert – mint fogalmaztak – "nem számít, hogy tálaljuk a nagyon rossz híreket, mert azokat mindig szomorú és nehéz lesz hallani".

A két véglet: lelkileg is közel engedni, vagy fizikailag is távol tartani...

Nem kell ítélkeznünk felettük, mert egyrészt ítélkezni nem a mi dolgunk, másrészt nem jártunk a cipőjükben. A munkájukat végzik, annak talán számukra is legfelkavaróbb részét. Hatalmas teher van rajtuk: családok életét törik ketté egyetlen mondattal. De nekik azután a soha hallani nem akart mondat után vissza kell menniük a műtőasztal mellé, és megtenni mindent, hogy aznap már ne kelljen újra elmondani ugyanazt a mondatot egy másik családnak.

Közben mit várunk mi, hozzátartozók? Az csak a sorrendtől függ: ha az első családhoz tartozunk, akkor szánjon ránk időt, mert nekünk ezek életünk legnehezebb pillanatai, érezzen együtt, hallgasson és értsen meg, válaszoljon a miértjeinkre és talán a hogyan továbbjainkra is. Ha viszont a második családhoz tartozunk, és hozzátartozónkat éppen kritikus állapotban tolják a műtőbe, akkor igyekezzen hozzá, tegye a dolgát, mentse meg, ne beszélgessen ezekkel a síró emberekkel...

Az a pillanat, az az elképzelni sem akart pillanat ugyan nem róla, nem a rossz hír hozójáról szól, mégis foglalkozni kell vele, velük: orvosokkal, mentősökkel, rendőrökkel.

Nem élhetnek át minden tragédiát, mert az munkájukban lehetetlenítené el őket, de mivel emberekkel foglalkoznak, azt sem tehetik meg még elvi szinten sem, hogy kizárják érzelmeiket.

Kényes egyensúly, óriási nyomás, nap mint nap, éveken át.

Egy medikusok között végzett kutatásból kiderült, hogy leendő munkájukkal kapcsolatban semmitől, még az esetleges műhibáktól sem félnek annyira, mint a rossz hírek közlésétől. Kórházban elhunyt beteg halálhírét a jogszabályok szerint kizárólag orvos közölheti, de az egyetemen ez nem tananyag, tanulmányaik során alig foglalkoznak a haldoklás, a halál témakörével, tényszerű kezelésével és kommunikációjával. A mulandósággal való mindennapos találkozásra sem készítik fel őket, pedig a tapasztalatok szerint egy nagyobb kórház intenzív osztályán dolgozó orvos havonta több tucat beteg halálával szembesül, számtalanszor kénytelen halálhírről tájékoztatni a hozzátartozókat.

Erre vonatkozóan az egészségügyi intézményekben jellemzően nincs előírt protokoll.

Kizárólag az orvos empátiáján, kommunikációs képességén és lehetőségein múlik, hogyan közli a legrosszabbat a hozzátartozókkal.

Hosszú évek óta praktizáló belgyógyász mondta, hogy a halált az élet részének kell tekinteni, meg lehet, orvosként meg kell szokni, de a halálhír közlése őt a mai napig megviseli. "Több száz alkalommal közöltem már halálhírt, akár rutinosnak is mondhatnám magam, de ez nem tud rutinszerűvé válni.

Rá kell készülnöm. És utána is időre van szükségem, hogy visszarázódjak, hogy folytatni tudjam a munkám." A hozzátartozók legszélsőségesebb reakcióival találkozott már pályája során: a tényeket hang és könny nélkül végighallgató, egyetlen pillanat alatt éveket öregedő édesanyától, az ajtót ököllel szétverő, őrjöngő testvéren át, az apját soha meg nem ismerő újszülöttjét magához szorítva zokogó feleségig.

A munkáját végzi orvosként, de olykor emberként is bevonódik – ilyenkor a fehér köpeny sem tudja elfedni sem az érzelmeit, sem az indulatait. Nem tagadja, előfordult néhányszor, hogy a közösségi oldalon "lekáderezte" elhunyt betegét, de nem tartja jó ötletnek. "Úgy kell kívül maradnom, hogy empatikusnak tűnjek. Empatikus viszont nem lehetek – nem gyászolhatok meg mindenkit." Van azonban, amikor nehéz kívülállónak maradni: "A gyerekeimmel éppen egykorúak halála mindig megvisel. Hiába próbálom ilyenkor elhessegetni a gondolataimat, a pillanatnyi csendben, amikor már végképp nincs mit tenni, az enyémekre gondolok."